Megszólalt a héten a Mandineren Veczán Zoltán és arról számolt be, hogy több mint egy évtizednyi ígérgetés, aktatologatás és előkészület után nemsokára tényleg felújítják a magyar történelmi emlékezet fontos helyszínét, a 2012 márciusában, egy tűzvészben súlyosan megrongálódott krasznahorkai várat. Azzal, hogy július végén sikerült végre aláírni a szerződést a kivitelezővel, az emblematikus erődítmény, amelynek kultusza megteremtéséhez Rákóczi fejedelem, Jókai, az Andrássyak, egy Zichy grófnő és sokan mások is hozzájárultak „hosszú évek csúfoskodása után főnixként támadhat fel”  tetszhalott állapotából – derül ki Veczán riport-összeállításából.

Egy műdal, a Krasznahorka büszke vára, mely a magyar irredentizmus egyik jelképévé vált, nem kívánt módon sajnos „megpecsételte” a Rozsnyó szomszédságában található, „kőfal és sánc nélküli, tornyoktól és bástyáktól ékesített, egy gyönyörű teke formájú hegy legfelső csúcsára épített vár” (copyright: Fényes Elek) sorsát. Ugyanis az Andrássyak nevével összeforrott impozáns, a históriánkban nem is akármilyen szerepet betöltő felvidéki vár említése hallatán, a bárhol élő magyarokban, elsősorban nem maga a település, Krasznahorkaváralja és a tőle északra emelkedő hegytetőt koronázó erődítmény, történelmünknek ez az emblematikus helyszíne jut azonnal az eszébe. Ehelyett inkább a számtalan feldolgozást, beleértve tárogatós változatot is, megért érzelgős nóta.

Pedig a közhiedelemmel ellentétben itt egészen másról van szó. Mert a dal keletkezése egyáltalán nem köthető a Trianon utáni magyar fájdalomhoz, amint ez igaz a többi irredenta műdal esetében. Csak utóbb vált azzá, hisz azt eredetileg Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra, a manapság kriminalizált úgymond „hazaáruló gróf” Károlyi Mihály anyósa, ifjabb Andrássy Gyulának, a Monarchia utolsó külügyminiszterének a felesége abból az alkalomból komponálta 1906-ban, hogy II. Rákóczi Ferenc hamvait hazahozták Rodostóból és országos ünnepség keretében újratemették Kassán.  A dal utóéletéhez hozzátartozik, hogy 1910-ben közölte először az Apolló című zenei folyóirat, de az akkori Rákóczi-kultusz ellenére sem lett népszerű, annak ellenére, hogy hanglemezen is megjelent. Csak Trianon után vált kedveltté, persze immár nem a szerzői szándékok szerinti Rákóczi-imádatot szolgálva, hanem az irredentizmus eszméjét.

Most, hogy magyarázattal szolgáltam arra, miként is került a köztudatba Krasznahorka okán a „büszke vár” kifejezés a „vörös grófnő, Andrássy Katinka édesanyja akaratán kívüli „jóvoltából”, rá is térek, az eheti mondandóm lényegére. Előtte viszont nem hallgathatom el: sokkal hitelesebb volna, ha közismertsége inkább annak lenne köszönhető, mert például otthonául szolgált a nagy fejedelemnek az 1706-os rozsnyói országgyűlés idején. Vagy amiatt, hogy a regényéhez témakereső Jókai 1883-as itteni vendégeskedése nyomán nemcsak a várat szerepelteti A lőcsei fehér asszony című művében, hanem a hozzá kötődő legendák közül számosat beleszőtt Géczy Julianna tragikus történetébe.

