Megszólalt a héten a Válasz Online-ban a 85. születésnapját nemsokára betöltő Korniss Péter, a Nemzet Művésze, Kossuth- és Pulitzer–díjas fotográfus és interjút adva Ablonczy Bálintnak szólt arról, hogy mi minden játszott közre abban, hogy életének meghatározó állomásává vált a mezőségi zsáktelepülés, Szék. A vele folytatott beszélgetésből megtudjuk azt is, azért válhatott a táncházmozgalom kulcsfigurájává, mert fotói megkerülhetetlen szerepet játszottak e mozgalom felvirágzásában: „sokan az ő képei révén találkoztak először a Szék község jelképezte archaikus erdélyi paraszti világgal.”

„Korniss Péterről írni olyan, mint egy kincsesdobozba nyúlni: egy-egy drágakövet mutathatunk csak fel belőle, pedig mindet szeretnénk, a fekete-fehér fotográfiákat és a színeseket, a koraiakat és a legutolsókat, a véletlenszerűeket és a beállítottakat, a hagyományokat, a táncot, a nehézsorsúakat ábrázolókat, az itthon és külföldön készülteket egyaránt.”

Annak a lenyűgözően szép fotóalbumnak az előszavában bukkantam e sorokra, mellyel a csíkszeredai Bookart Kiadó és a kolozsvári Iskola Alapítvány Kiadó ajándékozta meg Korniss Péter fotográfust, abból az alkalomból, hogy 2020-ban megkapta a Kriterion Koszorút. Csorba Csilla szavait olvasva, úgy hiszem, e prológus szerzője, a művészet-és fotótörténész, a Magyar Fotótörténeti Társaság elnöke, a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori főigazgatója, amikor aztán kézbe vehette az elkészült, egy kivételes életmű előtt tisztelgő és szemet gyönyörködtető kiadványt, végül megbékélt a sorssal, mert „a mindent szeretnénk” mégis összejött. Míg ő az írás eszközével a lehetetlen ostromára nem is vállalkozhatott, viszont egy más megközelítéssel, Korniss felvételei révén, melyeket a fotográfus válogatott össze sok évtizedes munkásságából, az ékszeres ládika bemutatása végül mégis megtörténhetett.

Ugyanis azzal a 106 fotóval, mondhatom inkább azzal a 106 drágakővel, amelyek helyet kaptak a Korniss Péter Fotográfiák 1959-2017 című magyar, angol és német nyelvű képeskönyvben, megvalósult a csoda: a művész emblematikus felvételeit és a kevésbé ismert, a világ különböző tájain készített fotóit tartalmazó kötetben mégis úgy érezni, hogy sikerült teljeskörű képet alkotni arról, mi is van abban az ékköves szelencében. Mi több a két kiadónknak köszönhetően, ez a sok ékkő, immár sokunk közkincsévé lett.

Hadd tegyem hozzá rögtön azt, amiről annakidején lapunk is beszámolt: a Kriterion Koszorú kolozsvári születésű, ma Budapesten élő 2020-as díjazottja az elismerés átvételékor megtette a tőle legtöbbet tehetőt azért, hogy munkássága a közjót szolgálhassa: több mint harmincezer darab, az egész eddigi életművét átfogó, jól kutathatóan rendszerezett felvételt ajándékozott a Szépművészeti Múzeumnak.

Korniss Pétert, akit elsősorban a hagyományos magyar paraszti világ dokumentaristájaként tartunk számon, és aki soha nem külső szemlélőként rögzít, hanem mindig „aggódó emberséggel figyel és megmutat”, most kettős jubileum kapcsán kívánta megszólaltatni lapjában Ablonczy Bálint.

Egyrészt köszönteni akarta „az egy hónap múlva 85. születésnapját ünneplő fiatalembert, akinek fotói hatására egy holland ember Székre települt”. (Szék „Holland Mihályáról” bővebben itt.) Másrészt pedig annak kapcsán, hogy 50 éves lett a táncházmozgalom, arról kívánta megvallatni e mozgalom felvirágzásában megkerülhetetlen szerepet játszó, világszerte ismert fotóst: mit jelentett számára Szék, és miként történhetett meg az, hogy félszáz esztendeje az ő kifejező képei tömegek érdeklődését keltették fel az addig ismeretlen falusi kultúra iránt.

