A tenger mossa így a sziklákat. Röpke pár száz év, és a szárazföldből sziget lesz. Új élet, új feladatok. A szigetlakók berendezkednek erre. Vállalják. De a tenger hullámai nem állhatnak meg. Mindig voltak, mindig lesznek. Széken, Mezőség legnagyobb magyar többségű településén jártunk, a Kincsesládánk, Erdély újabb sorozatát indítjuk útnak.

Sok éven keresztül gyakorlatilag megközelíthetetlen volt Szék. A mezőségi dombok között elbújó településhez két út vezetett, a népzene kedvelőinek nem jelentett gondot megmászni a dombokat. Mára civilizált műút vezet oda Szamosújvár irányából. A falu határa lélegzetállító látvány. Amíg a szem ellát, dombok egymásutánján terül el a város nagyságú település.

A bejárat egy dombon van, és belátni a tájat, a községet. Óriási területen fekszik, mert minden dimbes-dombos. És olyan, mintha egy másik világtájra érkezett volna meg a látogató. Frissen aszfaltozott utak, víz-gáz bevezetve, épp akkor fordul a kukásautó, amikor mi megérkezünk, és a népviseletbe öltözött asszonyok húzzák ki a kukákat a porta elé. Csend, béke, napsütés, tisztaság, rendezettség fogad. Egy sziget a rendetlenségben, szemetes tájképekben, elhanyagolt porták látványában. Itt első pillanatra érzem, hogy más fogad. S a tanácstalanság is jelentkezik, hogy hol is kezdjek. Persze, van egy adu ászom, akit Kertész Zsuzsának hívnak, és egyfajta turisztikai mindenese Széknek.

A turisztikai hivatal közvetlenül a tájház és a református templom mellett van, amelyet nemrég újítottak fel, és a messze földön híres műemléképület odavonz engem is, mint egy mágnes. Mi mindent láthatott ez az Árpád-kori templom?  Tudom, hogy csak délután találkozom a tiszteletessel, de ettől függetlenül, már most körbejárom. Évszázados  történelmet lélegezhet be ott bárki. És ez a tömény történelem megcsap, amint belépsz a kapun.

A templom

Varró-Bodoczi  Zoltán, a képért felelős munkatárs, miközben  a legjellegzetesebb szögeit keresi a templomnak, meséli, hogy van egy olyan legenda, miszerint az 1946-os felújításkor a székiek egy teljesen új templomot szerettek volna, de az öreg Kós Károly, tudván az értékét annak, ami már állt, nem volt hajlandó lebontani, ezért csak kibővítette. Néhány életfogytiglani ellenséget szerzett magának. S számunkra megőrzött egy kincset.

Minden erdélyi útikalauz elmondja Székről, hogy az utolsó tatárbetörés során hatszáz magyar férfit hajtottak innen rabságba. A tragikus esemény augusztus 24-re, Szent Bertalan napjára esett, a székiek csak Birtalan napként emlegetnek, mert í-zős a nyelvjárás: azaz Szíken járunk, szíp jó napat kívánunk, s ha ítellel kínálnak, megköszönjük. A tatárok elől elmenekült és a közeli nádasokban elrejtőzött akkori túlélők megfogadták, hogy ezen a napon minden esztendőben többszöri istentisztelettel és böjttel emlékeznek, megbocsátást könyörögve Istentől bűneikért, és oltalmat, hogy többé ne szakadjon rájuk ilyen irtózatos csapás.  

„Több, mint 300 éve, hogy megtörtént a széki tatárjárás – mesélte később Sallai Márton, református tiszteletes. – Azóta is megtartják a Birtalan napi böjöt, és a templomba háromszor jönnek  – reggel, délben, este –  hálát adni és emlékezni. A pusztítás óriási volt, akkor tizedelődött meg végérvényesen a mezőségi magyarság...”

Az 1604-es kolozsvári országgyűlés így fogalmazta meg a történteket: „Annyira megromlottunk, hogy szegény jobbágyaink úgy elpusztultanak, hogy igen kevés faluban lakik egy vagy két ember, az hul pedig laknak is vajmi kevesen, mindennapi életekkel nem szabadok...”