A most bemutatásra kerülő cikknek és persze a bevezetőmnek is az ihletője az a Mandiner legújabb számában megjelent, Megújulhat a leégett Krasznahorka című riport-összeállítása Veczán Zoltánnak, amelyből kiderül: kínosan elhúzódó, több mint egy évtizedes várakozás után a szemet-lelket egyaránt gyönyörködtető, némi reneszánsz, kastélyos jelleggel is bíró impozáns erődítmény a közeljövőben végre visszanyeri eredeti alakját. Ráadásul úgy, hogy „a történelmi hitelesség megőrzése, sőt visszaállítása mellett 21. századi múzeumként funkcionál majd az ősi erősség.”

Erre a rekonstrukcióra tulajdonképpen kényszerítő körülmények adtak okot, nem is akárhogyan. Az okokat ekképp vázolja az újságíró cikkének indításában:

„Szép hegyecske – ezt jelenti szláv nyelven a Krasznahorka név. A középkori eredetű vár ősi magyar nemesi famíliák, husziták, Habsburg királyok s az Andrássy család kezén fordult meg, mígnem 1920 megpecsételte a sorsát. Vagyis nem egészen: vármúzeumként működhetett még a kommunista időkben is, és – bár ez idő tájt számos olyan munkálatot elvégeztek rajta, amitől sírva fakadna egy egyszeri építészettörténész – az együttes nagyobbik része régi pompájának visszfényével ragyoghatott egészen 2012. március 10-éig. Ekkor a várdomb lábánál a cigarettával ismerkedő suhancok miatt lángra kapott a gaz, majd onnan átterjedt a tűz a tetőszerkezetre is, amely leégett.

Évtizednél is hosszabb ideig tartó huzavona és tárcaközi mizériák

után aztán július végén sikerült végre aláírni a szerződést a kivitelezővel, így hosszú évek csúfoskodása után főnixként támadhat fel az ősi vár.”

Jómagam, aki korábban többször is felkerestem az egykori királyi Magyarország leginkább épen, berendezésével együtt megmaradt várát, jól emlékszem arra, hogy a 2012-ös szlovák parlamenti választások napján történt tűzvész híre azonnal messze túljutott a szlovák határon. Akkor egyre-másra ígértek segítséget, összefogást, a hivatalban levő szlovák kulturális miniszter pedig azt hangoztatta, fél éven belül ismét megnyitják a várat.

Daniel Krajcernek a TA3 hírtelevízióban elmondott szavai, miszerint „a felújítás hónapok, nem pedig évek kérdése lesz" csak azt bizonyították, hogy a politika, mint oly sokszor és sokfelé, könnyen és felelőtlenül ígér. Azonban az a hozzáértők számára már az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy ezt lehetetlen betartani. Arra viszont már senki sem gondolt, hogy amikor a károk felmérése után 2012 októberében megkezdődött a helyreállítás, ez tíz esztendő elteltével se lesz képes eredményt felmutatni.

Erről a botrányosan elhúzódó helyben topogásról így beszél a Mandinernek Orosz Örs, a Szövetség párt Nyitra megyei képviselője és értékmentő aktivista, a legnagyobb szlovákiai magyar rendezvény, a Gombaszögi Nyári Tábor újraalapítója és főszervezője azt követően, hogy méltatta mind a vármúzeumot, mind a várfelújítási projektet: „Engem csak az a több mint tíz év zavar, amennyit csúszik a vár átadása a nagyközönségnek. Erről természetesen nem a múzeum munkatársai, hanem a politikai döntéshozók tehetnek” – fogalmazott a politikus, össze­hasonlításképpen felemlegetve a Pálffyak bajmóci várát, amely 1950 májusában égett le, és azt szűk fél év alatt sikerült helyrehozni.

A folytatásból kiderül, hogy a helyiek és a civilek nem tétlenkedtek, mindent megpróbáltak:

„Közgyűjtésből Orosz Örsék mellett a Gömöri Kézművesek Társulása és maga a falu gyűjtötte össze a pénzt egy-egy harangra, amelyeket aztán méltóképpen el is helyeztek a várban. Évekkel később élőláncot szerveztek: a négyszáz ember helyett, amely körbeérte volna a várat, ezerötszázan jelentek meg.  ’Többségében, de nem kizárólag magyarok, váraljai romák és szlovákok is, fantasztikus érzés volt.’ 

