Megszólalt a héten a Demokratában Pataki Tamás és a Boszporusz partjáról írt riportjában azt az ottani Magyarok lejtőjének nevezett utca szomszédságában levő házat, a portai erdélyi követség romos épületét mutatja be, amely egyedi mementója a három részre szakadt egykori Magyarországnak és jelenleg végveszélyben van.

Pataki úgy látja, s ebben messzemenően igaza van: „a kihasználatlan, romos épületet rendbe lehetne tenni, esetleg bővíteni és magyar zarándokhellyé avatni, hiszen egy fejlődő, népszerű városrészben található, ahonnan gyönyörű panoráma nyílik Isztambulra. Itt megemlékezhetnénk azokról a kemény sorsú magyarokról és viharos időkről, amikor az erdélyiek adót vittek Sztambulba, hogy cserébe megmaradhasson a fejedelemség belső önkormányzatisága, és létrejöhessen a Bethlen Gábor és I. Rákóczi György nevével fémjelzett erdélyi aranykor.”

Nem sokkal azt követően, hogy egy klasszikust idézzek, „a románok kézhez vettek minket”, a Trianon utáni Erdélyben élni és talpra állni akaró elődeink közül 553-an, – jeles értelmiségiek, arisztokraták, tehetősebb polgárok és mások – úgy gondolták, a magára maradt magyar közösség megmaradása, gyarapodása, művelése és önazonosságának megőrzése érdekében létre kell hozni egy magyar kiadó- és nyomdavállalatot. A tájékoztatás, nevelés és önszervezés alappillérének képzelt intézet alapítása, a szükséges alaptőke összegyűjtése után azonnal megtörtént és 1920 őszén meg is kezdte tevékenységét az 1948-as kommunista államosításig működő kolozsvári Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet, amelynek történetét Tibori Szabó Zoltán és Újvári Mária impozáns monográfiában dolgozta fel néhány évvel ezelőtt. A Minerva mindmáig a legnagyobb teljesítményű ilyen jellegű intézmény volt Erdélyben, fennállásának 28 évében a magyar oktatás, sajtó, irodalom, tudomány, művészet fejlődéséhez meghatározó módon járult hozzá.

A Minerva által kiadott első történelmi tárgyú könyv 1921-ben az Erdély követei a portán volt. A mai Báthory líceum elődjének, a kolozsvári katolikus gimnáziumnak akkori tanára, későbbi igazgatója, Bíró Vencel piarista szerzetes-történésznek, aki utóbb egyetemi tanárként lett az MTA tagja és Corvin-koszorús, majd 1948-as kényszernyugdíjazásáig a Bolyai Egyetem prodékánja, ez a kötete ma is hallatlanul érdekes és tartalmas olvasmány, meggyőződésem, hogy megérett az újrakiadásra.

Nem tagadom, e javaslat mögött van némi személyes indíték is, de ennek ódiumát vállalom. Ugyanis könyvtáramnak ez a féltve őrzött kincse egyike azon könyveknek, amelyet mindegyre kézbe veszek. Az oka az, hogy ebben a szépírói vénával megáldott historikus sok forrásmunkát idézve lenyűgözően színesen mutatja be azt, hogy miközben Erdély a Portától függő viszonyba jutott, külügyeiben mégis sok önállóságról tehetett tanúbizonyságot, a követei pedig e téren többnyire jelesre is vizsgáztak.

Jó tehát e könyvbe újra és újra beleolvasni, mert az mindig szívet-lelket melengető érzés. Aztán az is élményt adó tud lenni a lapozgatások során, ha azzal szembesülök, hogy miként bizonyított követként hazája érdekében Isztambulban a későbbi fejedelem, Bethlen Gábor, vagy hogyan taktikázott jó érzékkel erdélyi ügyekben a marosvásárhelyi profi diplomata Borsos Tamás, a törökök és lengyelek között is közvetítő Tholdalagi Mihály és mások is, akik a legnehezebb helyzetekben is feltalálták magukat, és „nagyobb országok érdekeit is megelégedéssel védhették volna”. Ugyanilyen elismeréssel szólhatok a kötetnek azon fejezetéről is, amelyet Biró Vencel annak szentelt, hogy milyen lehetett a Boszporusz-parti erdélyi külképviselet épülete hajdan, milyen változásokon ment át az évek során és milyen volt benne az élet.