Szék környéke

Menjünk most a turisztikai irodába, ahol Kertész Zsuzsa és munkatársa, Papp Zsoldos Erika vár minket. Zsuzsa mindennapja arról szól, hogy segít. Útbaigazít, szállást keres, programot ajánl, esetleg meg is szervezi azt, figyelemmel követi, hogy milyen csapatok érkeznek a faluba, ki hol van elszállásolva, mit szeretnének látni Széken. És nem egyszerű, mert nem néhány házról beszélünk, hanem egy mezővárosi nagyságú településről, amely dombról le, dombra fel helyezkedik el, és látszik, hogy valamikor mezővárosi rangja volt.

Zsuzsa maga a segítőkészség, és gyorsan haditervet ütünk össze a nap hátralévő részére, amiben lesz természetjárás, népművészet, vendégfogadás, vállalkozás. A falu határán kezdjük, úgy döntünk, hogy innen haladunk befele, és első körben megnézzük a sós, azaz szikes tavakat és a nádrezervátumot. Zsuzsa menet közben elmeséli, hogy az egykori sóbányászatnak a nyomai ma is megtalálhatók Széken. Sőt az alternatív elnevezése a településnek, amelyet nem szoktak használni irodalmi környezetben, a Szik annak is betudható, hogy szikes tónak nevezik a sós tavat, ahova fürdőzni járnak a gyógyulásra vágyók. Zsuzsa felsorolja a betegségeket is, amelyek kezelése, megelőzése megoldható a széki sós iszapos fürdőkúrájával: gyulladások, bőrbántalmak, ízületi fájdalmak.

És még egy remek dolog történik a medence szélén, miközben Zsuzsa magyaráz. Kiejti a a szót, hogy géra. Be kell vallanom, hogy egy nagyon mély, gyerekkori emléket hozott felszínre ez a kifejezés. Megboldogult nagyanyámtól hallottam utoljára, hogy „sós, mint a géra”. Kertész Zsuzsa széki útikalauzunk szerint a géra egy megkeményedett sós réteg, sós kéreg. A szót mindenképp érdemes föléleszteni, használni. Tehetségtelen háziasszonyok előnytelen helyzetben lesznek, valóban.

Nádak, rigók

A szikes tavak után egyenesen a nádrezervátum felé tartunk. Amikor Kertész Zsuzsa elkezdi mesélni, hogy hányféle madárfaj fészkel ebben a Románia szintjén második legnagyobb védett nádasban, szinte biztosra veszem, hogy látni fogok néhányat. Á, dehogy. Még egy gólyát sem láttam. Szóval a madárvilág nem vett tudomást arról, hogy most ki kellene vonulni a sajtó fogadására, egyszóval élte az életét. Mi az első madárlesben beszélgettünk Zsuzsával a fajokról, a gémek, kócsagok, bölömbikák, héják és kányák sokaságáról, amelyek ott fészkelnek a nádasban, amely háromszáz évvel ezelőtt a székieknek is menedéket nyújtott. Egy kilométeres palló kígyózik be a nádasba, napokat tölthetnek itt madárlesen az ornitológusok.

Már vissza, a faluközpont felé megyünk. Víz, nád, nád, sósmező... természetes határok ezek, mintha a falu nem lenne amúgy is eléggé elzárva a fő útvonalaktól... Hiába volt városi rangja valaha, s bányásztak itt sót egészen a XVIII. századig, az országút messze elkerüli, vasút nem halad át rajta, román falucskák fogják közre, és csak Szamosújváron vagy Zsúkon keresztül lehet megközelíteni autóval. Az elzártság látszólag nem akasztotta meg a fejlődésben, ha szétnézünk a dombok fölött, akkor azt látjuk, hogy emeletes házak sokasága uralja a faluképet, a mezők megmunkáltak, az utak aszfaltozottak. Úgy tűnik, hogy Szék, a magyar „szigetfalu" a Mezőség északi peremén, a sok-sok román többségű falu között, semmiféle gonddal nem szembesül. A környezet rendezett, a házak nagyok, a gazdasági jólét, amely mindig is jellemezte az itt lakókat, mai napig nem szűnt meg. Szóval, bekopogok a polgármesterhez.