Az ötödik évfordulóra félpályás útlezárással készültek, olyan is volt, hogy százhúsz reflektorral kivilágították a csúfosan meredező romokat, a tízedik évfordulón pedig a helyiek szomorú emodzsit vetítettek a falra.”

Mindez a döntéshozókat nem hatotta meg, – teszi hozzá, majd elmondja: bajok forrása abban állt, hogy egyszerűen nem volt gazdája a felújítási projektnek. Szemben például a magyarországi gyakorlattal – így Orosz Örs –, ahol minden hasonló feladat esetében egy kézben futnak össze a szálak, mert a teendők elvégzése érdekében kineveznek „egy embert vagy csoportot – operatív törzset, kormánybiztost, miniszteri biztost vagy tárcaközi bizottságot –, amely létrehoz egy szakmai csapatot műemlékvédelmi szakemberrel, kutatóval, építészmérnökkel”, Szlovákiában sajnos ilyenkor „győz” a bürokrácia:

„Hosszasan vándorol körbe egy ilyen feladat, és mindenki kitalálja, miért nem az ő dolga megoldani, közben összevesznek a pénzen, egyik a másikat akadályozza. Krasznahorka különösen nehéz helyzetben volt ilyen szempontból, hiszen azon a napon parlamenti választást tartottak, a biztosítási pénz kifizetése még az egyik, a feladat már a másik adminisztráció hivatali idejére esett, egyszóval teljes volt a káosz”.

Végül arra is kitér, a mostani helyzet egyben lehetőség: „az építészettörténeti feltárást szaktekintélyek – Michal Šimkovic és Luboš Kürthy – végezték, és végre helyre lehet hozni a szocialista betonmánia által okozott károkat. Van is erre akarat, a múzeum is professzionális módon közelít a kérdéshez.”

A tervekről a betléri Andrássy-kastély igazgatónője Máté Tímea (a krasznahorkai vár, a mai Szlovákia egyetlen teljes épségben megmaradt műemléke, a Betléri Múzeum részeként tartozik a Szlovák Nemzeti Múzeum igazgatása alá) nyilatkozik Veczánnak. Elmondja, most már minden feltétel adott ahhoz, hogy elinduljon az érdemi felújítási munka és alkalmatlannak bizonyult külsősök helyett végre múzeumi szakemberek kerüljenek döntési helyzetbe, illetve láthassanak munkához, akik szigorú szlovák műemlékvédelmi elvárásoknak is eleget fognak tudni tenni.

Arról, hogy mi várható, így idézi a riport a rekonstrukció fő felelősét: „A felújítás célja, hogy visszahozzák az utolsó autentikusnak mondható állapotot, Andrássy Dénes gróf 1903-1904 körüli felújításának eredményeit. Nagy szerencse, hogy a grófi család annak idején az utolsó piculáig összeírta a vár berendezését, fényképek is készültek, így valóban az akkori állapotot fogja tükrözni a felújított épületegyüttes. A mintegy húszmillió eurós szerződés az alsó és a középső vár, valamint a környék felújítását tartalmazza, a felső – legrégebbi, még gótikus – rész később kerülhet majd sorra.”

Ehhez hozzáteszi: „a történelmi hitelesség az első. Megszüntetik például azt az ágyúbástyát, amelyet az Andrássyk idején sem használt reneszánsz palota helyére húztak fel a szocializmus idején, s évtizedekig eredetiként mutogattak a látogatóknak. A sosemvolt kínzókamra turista­borzoló „tárlata” sem maradhat. Szerencsére a szocialista történelemszemlélet már a múlté, így a krasznahorkai várban is lehetőség van méltó módon bemutatni az Andrássykat. 

A vár egy részét másfél éven belül befejezik, ezután költözik vissza a múzeum, a várudvarok ingyen látogathatók lesznek.”