A „Közösség az, ahol az egyik ember átöleli a másikat” címet viselő interjúban Korniss mindenekelőtt az egykori, életre szóló alapélményének következményeit elevenítette fel:

„Éppen 55 évvel ezelőtt, 1967-ben jártam először Széken. Amikor hazahoztam az első képeimet, két dologról kellett meggyőzni az embereket. Egyrészt, hogy nem egy táncegyüttes tagjait látják, illetve, hogy ezek az emberek nem a kedvemért öltöztek fel. Ők így élnek, a tánc, a viselet az életük szerves része. Ez a világ persze mára teljesen eltűnt, de megmaradtak a városi klubok. Összeköti ugyanakkor a két jelenséget a közösség: a paraszti világ mindenekelőtt közösségi kultúra volt, s erre vágynak ma is azok, akik hétvégenként élőzenére mezőségit járnak egy városi táncházban. A közösség köti össze tehát a régi táncházakat a maiakkal.”

Miután kifejti, milyen okok vezethettek el oda, hogy épp Széken alakulhatott ki az az erős magyar közösség, amely aztán az egész táncmozgalmat megihlette, a fotográfus arról beszél, hogyan lehetett átültetni ezt a sajátosan Székhez kötött közösségi érzést az első budapesti táncházba és miként lett ő ennek az „arca”.

Át is adom a szót neki:

„A Bihari táncegyüttes rendezvénye 1972. május 6-án a mai Írók Boltjában az Andrássy úton olyannyira közösségi volt, hogy zártkörűnek hirdették, ahol csak a biharisok még néhány más együttes tagjai vehettek részt. Tudniillik Széken is szegenként, azaz falurészenként szerveződtek a táncházak, ahová más szegből valók nem mehettek. Foltin Jolán, Lelkes Lajos és Stoller Antal voltak az ötletadók, akiket Novák Tata koreográfus elvitt Székre. Ő már az 50-es évek legvégén fölgyalogolt a faluba Bonchidáról, hóna alatt egy Lajtha László-kötettel, amit Martin György tanácsolt neki. Lajtha pedig azért fontos a történet szempontjából, mert ő gyűjtött a Mezőségen, míg Kodály és Bartók nem. Novák Tata néprajzosként Székből írta a disszertációját és ő nagy népművelő alkat, aki mindent megoszt.

Engem is Tata vitt el először Székre ötvenöt évvel ezelőtt 1967-ben, majd a táncosait 1971 karácsonyán. Őket annyira megérintette a táncházi hangulat, hogy valami hasonlót akartak csinálni Budapesten.

Éneklő széki legények a táncházban – Az első budapesti táncház plakátképe l Fotó: Válasz Online/Korniss Péter jóvoltából

Szerencsére a széki táncrend nagyon gazdag, a négyesre, csárdásra, porkára, legényesre lehetett építeni. A biharisok tehát kitalálták, hogy meghívják a Vadrózsák, a Vasas, meg a Bartók táncosait és úgy szórakoznak, mint Széken. Így is történt: Stoller és Lelkes piros szalaggal díszített pálinkásüveggel fogadta a vendégeket, „Békességet!” köszöntéssel, akárcsak a faluban. A vendégeket az ottani táncházban készült több mint két méteres fényképem fogadta. Nem gépzene szólt, mert Foltin Joli elhívta Sebő Ferencéket muzsikálni, így az élmény még maradandóbb lett. Olyan jól sikerült az alkalom, hogy sokan akartak bejönni az utcáról. Már akkor fölvetődött a kapuk megnyitása, de ezt már Timár Sándor és  Sebőék tették meg a Fehérvári úton, ahol elindult a rendszeres táncház a Fővárosi Művelődési Házban, aztán a belvárosban, a rakparton, majd vidéken. Öt évvel később pedig Székely Leventéék már Erdélyben is megszervezték az első táncházat.”