Mindezeket annak apropóján kívántam elmondani, hogy a Demokratában minap rábukkantam Pataki Tamásnak arra az isztambuli helyszíni riportjára, amely történelmünk egyik különleges helyszínét, a portai erdélyi követség jobb sorsra érdemes romos épületét mutatja be, amely egyedi mementója a három részre szakadt egykori Magyarországnak, s jelenleg végveszélyben van.

Az Újranyithatna az erdélyi nagykövetség Isztambulban? címmel közreadott lármafagyújtásával Pataki joggal kongatta meg a vészharangot: az utolsó órában vagyunk, azt illetően, hogy eldöntessék: az a düledékes kőház, amelyben több ezer erdélyi fordult meg a hódoltság korában, köztük Bethlen Gábor is, sztambuli követként, Thököly Imre pedig még kocsmát is működtetett a boltjában, és ami pazar kilátással rendelkezik a szemközti Galatára, megmarad-e vagy összeomlik? Esetleg korunk elvárásait is figyelembe véve, megtörténik az egyedülálló történelmi emlékünk megmentése és újrahasznosítása.

Konkrét javaslata is van, amit bevezetőnkben, már elmondtunk, de nem árt megismételni: az ebek harmincadjára jutott és üresen álló, a rólunk, magyarokról elnevezett utca szomszédságában álló házat rendbe kellene hozni és magyar emlékhellyé tenni, addig, amíg nem késő. Indokolja ezt az épület történelmi jelentősége és nem kevésbé annak kitűnő elhelyezkedése is.

Mielőtt indítványát Pataki Tamás megtenné, elkalauzol minket a helyszínre. Az ott szerzett benyomásait ekképp osztja meg velünk:

„Baktatunk felfele a Macarlar yokușun (Magyarok lejtője), a történelmi Konstantinápoly egyik meredek utcáján, melyet egykor több ezer erdélyi honfitársunk rótt. A hatalmas bizánci városfal melletti Balat városrészben hagyományosan görögök és zsidók laktak, no meg az oszmánok itt adtak kosztot és kvártélyt a vazallus államok követségeinek, köztük Havasalföldnek és Moldvának, meg az Erdélyi Fejedelemségének is. A mai Balat negyed egyre népszerűbb, a környék hipszteresedik, sok európaias kávézó és étterem nyílik a hangulatos, girbegurba törökös utcákban. Átmenet sehol nincs: egy karbantartott épület mellett egy romosabb feszeng, a kiugró, török zárt erkélyes, keskeny homlokzatú házak egy elhanyagoltabb, keleti Amszterdamra emlékeztetnek.

Amikor a Magyarok lejtőjének utcanévtábláját fényképezzük, egy helyi öregasszony értetlenkedve figyel minket, el sem tudja képzelni, hogy ez ugyan miért lenne érdekes. Pedig nekünk az, hisz a környéken működött az Erdélyi Fejedelemség egyetlen állandó „nagykövetsége”. Nemsokára felérünk a romos, ám tekintélyes kőházhoz, ahonnan Isztambul festői panorámáját láthatjuk, és önkéntelenül arra gondolunk, hogy noha másfél évszázadig sanyarogtak itt az erdélyi urak, legalább szép kilátásra nyílt az ablakuk, akárcsak később a rodostóiaknak a Márvány-tengerre. Bár ez sovány vigasz lehetett, hisz a véres panorámák nem kecsegtették őket szebb jövővel, alattuk pedig egy koszos, zsúfolt negyed szuszogott – vagy éppen égett a várost gyakran pusztító tűzvészek egyikében. Az egykori erdélyi követség épületét befutotta a vadszőlő, de oldalsó, vakolatlan, kőből és téglából rakott falai még állják az idő sarát. Viszont a hátsó része beomlott, könnyen kivehető, hogy valamikor sokkal nagyobb lehetett, befalazott ablakok, ajtókeretek vagy a semmibe nyíló ajtók tarkítják. Hátul egy hatalmas matracot támasztottak az épületnek, ám ebben nincs semmi meglepő, hisz olykor benne aludtak – vagy alszanak – az épület udvarán működő Molla Așkı kávézó pincérei…