Sallai, a polgármester

Sallai János 27 éves volt, amikor először választották meg Szék polgármesterének. Annak idején nem gondolta, hogy az elsőre megnyert négy éves mandátumot folytatni fogja. Azóta eltelt szinte harminc év, és annak ellenére, hogy mindig volt ellenjelölt, Sallai nyert. Fölényesen.

Nem akarok a polgármesterrel az irodájában beszélgetni, és azt javasolom, hogy sétáljunk egyet. Tudom, hogy faluhelyen ez nem szokás, mert amióta megérkeztünk, senkit nem láttunk az utcán téblábolni, mindenkinek dolga van bent, az udvaron, és az utcára csak akkor jön ki, ha muszáj. Sallai János is szabadkozik, aztán bevállalja, és elindulunk a főutcán. (Az egyiken, mert igazából Széknek három főutcája van, az egyik a felszegi, a másik a csipkeszegi, a harmadik a forrószegi.)

A jelenről beszélünk, azt mondja, hogy a múltat másra hagyja. Magyaráz, hogy mi hol épül, alakul át. Nagyon tudja, mi van, mit csinálnak, mire költi a pénzt; ami nincs rendben, az a központi leosztás, mert mások (vajon kik?) sokkal többet kapnak, és ott nem így néz ki a falu. Itt valóban látszik, hogy jól gazdálkodtak, igazi mezővárosssá nőtte ki magát ismét a település, tiszta, aszfaltozott utakkal, szép házakkal, egészségügyi központtal, iskolával, boltokkal, panziókkal, kis vállalkozásokkal. Sallai megy, magyaráz, mutat, lelkesedik, én meg kapkodom a fejem, hihetetlennek tűnik. Tán csak nem egy sikertörténet? Nem egészen.

A polgármesteri hivatal előtt válunk el, mutatja, hogy szemben van a felújított orvosi rendelő, de nem talál orvost, aki ott lehetne minden nap. Mellette meg a tanácsterem, ahol házasokat esketnek, de egyelőre az elhalálozási arány jóval nagyobb a házasságkötéseknél vagy a születéseknél.

Pajtából vendégszoba

Sipos Pistáékhoz megyünk, mert: ad 1. vendégszeretők, ad 2. két legyet ütök egy csapásra, látok hagyományos széki szobát is, és beszélgetünk a vendégfogadásról is. Amikor belépünk a kapun, határozottan érzem, hogy innen csak hat ökörrel lehet engem elvinni. (Nem gond, ezek után, még jó néhány helyen ugyanígy éreztem.) Kicsi, kékre festett ház(ak), a tornácon muskátlik, a tornác előtt régi gerendákból ácsolt padok, fürtökben lógó szilvák a szilvafán, csomborillat a konyhakertből, a kacsák méltatlankodó hápogása, hogy idegen lépett be az udvarra... egy falat örökkévalóság. És ki ne szeretné ezeket megtartani, mindenáron?

Sipos Pista, aki a vendégek által nyújtott jövedelemből és az iskolában végzett takarítói munkából tudja fönntartani gazdaságát, amelyet édesanyjával, a hetven évet meghaladott Sipos Sárával tart fent, szerényen mutatja be otthonát, illetve azokat a szobákat, amelyeket vendégfogadásra rendeztek be. A hagyományos széki szőttesek, bútorok, kerámiák hamisítatlan széki hangulatot árasztanak. Aki ide száll, de nem csak az, hanem bárki, aki érdeklődik a széki a népviselet iránt, bekopoghat Sári nénihez, akinek egy ládája és egy kanapéja tele van azokkal a ruhákkal, amelyeket ő viselt a konfirmációjától mostanig. (Szinte szentségtörésnek hat, de be kell írnom, hogy Sári néni imád szépen öltözni, és tudja, hogy mit mikor kell fölvenni.)

