Megszólalt a héten a HVG friss számában Hamvay Péter és a Túl a székelykapun című cikkében bemutatja a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum eddigi legnagyobb vállalkozását, a több mint tízmilliárd forintból, tizenöt hektáron felépült eddigi legnagyobb vállalkozását, az Erdély tájegységet, ahol működő kávéház, patika, ügyvédi iroda, posta, nyomda, lapszerkesztőség, üzletek és jeleneteket előadó színészek idézik fel a XX. század elejének polgári és paraszti világát.

Az új tájegység különleges bravúrja, hogy az idelátogatók nemcsak az erdélyi falvak, hanem a székelyföldi városok lakóinak egykori világába is bepillantást nyerhetnek. A kisvárost hat épület, az erdélyi falut öt porta és egy unitárius templom, ennek szomszédságában pedig iskola és kultúrház jeleníti meg. Az épületek nem csak építészeti-kulturális értékeket és sajátosságokat mutatnak be, hanem olyan emberi sorsokkal és történetekkel ismertetnek meg a társadalom minden rétegéből, amelyeken keresztül átfogó és hiteles képet kaphatunk szűkebb pátriánk múltjáról.

A szentendrei Skanzen sorrendben kilencedik és egyben legnagyobb tájegységének az Erdély épületegyüttesnek első kiállítási egysége mintegy két évtizedes előkészítés és négy és fél éves kivitelezési munka eredményeként nyílt meg egy hónappal ezelőtt. Az ünnepélyes megnyitóról, ahol Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke többek közt arról szólt, hogy „az erdélyi magyar kultúra nem a múltunk egy darabja, hanem a jelenünk része, kulcs a magyar jövőhöz” és „Erdély nélkül Magyarország sem lenne ugyanaz” akkor lapunk is beszámolt, külön kiemelve az avatóbeszéd egyik telitalálatnak bizonyuló gondolatát: „a skanzen erdélyi tájegysége olyan, mint egy csillagkapu, lehetőség arra, hogy átlépjünk tér és idő korlátain, s Erdélyben érezzük magunkat.”

A most megvalósult lenyűgözően impozáns múzeumi részleg megálmodója, Cseri Miklós néprajzkutató, a skanzen főigazgatója még az ünnepélyes megnyitó előtt egy interjújában megelégedéssel nyugtázta, hogy a 23 éves rendkívül aktív szakmai tervezési és kivitelezői munka első szakasza végre lezárulhatott, melynek eredményeképpen pedig az erdélyi tájegység mindenki számára megtekinthető lehet.

Cseri beszámolt a két évtizedes munka kihívásairól, mindenekelőtt, arról, hogy először ki kellett alakítani egy koncepciót, amely alapján bemutatható Erdély. Elmondta: „Úgy találtuk helyesnek, hogy ne csak a magyar épületek legyenek felépítve, hanem más nemzetiségeké is. Erdély sokszínű volt régen is, amelyet vissza kívántunk adni a tájegység bemutatásában is. Így a magyar-székely épületek mellett a román, a szász, az örmény, a zsidó és a cigány emlékek is helyet kaptak.”

Persze nem hallgatta el azt sem, hogy mi jelentette az átszállítás, a leltárazás, a konzerválás, a digitalizálás és a raktározás mellett a legnagyobb gondot a projekten dolgozó 27 néprajzos és történész számára. Idézzük őt: „Jelentős nehézséget jelentett, hogy 800–1000 kilométer távolságról kellett tárgyakat és épületeket áthozni. Minden egyes épület lebontása hivatali engedélyekkel történt, minden egyes tárgyunk és épületelemünknek az áthozása ugyancsak az örökségvédelmi hatóságok hivatalos engedélyével jöhetett létre.”

Hadd tegyem hozzá, ennek a nehéz, de lenyűgöző munkának csak az első fázisa zárult most le. A második rész – amely még mintegy további száz épületet jelent – a tervek és a remények szerint 2025 környékére valósul majd meg.