Ahhoz, hogy elinduljon az első táncház, majd „Európa legjelentősebb kulturális revival mozgalma” Korniss szerint nemcsak a minden tiszteletet megérdemlő előbb említettek kezdeményezésére volt szükség. Úgy látja, kellett hozzá „a csillagok egészen különös együttállása mellett” a magyar társadalom hetvenes évek elején tapasztalható nyitottsága is, kellett hozzá Sára Sándor és Kósa Ferenc rendezői munkássága, Jancsó Miklós különleges, néptáncból is építkező filmes nyelve, Csoóri Sándor költészete és főleg az esszéi, amelyek mind-mind előkészítették a talajt a táncházmozgalomnak. Ezen túlmenően kellett még a két erdélyi kulcsszereplő, Kallós Zoltán és Sütő András. Előbbinek a Balladák könyve című munkája, melyet 1970 és 1977 között Romániában és Magyarországon ötször adták ki és az abban közölt páratlanul gazdag anyag revelációként hatott. Utóbbinak pedig a mezőségi családi krónikája, az Anyám könnyű álmot ígér, amely Magyarhonban is elsöprő erejű hatást keltett.

Amit mindezek után felidéz, abban találkozunk az interjú egyik kvintesszenciájával:

„A határontúli, s különösen az erdélyi magyarság sorsa tehát ott volt a levegőben, ha beszélni sokszor nem is lehetett róla. Emlékszem, életemben először 1974-ben állítottam ki a Műcsarnokban, nyolcvan százalékban erdélyi képeket, de az „Erdély” szót le sem írtuk. Mégis megnézték a kiállítást 55 ezren, a megnyitón Sebőék muzsikájára még táncra is perdültek az emberek.”

Ezt követően bekövetkezett az áttörés: azzal, hogy komoly érdeklődés alakult ki az erdélyi népi kultúra, egyáltalán, az ottani magyarság iránt és egyre többen kerekedtek fel, hogy felfedezzék maguknak az ismeretlen világot, kész helyzet elé állították a „magyar nacionalizmustól” rettegő kádári kultúrpolitikát, akárcsak a Ceuşescu-éra elnyomó rendszerét, mely módszereiben ugyan nem válogatott, de a palackból kiszabadult szellemmel szemben végső soron tehetetlennek bizonyult.

Sajnos, ahogy gyakran megesik, e megszólalás teljes bemutatására nem vállalkozhatom terjedelmi okokból.  Viszont engedtessék meg végül beemelni azt a dialógust, amit a fentebbi beszédes idézet mellett a leginkább sokatmondónak találtam, és amely visszaköszön „a 85 éves fiatalemberrel” folytatott dialógus címében. Persze közben arról sem feledkezem meg, hogy megelőlegezzem a szívből jövő jókívánságomat Korniss Péternek a közelgő születésnapja okán.

Íme, ez a passzus:

„Azért szerencsére a táncházmozgalomnak köszönhetően az archaikus paraszti világ kultúrájából sok minden megmaradt. Mivel magyarázza, hogy a magyar népzene és a néptánc kinőtte a Kárpát-medencét, s például Japánban komoly rajongótábora van? Vagy, hogy Lengyelországban magyar mintára indult el az eltűnőben lévő lengyel népi tánckultúra újrafelfedezése? Ezt a folyamatot ismerte el az ENSZ kulturális szervezete, az UNESCO, amikor 2011-ben a magyar táncházmozgalmat a szellemi világörökség részének nyilvánította.

Lehet, hogy mániákus vagyok, de megint a közösség jut eszembe. Az egész világon tönkrementek az emberi kapcsolatok, miközben mindannyiunkban ott az elemi vágyódás a másik emberhez való kapcsolódásra. Számos előnye van a mi civilizációnknak, de a közösségek felbomlása egészen bizonyosan hatalmas veszteség – abba már bele sem akarok menni, ebben mekkora szerepe van a közösséginek nevezett médiának. A tánc maga a par excellence közösségi élmény: ott kell lennünk a másik ember mellett, meg kell fogni, át kell ölelni a partnerünket. Nagyon hiszek abban, hogy a fizikai érintés hozzátartozik a kapcsolathoz, a szeretethez, a mindannyiunk által vágyott emberi melegséghez. Talán ez is ott van a táncházmozgalom sikere mögött.”