A háziasszony sürög-forog, nyitogatja a fiókokat, mutatja a  nyakbavaló kalárisokat, gyöngyöket, aztán Kertész Zsuzsának, a kísérőnknek felköt a fejére egy széki kendőt is. Szóval, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy pikk-pakk, fent van a kendő, hanem hosszú perceken keresztül igazgatják, és mikor a riporter (azaz én) elveszíti a türelmét, és megkérdezi, hogy... NAA??? Akkor az a válasz, hogy mindjárt megvan, csak meg kell tapsoljuk. Hát ha csak ennyi kell, emelem is a kezem, de aztán rájövök, hogy teljesen félreértettem, mert a tapsolás egyebet jelent. A kendőt viselő lány vagy asszony a két tenyere közé fogja a kendő fejbúbon elhelyezkedő részét, hogy egy háztetőhöz hasonló csúcsot alakítson ki a homloka fölött.

Eszméletlen kincseket rejtenek a ládák, és látom, hogy Sári néni is asszonyból van, mert amikor egyik-másik szoknyáját a hozzájáró köténnyel bemutatja, akkor valósággal megfiatalodik. Száz évvel ezelőtt őrizték így a ruhákat, amikor nem a napi divat vezetett, hanem a szokások, előírások, a falu életrendje. Sári néninek, akinek az alakja semmit nem változott, amióta konfirmált, több tíz szoknyája, köténye, inge van példás rendben elhelyezve a ládában. Vasárnapi istentiszteletre, gyászra, hétköznapra, ünnepnapra, olyan is, amit kora miatt már nem tud fölvenni... Mert arról is konkrét szabályok vannak lefektetetve, hogy ki, mit és mikor szabad magára öltsön. Zsuzsa, miután leveszi a kendőt, azt mondja, hogy neki is van széki ruhája otthon, de hétköznap csak ilyen „úri gúnyában” jár.

Holland Mihály a Noé bárkáján

S ha már a széki hagyományoknál tartunk, elindulunk egy olyan helyre, amely a székiség esszenciáját hordozza. Holland Mihályhoz megyünk. A központból a csipkeszegi úton kell elindulni, és meglátja mindenki a hagyományos kékre festett házat, amelynek homlokzatán a holland lobogót lengeti a szél. A kapubejárat utcára néző oldalán két pár csizma lóg, a tornácon pedig száradó kukoricacsövek vagy paprikafüzérek helyett szintén csizmák díszelegnek, legalább két tucat (de az átelleni csűrben több száz is lóg belőlük, mert széki táncot csak széki csizmában lehet járni).

A ház ura nem sokat várat magára, ötvenes éveiben járó, energikus, pirospozsgás, mosolygós férfi tűnik fel az udvaron egy táncházas trikóban, fején széki szalmakalapban. A megjelenése alapján akár tősgyökeres székinek nézhetné bárki a Mihályként bemutatkozó gazdát, akinek csupán tört magyarsága árulkodik külföldi voltáról.

Michel van Langeveld útja a néptáncnak köszönhetően vezetett Németalföldről a mezőségi magyar faluba. Huszonévesen, 1980-ban kezdett el járni egy amatőr tánccsoportba, itt ismerkedett meg többek között a magyar néptáncokkal. Az életében az igazi fordulatot az jelentette, amikor 1985-ben egy könyvesboltba betérve kezébe került Korniss Péter világhírű magyar fotóművész Elindultam világ útján című, magyar népszokásokat bemutató albuma. A kötet, melyben a széki táncházat megörökítő képek is vannak, teljesen elbűvölte a holland fiatalembert, olyannyira, hogy néhány nap múlva visszatért a könyvkereskedésbe, s további 15 példányt vásárolt belőle, amelyeket a barátainak ajándékozott. Erdélyben a rendszerváltást követően járt először Széken, a széki emberek között már az első találkozáskor otthon érezte magát.