Ellenben működtetőjének köszönhetjük, hogy kiásta az épületet a szeméthalom alól, a házból pedig kihányatta a rengeteg hulladékot és drogostűt, hisz a Balat korábban rossz hírű negyednek számított, a turisztikai részeken kívül ma is látszanak a szegénység nyomai. A kávézó hatalmas udvarán parkolót is találunk, színes, meghatározhatatlan rendeltetésű faházikók sorakoznak mellette. A terasz kilátása lenyűgöző, török kávét iszunk, majd azon mélázunk, hogy ezen a helyen több erdélyi fejedelem is járt, és annál több erdélyi kapitiha (az állandó követ elnevezése – n. n.) bosszankodott.”

Már Biró Venceltől tudható, aki hivatkozott könyvében külön fejezetet szentelt ennek a „magyar háznak”, hogy azt nem magyarok építették, hanem a szultán utalta ki követségi épületként az 1560-as években és mindvégig oszmán tulajdonban maradt. Arról szintén tőle értesülhettünk először részletekre terjedően, hogy az itt 1543 és 1688 között ideiglenesen vagy hosszabb ideig tartózkodó diplomatáink, akiknek teljes lajstromát is tartalmazza a könyve, egyfajta száműzetésként élték meg a helyzetüket. Ugyancsak ő számolt be arról is, hogy a fő- vagy rendkívüli követek, fajsúlyosabb ügyekben tárgyaltak, az állandó követek, a kapitihák dolga pedig az volt, hogy lobbizzanak erdélyi ügyekben vagy átvegyék és haza küldjék a Porta külpolitikai döntéseit. Emellett kényszerűségből feladatukká vált a „rezidenciájuk” folyamatos toldozása-foldozása, mert annak fenntartására otthonról pénzt alig kaptak. Borsos Tamás például második kapitihasága idején, 1618-ban, azt követően, hogy a várost rommá tevő, több mint ezer áldozattal járó természeti csapás sújtotta, mert „nagyon szívén viselte a ház rendbehozását, s mivel hazulról pénzt nem kapott, potom áron kaftánját vesztegette el, de az a költség harmadát se futotta.”

Azt, hogy pontosan hol is volt az erdélyi „nagykövetség” Sztambulban viszont se Biró Vencel, se az itteni magyar emlékeket kutató turkológus történész Karácson Imre se tudta pontosan beazonosítani. Ezt a tisztázásra váró feladványt Fodor Gábor történész, az isztambuli magyar kulturális központ, a Liszt Intézet igazgatója oldotta meg nemrég, aki Patakit nemcsak elkísérte felfedező útjára, hanem meg is osztotta vele kutatásának eredményeit. Ennek lényege az, hogy az épület eredetileg Fener-ház, azaz egy közeli negyed kereskedőinek kőháztípusa lehetett, melyet kisebb-nagyobb javítgatások után II. Rákóczi György korában építettek újra és akkor végre elfogadtatóan berendeztek. A Portával szembeforduló fejedelem halála után viszont az épület ismét leromlott, sorsa pedig végleg megpecsételődött, amikor a karlócai béke értelmében Erdély Habsburg kormányzás alá került.

Fodor igazgató 2015-ban foglalta el a hivatalát, és már akkoriban elgondolkodott azon, hogy miért hívják a szomszédos utcát Magyarok lejtőjének. Kiderítette, hogy a múlt század elején tudományos körökben még tudtak az épületről, de azóta a követség helye feledésbe merült. Kezdeményezésére 2019-ben intézete a BME magyar és a Yıldız Műszaki Egyetem török hallgatóival és tanáraival közösen a legmodernebb tudományos eszközökkel beazonosította az egykori „magyar házat”, amelyben egy darabig iskola működhetett, majd a huszadik században sorsára hagyták.

Summa summarum: az isztambuli erdélyi követek háza, amelyben egykor hamam, azaz török fürdő is volt, ma végóráit éli és pillanatokon belül eltűnhet a föld színéről. Pataki Tamás jajkiáltása talán értő fülekre talál valahol, mert a méltán megbecsült Rodostó mellett ez az egyedülálló történelmi kuriózum is megmenthető és megmentendő nemzeti érték. Kár lenne veszni hagyni.