Megszólalt a héten a pozsonyi Körképben Komjáthy Lóránt főszerkesztő-helyettes és riadót fújt, mert úgy látja „nem a nyelvi vagy kulturális asszimiláció jelenti ránk nézve a legnagyobb fenyegetést. Elszlovákosodásunk a közélet színvonalán érhető tetten leginkább, és félő, hogy nemzeti identitásunkat, közösségi véleményünket olyan könnyen bocsátjuk majd áruba, ahogy azt a szlovák politikai elit teszi. És a végén hasonló szélkakasok leszünk a történelem forgatagában, mint ők maguk.”

 Erre a következtetésre, meg arra is, hogy „lekéssük saját paradigmaváltásunkat”, a nemrég zárult Gombaszögi Nyári Tábor közéleti beszélgetései után jutott. Megállapítja: az ott elhangzottak alapján „még biztosabb vagyok abban, hogy egy egész nemzeti közösséget kötnek gúzsba és bénítanak meg lejárt szavatosságú, vízió nélküli politikusok, akik most próbálják saját magukat újrafelfedezni.”

Figyelemreméltó elemzést közölt néhány napja a pozsonyi Új Szóban Magyar párt a szlovákiai káoszban – jobb lehet a Szövetségtől a hazai politika? címmel Tokár Géza, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője. Annak apropóján, hogy szűk egy esztendeje létezik az egységes magyar párt, az elmúlt hónapokban különféle fórumokon pedig több értékelés is született a Szövetség belső problémáiról és feszültségeiről, elsősorban a közvélemény-kutatások riasztó eredményei okán, a politológus arra a kérdésre próbált választ találni, hogy „a szlovákiai politikai közeg válsága és részleges összeomlása miatt ma mit várhatnánk el egy etnikai magyar párttól. Mivel gazdagítja a szlovákiai közeget és mit ad a választópolgároknak?”

Az elemzés szerzője úgy látja, az a krízishelyzet, melyben a szlovák politikai elit kormányozta magát „a Szövetség szempontjából is ismerős és tanulságos lehet: a személyes ellentétek szervezeti bénultságot okoznak, majd a csalódott szavazók elpártolásához és radikalizálódásához vezetnek.” Miközben meggyőződése, hogy a magyar közösség érdekeit csak az egységes párt képviselheti a legjobban, be kellett látnia, a Szövetség helyzete bizonytalan, a legtöbb felmérés szerint a támogatottsága csekély, ma nem éri el a parlamenti küszöböt, rengeteget kell még dolgoznia a szavazók megszólításához. Nem utolsósorban azért is eljött az ideje a cselekvésnek, hogy a magyar párt hasznát a magyar közeg mellett a szlovákiai politika is tudatosítsa, hogy az partnerként, érdemi szövetségesként kezelje, mint történt ez sikerrel több kormányzati ciklusban is a korábbiakban. Ugyanis efféle tudatos hozzáállásnak ma egyik szlovák pártnál sincsenek jelei, és amíg a Szövetség népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint öt százalék alatt marad, valószínűleg nem is számolnak komolyabban a „magyarok” jelenlétével.

Tokár szerint, amiképpen az kétségbe nem vonható, hogy a szlovákiai politika válságban van, ez sajnos igaz a magyar érdekképviseletre is. Ennek két fő ismérve az, hogy mennyire kevés az üzenet és milyen sok a konfliktus.

Diagnózisát eszmefuttatásának Magyar hozzáadott érték című fejezetében, ekképp összegezte:

„A magyar pártoknak folyamatosan létezett egy leegyszerűsített érvkészletük arra, miért is kívánatos a parlamenti képviselet. A kilencvenes évek elején egyértelműen etnikai színű volt az üzenet: a magyar szavazó a nemzetiségéből fakadóan magyar párto(ka)t választ. Az MKP megalakulása és a nacionalista mečiari blokk elleni fellépés után az alapvetés további tétellel egészül ki: a magyar pártok a nyugatosodás, a valós képviseleti demokrácia kialakításáért és megtartásáért vívott küzdelem alapkövei. A második Dzurinda-kormány idején egy harmadik üzenet csapódott hozzá az első kettőhöz: az MKP megbízható, stabil szövetségese minden értelmes reformtörekvésnek. Ez az érvrendszer az elmúlt tíz évben fokozatosan szétesett, előbb az egységes magyar párt kettéválásával, az MKP parlamentből való kiesésével és a nyilvánosság szemében való radikalizálódásával, végül pedig a Híd Smerrel kötött szövetségével. Újra kell fogalmazni. Már csak azért is, mert a hagyományosan alul-, illetve félreinformált szlovákiai közegnek ismételten egyetlen dolog jut eszébe bármilyen magyar vonzatú projektről és követelésről – Orbán Viktor.”

A Szövetség lehetséges hozzáadott értéke három téren nyilvánulhat meg. A párt képviselheti az elhanyagolt régiókat és választókat egy széteső érdekképviseleti rendszerben, visszahozhatja a mérsékelt konzervativizmust a szlovákiai politikába, továbbá stabilizáló tényezőként működhet bármilyen koalícióban.”

Megannyi kedvezőtlen fejlemény ellenére Tokár „a mostanában szokatlannak ható kincstári optimizmus jegyében” mégis lát esélyt arra, hogy a Szövetség politikusai megemberelik magukat és felnőve a feladathoz az elkövetkezendőkben végre teszik a dolgukat. Ez esetben számíthatnak a magyar választók bizalmára, bejuthatnak a parlamentbe s ott kellő súllyal képviselhetik az általa szóbahozott hozzáadott értékeket is.