Újságíró kollégáink közül az elsők között járta be a „szentendrei Erdélyországot” Hamvay Péter a HVG munkatársa, aki lapjának eheti számában számolt be a legnagyobb elismerés hangján az ott szerzett élményeiről. Hiszem, hogy jó szolgálatot teszek az olvasónak, ha felhívom figyelmét erre a beszámolóra.

„Nincsenek székely harisnyás legények, nem zeng a székely himnusz, és a már a magyar közintézményeken is egyre gyakrabban látható kék-fehér székely zászlót sem lengeti a szél – indítja cikkét Hamvay, majd kitérve az új, tizenöt hektáros erdélyi időutazás egyik legnagyobb erényére, melyben a főszerep a szórakoztató, interaktív elemek segítségével történő ismeretátadásé, így folytatja: „Sok közhelyet el kell felejteni Erdélyről, és általában a skanzenekről is, ha meg akarjuk érteni a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum évtizedes munkával most elkészült új, kilencedik tájegységét. A vállalkozás méretét jelzi, hogy az eddigi 312 épület közel 150 újjal és több tízezer műtárggyal bővült, az építkezés öt éve tart, és koránt sincs vége a projektnek.”

Amit hozzátesz, annak forrása az Erdély tájegység főkurátora, a múzeumi főigazgató. Cseri Miklós azt követően, hogy krédót fogalmaz meg a „Nem keverjük a népit a népiessel”-kijelentésével, elmondja: „Mivel történeti kiállítást kevesen bogarásznának végig, úgy döntött, negyedórás, látványos vizuális show-ban eleveníti fel Erdély történetét, olyan tálalásban, amivel vélhetően mindenki azonosulni tud. Ez a kiegyensúlyozottság minden egyes feliraton, tárgyleíráson, kiállítási tárgyon látszik, de mégsem kerüli meg a kényes kérdéseket. Külön tárlaton mutatják be a magyar etnikum számarányának változását, tárgyilagosan veszik sorra a csökkenés történelmi okait. Ahogy számos helyen megjelenik a románokkal való együttélés, a második ütemben pedig felépül egy román porta, ahol az ortodox egyházi kultúrát is bemutatják.”

A látogató a bevezető kiállításról kilépve fiktív kisváros főterére ér, ami csak első pillantásra lehetne bárhol a Kárpát-medencében. Az alaposabb szemügyre vételezés viszont eloszlat bármilyen kételyt: a látogató Erdélybe került, hisz a székelyudvarhelyi postahivatallal, a marosvásárhelyi Hirsch Mór-féle szecessziós nyomdával és a Corso kávéházzal, a Kós Károly által a Keresztes fivéreknek tervezett sepsiszentgyörgyi lakóházzal, a székelykeresztúri patikával és a kézdivásárhelyi örmény család, a Wertánok divat­áru-kereskedésével szembesül. Persze csak másolatban, hisz az eredeti épületek szerencsére máig a helyükön állnak.

Értelemszerűen a berendezés sem eredeti, hisz a múlt századforduló lakóinak holmijai eltűntek a háborúk és a többszöri rezsimváltások során. De mégis hitelesek, mert a múlt századelő sorozatban gyártott bútorai egyformák voltak országszerte. Hamvay nem felejti viszont azt is rögzíteni: „Jobbára persze Erdélyből származnak a tárgyak, közel ötvenezret gyűjtöttek be a múzeum szakemberei, mégsem ezeké a fő szerep az új tájegységben. A polgári létet reprezentáló díszes tálalók, ágyak, a néhány megmaradt négyzetcentiméterből újrateremtett színes tapéták, kovácsoltvas esernyőtartók mind csak statiszták a társadalmi folyamatok bemutatásához.”

Igen, az előbb elmondottakban érhető leginkább tetten a múzeumi paradigmaváltás. Míg a korábbi évtizedekben a szakemberek csak enteriőr kiállításokban gondolkodtak, mára már teret nyert a már hivatkozott, a befogadást ténylegesen segítő interaktív ismeretátadás.