„Húsz perc múlva kitöltötték az első pohár pálinkát, aztán zöldbablevest kaptam, utána pedig megint pálinkát. Úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Olyan érzésem volt Széken, mintha újra megszülettem volna” – idézi fel az első találkozás élményét. 1990 óta nem volt olyan év, hogy Michel van Langeveld ne vett volna részt egy erdélyi vagy magyarországi táncháztalálkozón. A néptánc, a magyar népi kultúra iránti érdeklődéstől hajtva az évek során Erdély sok szegletébe eljutott, járt többek között Sófalván, Jobbágytelkén, Gyimesközéplokon és Kalotaszentkirályon. 2004-ben még szorosabbra fonódott a kapcsolata Székkel, ugyanis megvásárolta azt a lebontásra ítélt házat, amelyben évtizedeken át Paprikás Kati csipkeszegi táncháza működött.

Azóta panziót működtet, összegyűjti azt a sok tárgyi emléket, amely nélküle ki tudja, hogy hova jutna, múzeuma olyan, akár Noé bárkája, minden lényeges széki tárgyból, emlékből van legalább egy pár. Még beszélgetésünk javánál tartunk, amikor egy busznyi turista özönli el az udvarát, mindenki hallani akarja a történetet, amit én is hallottam, és be akar lépni a bárkába, ahova a holland Mihály naponta menekít értékeket.

Pali Marci

Említettem, hogy a csipkeszegi táncház és múzeum bejáratánál csizmák lógtak. Nos, a csizmadia, aki a széki zenekar prímása is, Filep Márton – Pali  Marci a jóbarátoknak – szintén Csipkeszegen működteti a műhelyét. Beszélgetünk mindeféléről, és nevetünk nagyokat, ezzel az emberrel másként nem lehet. Árad belőle a jókedv. Azért csizmadiáskodik, mert megéri. Megcsinálja a csizmát? Fizetnek! Aztán addig húzza a talpalávalót, amíg elkopik a csizma a táncban? Duplán fizetnek: a muzsikáért meg a javításért. Hogy miből él meg jobban, a csizmakészítésből vagy a zenéből? Nehéz megmondani. Régebben minden szombaton és vasárnap volt táncház, sok bált szerveztek a fiatalok. De most már ritkán van egy-egy táncház, bál, lakodalom; ezek mellett a tánctáborokba járnak a zenészek, illetve városi táncházakban is húzzák néha.

Pali Marci keresetének a 35-40 százalékát adja a zenélés, a többit szakmájából, a cipészkedésből és nyaranta az építkezésekből keresi: „nyáron kőműveskedek, édesapám is az volt, meg zenélek, télen pedig csizmadiáskodom – és zenélek”. Pedig annak idején épp a csizmadiaság sem tűnt úgy, hogy prosperáló szakma lesz: „amikor inas voltam, lenéztek a többiek, hogy minek tanulom a csizmadiaságot. De örülök, hogy megtanultam, mert látom, hogy van értelme”, ugyanis Széken, mint túlnyomórészt református településen, nagy ünnep a konfirmálás, s a konfirmálók minden évben csináltatnak csizmát maguknak. A környéken sem igen vannak csizmadiák, sőt Kalotaszegen is kihaltak, így olyan, híres kalotaszegi falvakból is érkezik megrendelés, mint Méra és Magyarvista. Néptáncegyüttesek is megkeresik a széki hegedűst, aki senkit nem utasít vissza.

Epilógus

Pedig volna még. Mesélnem kellene Nagy Zsuzsáról, aki szerint a széki népművészet az anyanyelve, úgy tud varrni, olyan terítőket készít ma is, hogy legszívesebben mindegyiket hazahozná(m) bárki; mesélhetnék az uniós pályázatból épült kis kempingterületről, ahol egy öreg ház udvarán kis faházikók nőttek, és Csorba Zsuzsi amiatt foglalkozott ezzel, mert otthon szeretne maradni. De találkoztam olyanokkal is, akik azt mondják, hogy Szék napjai meg vannak számlálva. Hiába a hírnév, dicsőség, nem lehet felvenni a harcot. A tengerrel.

Amit én éreztem?  A felismerés öröme annak, hogy ezek az emberek mennyi mindenre képesek. A csodálat, az ámulat. A féltés. Mi lesz, ha? Ott volt, folyamatosan ott zakakatolt, amit a tiszteletes, Sallai Márton mondott, hogy ez a falu a végeken van, s azon túl már csak a nádas...

... a tenger?