Korántsem ennyire derülátó Komjáthy Lóránt, a Körkép hírportál főszerkesztő-helyettese, aki friss, Gondolatok Gombaszög után: Észhez kéne térni, katasztrófa közelít című helyzetértékelésében úgy ítéli meg: a helyzet drámai, „a felvidéki magyar politika kátyúba került.” Mint mondja: 2020-ban a felvidéki magyarok egyértelműen lesújtó véleményt mondtak a vegyespártról, és az akkori hárompárti közös listáról, azóta pedig eltelt két és fél év, „a politikusaink pedig továbbra is tagadásban élnek. A Szövetség-Aliancia nem más, mint egyoldalú politikai válasz (de nem megoldás) arra a bizonyítványra, amit a választók kiállítottak.”

 Erre a lesújtó következtetésre azok alapján jutott, amiket a Gombaszögi Nyári Tábor közéleti beszélgetéseit hallgatva szembesült. Az ott halottak alapján – mint fogalmazott – „még biztosabb vagyok abban, hogy egy egész nemzeti közösséget kötnek gúzsba és bénítanak meg lejárt szavatosságú, vízió nélküli politikusok, akik most próbálják saját magukat újrafelfedezni. Iszonyatos energia és méregdrága idő megy el olyan jobb helyeken triviális kérdésekre, hogy a Szövetség-Aliancia konzervatív-e, és ha nem, vegyes-e, de ha az sem, akkor micsoda, és hova fog állni mikor kényelmetlen, de kulcsfontosságú nemzeti kérdésben kell döntenie?”

Nem fukarkodva az elmarasztaló kritikával, így összegzi keserű tapasztalatait:

„Lekéssük a saját paradigmaváltásunkat. A vita lényegében arról szól, hogy ki mennyi pénzt kap, nem kap, hogyan kellene elkölteni, ki tudná azt jobban felhasználni, stb. Aki ott volt az MKP „hőskorában”, az visszavágyik oda, aki nem volt ott, ugyanarra vágyik, mert sajnálja, hogy generációja lemaradt. A fiatalok tudják, hogy valami mást kellene, valahogy máshogy kellene csinálni, de nem találják a perspektívát.

Mert ha pénzt akarok osztani, akkor kormányba kell kerülni, ha kormányozni akarok, akkor szalonképesnek kell lennem a többi szlovák párt szemében, de ha szalonképes vagyok, le kell mondanom azokról a célokról, amelyek miatt beszavaztak a parlamentbe. A 2020-as választások tökéletes alkalmat szolgáltattak volna arra, hogy az ördögi kört megtörjék. De nem éltek vele.

Újra kellett volna definiálni magunkat, kigyomlálni az olyan süketségeket, hogy ha mindenkinek megfelelünk, akkor bejutunk, és a bejutás önmagában megváltás. Hiába mondja a Szövetség-Aliancia elnöke, hogy a parlamentbe jutás nem cél, csak eszköz, mikor minden állásfoglalásával, minden semlegességével a Szövetség-Aliancia folyamatosan azt jelzi, hogy a bejutásnál többet nem tud és nem akar kínálni.”

 Pedig különösen olyan viszonyok közt, amikor a szomszédságban háború dúl, a szlovák-magyar kapcsolatok – finoman szólva – hullámzóak, az infláció bénítóan hat, energiaválság van stb., stb., – ezekre a kulcsfontosságú kihívásokra a magyar közösség válaszokat vár a saját képviseletére vállalkozóktól – állapítja meg Komjáthy.

Amit ehhez hozzátesz a cikkíró, azzal aligha lehetne vitatkozni:

„Ilyen helyzetben egy jól működő magyar párttól joggal várhatnánk el, hogy „rossz kormány, csúnya kormány, mert kimaradtunk belőle” narratívánál azért többet is fel tudjon mutatni. Többet annál is, hogy mindent a regionális választásokra tegyen fel, mert a Szövetség-Aliancia sikert akar, a siker pedig bizonyítékként lenne eladva a sokszínű ideológiai kavalkád életképességére.

De ez öncélú, mert megint csak arról szól, hogy a párt minek látszik, képviselői mit tudnak majd mondani a sajtó előtt. Ez akkor lenne elégséges, ha békeidőket írnánk, és lenne még a közszereplőknek hitele a választók előtt. És főleg, lenne idő marketinggel foglalkozni a gyakorlati problémák helyett. De jelenleg ez nem elegendő.”

A legfőbb bajt abban látja, hogy a mai konstelláció gáncsolja a szlovákiai magyar közösség önszerveződését. Amikor mindenki arra vár, hogy „a Szövetségen belül eldöntsék, kik ők, mik ők, mi lesz az MKP-Most befagyott konfliktus végkifejlete, vagy arra, hogy Gyimesi OĽANO-s marad-e vagy sem”, az csak egyet bizonyít az elemzőnk olvasatában: „a felvidéki magyar politika kínálatban, vízióban és témákban is kicsi akar maradni, jól érzi magát színtelen, szagtalan buborékjában.”

 Végkövetkeztetése nem is lehet más, mint amit zárszavában a következőképpen fogalmazott meg:

 „A jelenlegi állapot tehát törvényszerűen zsákutcába vezet. A legfőbb probléma mégis az, hogy túl sok erőt és energiát emészt fel, amíg lehull a lepel. És miközben figyelmünket leköti az olcsó színdarab, a háttérben a liberális, magyarellenes erőtér szorgalmasan dolgozik alternatívákon, magyar közösséget megosztó stratégiákon. A közelgő helyhatósági választások eredménye pontosan erre fog emlékeztetni minket.”