Hamvay ez ügyben több érzékletes példát is felsorol. Engedtessék meg, hogy a terjedelmi korlátok miatt közülük csak kettőt említsek:

Az egyik azt a pillanatot idézi fel, amikor Trianon után Dávid Lajos székelyudvarhelyi postatisztet választás elé állítják: vagy hűségesküt tesz I. Ferdinánd román királyra vagy pedig kiutasítás és vagyonvesztés vár rá.

„A posta például amellett, hogy felvonultatja a kor modern technikai újításait, a kipróbálható távírót, a csőpostát, a manuális telefonközpontot, megmutatja a nők belépését a munka világába. Az emeleten pedig a postatiszt lakása nemcsak a kiszámítható „életpályamodell” biztosította polgári jólétbe enged bepillantást, hanem annak összeomlásába is. A színészek által az enteriőrben előadott jelenet azt a napot mutatja be, amikor a családfőnek döntenie kellett, felesküszik-e a román államra, hogy megtarthassa állását, vagy ellenáll, és inkább Magyarországra megy, mindezt egy Keleti pályaudvari vagonlakásra cserélve.”

A másikból szemléletes kép bontakozik ki az erdélyi társadalom metamorfózisáról:

„A szomszédos házban az erdélyi társadalom rétegződését ismerhetjük meg. A Keresztes család története azt mutatja meg, hogy a székely előkelők a lófői címet büszkén viselték ugyan, birtokuk is volt, de már nem a földből éltek, hanem a testvérpár ügyvédi praxisából, és a helyi közösségben élvezett tekintélyüket is ez adta. Keresztesék voltak a városban az elsők, akiknek autójuk volt. Ez a kincs lett a veszte is a családfőnek, mert ellenállt, amikor 1944-ben egy orosz katona rekvirálni akarta. A szomszéd postatisztnél a modernebb berendezés modernebb szellemet jelképez. Nem véletlen, hogy az egyik gyűjtőkörútja során Sepsiszentgyörgyön megbetegedett Bartók Béla nála lábadozott hosszú hetekig, és a kiállításon szereplő, helyi mesterek által készített úgynevezett székely zongorán dolgozott a kényszerpihenő alatt, hogy aztán hálából az őt ellátó közösségnek koncertet is adjon a városban.”

Persze annak is helye lenne, hogy kitérjünk a HVG-s munkatárs által részletekre terjedően megismertetett erdélyi falvakra, az ott élők mindennapjainak bemutatására, ahol a most álló néhány épület csak a kezdet, de három éven belül valóságos falu épül fel, a nyárádgálfalvi unitárius templom, a tordátfalvi iskola, a kiskedei kultúrház, illetve a csíkszentsimoni, homoródalmási, balavásári, hosszúfalusi és szászújfalusi porták mellé. A szándékomnak sajnos határt szab a terjedelem.

Viszont ki nem hagyhatom, hogy zárásképpen ne idézzem a látottakról csak joggal elismerően szóló szerző cikkének üzenetértékű fináléját:

„Látszólag a legkevésbé izgalmas ház a XX. század elején épült kiskedei kultúrotthon másolata. Az épület azt jelképezi, hogy a templom és az iskola mellett az egyletek voltak a közösségszervezés legfontosabb bázisai. Le is csapott a korabeli civilekre a hatalom. De a gyűjtés során a romos épület padlásáról előkerültek a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet és az Unitárius Nőszövetség betiltása előtti utolsó, 1948-as János vitéz előadás díszletei, amelyeket a múzeum szakemberei lemásoltak és a színpadon felállítottak. A helyiek, látva, hogy a skanzen milyen értéket tulajdonít mindennek, felújították a düledező épületet, és hetven év elmúltával újra eljátszották a János vitézt. Ez az előadás látható most videóról a színpadi kivetítőn, újabb idősíkot nyitva az így is alaposan rétegzett történetben. Cseri Miklós szerint a Skanzen egyik legfontosabb missziója, hogy ne csak műtárgyakat mentsen és mutasson be, hanem segítsen a helyieknek, hogy ismét megtanulják közösségteremtő hagyományaikat.”