Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Kovács István unitárius püspök valamint Kriza János püspöki helynök és annak kapcsán, hogy tíz évvel ezelőtt, 2012. június 28-án, Kolozsváron egyesült a Magyarországi és az Erdélyi Unitárius Egyház, elmondták: „régi vágyként élt bennünk 2012 előtt, hogy a trianoni békediktátum által okozott csorbát kiköszörüljük és a korábbi egységes egyházi állapotot helyreállítsuk.”

Megvonva a jubileumi évfordulón az elmúlt évtized mérlegét, így értékeltek: „a célokat többnyire elérték, az elért eredményeket kielemzik, majd egy őszi ünnepségen a nyilvánosság elé tárják, és további célokat, stratégiákat tűznek ki.” Azt se tagadták, „hogy az egyesülés eufóriája után az összeszokás időszaka nem volt zökkenőmentes, és e téren még mindig akad tennivaló.”

„Isten iránti hálával gondolunk a tíz évvel ezelőtti egyháztörténelmi eseményre, amikor is a Zsinat ünnepélyesen kinyilvánította: „A Magyar Unitárius Egyház jövőbeli működésében, szervezeti felépítésében, belső jogrendjében, valamint istentiszteleti és szertartási rendjében egységes egyházszervezetet alkot. Ma is úgy gondoljuk, hogy a trianoni döntés egyházi következményeire adott válaszunk helyes, illetve az elszakított egyházrészek egységének helyreállítása szükségszerű volt. Egyházunk elmúlt évtizedét az intézményi egységesülés gyakorlati megvalósítása, valamint a külső és belső egyházi önrendelkezés kereteinek tartalommal való kitöltése, továbbá az egységes intézményi kereten belüli egyházi élet kihívásai jellemezték.”

A Magyar Unitárius Egyház Zsinatának 2022. június 25-én elfogadott ünnepi nyilatkozatából származik az idézet. A marosvásárhelyi kövesdombi unitárius templomban ülésező törvényhozó testület állásfoglalása azt is kimondta: „A kerek évforduló újabb lehetőség az egykori szándék megerősítésére: a Magyar Unitárius Egyház teljes körű egyházszervezeti egységben kívánja megélni a jézusi evangéliumot, az Isten- és emberszolgálat vallását.”

A jubileumi ünnepségen más meghívottakkal együtt részt vett Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármestere, aki köszöntőbeszédet is intézett a jelenlevőkhöz. Az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház évfordulós ünnepségét még ünnepélyesebbé tette, hogy az azt követő ünnepi istentiszteleten lelkészszentelésre is sor került, melynek keretében 13 fiatal végzőst indítottak útjukra elöljáróik erdélyi és magyarországi szolgálatra.

A tíz évvel ezelőtti, történelmi jelentőségű egyházegyesítő zsinatra való visszaemlékezésre, valamint az azóta eltelt időszak mérlegmegvonására kérte fel Kovács István püspököt és helynökét, Kriza Jánost Borsodi Attila, a Magyar Nemzet újságírója. A velük való beszélgetésre hívom fel a figyelmet ez alkalommal, abban a hitben, hogy annak üzenetértékű címét, a „Nagy erőt jelent az unitárius egység”-et meggyőzően igazolják majd az olvasó számára a két egyházfő által elmondottak.

„Régi vágyként élt bennünk 2012 előtt, hogy a trianoni békediktátum által okozott csorbát kiköszörüljük és a korábbi egységes egyházi állapotot helyreállítsuk” – jelentette ki a lapnak Kovács István püspök az unitárius egység helyreállításának tízéves évfordulóján. Visszatekintve az előzményekre azt se tagadta: „a folyamat nem ment könnyen, mert 1920 után túlságosan hosszú idő telt úgy, hogy külön folytatták útjukat, éppen ezért az egységesülésnek voltak ellenzői Erdélyben és az anyaországban is.”

Hadd tegyem hozzá közbevetőleg: Trianon elszakította ugyan a magyarországi unitáriusokat a kolozsvári központú unitárius egyháztól, de csak 1971-ben jött létre önálló unitárius püspökség Budapesten, melynek egyházjogi helyzete tisztázatlan volt. Rázmány Csaba kolozsvári születésű magyarországi unitárius püspök 2009 júliusában bekövetkezett halála után felerősödtek azok a hangok, melyek már korábban is szorgalmazták az egység helyreállítását, főleg mert az egyesülés mellett józan észérvek szóltak. Például olyanok, hogy a kis létszámú, mindössze tizenegy egyházközségből álló magyarhoni unitáriusok mind-mind erdélyi kötődésűek, hogy nincs lelkészképzésük, nincsenek saját oktatási, szociális, karitatív intézményeik sem. Ezért már nem is töltötték be a megüresedett püspöki széket, hanem mivel azok az erők kerültek többségbe, melyek a közös utat akarták járni, kezdeményezték az egység helyreállítását. Két és féléves, vitáktól sem mentes aprómunka után végül bekövetkezett a már hivatkozott, 2012-es júniusi kolozsvári történelmi döntés.

Kovács István püspök szerint – derül ki a folytatásból – „a célokat többnyire elérték, az elért eredményeket kielemzik, majd egy őszi ünnepségen a nyilvánosság elé tárják, és további célokat, stratégiákat tűznek ki.” Azt is hozzátette: „az egyesülés eufóriája után az összeszokás időszaka nem volt zökkenőmentes, és e téren még mindig akad tennivaló. Szavai szerint sokat segített, hogy előre lefektették a működés szabályait, például hogy a magyarországi egyházkerület az egyesülés után gazdasági kérdésekben, helyi ügyekben egyfajta gazdálkodási autonómiát kapott.”

Kriza János, a Magyar Unitárius Egyház magyarországi egyházkerületének püspöki helynöke az évforduló kapcsán azt emelte ki, hogy „az egyesüléssel, amely az addig meglevő érzelmi kapocs intézményesülése lett, az együttműködés tovább erősödött. Az integrációval a két rész kiegészítette egymást, a közös egyház hatékonyabban tudja ellátni a feladatait, megoldódott a lelkészképzés is, ugyanakkor az elmúlt tíz év a tanulásról és az összecsiszolódásáról is szólt”.

Ezt követően kerülnek terítékre a dialógus során az egyház elmúlt évtizedének legmarkánsabb kihívásai. A püspök úgy látja, mivel egy tradicionális társadalomban a vallási identitás mélyen gyökerezik, az ő közösségében a vallási mobilitás jóval kisebb, mint a nyugati társadalmakban. Persze gondok azért akadnak bőven, hisz az unitárius egyházban is elöregedik a hívők közössége. Viszont – mint mondja – „ennek mértéke függ a település nagyságától, az egyházköz­ség dinamizmusától, a földrajzi helytől és attól is, hogy városi vagy falusi gyülekezetről van-e szó. Kellő odafigyeléssel és dinamikus hitélettel sikerülhet megszólítani a fiatalokat és a középnemzedéket is. Falun azonban ez a negatív hatás sokkal jobban jelentkezik, már csak azért is, mert a fiatalok az egzisztenciális nehézségek miatt a városokba költöznek.”

„Megszólítani a fiatalokat” – ez a legnagyobb kihívás az egyháza számára, hangsúlyozza Kovács püspök. Ez ügyben megelégedéssel szól az elmúlt évtizedek bizakodásra okot adó legnagyobb eredményéről. „Ebből a szempontból a mi egyházunk nagyon jó munkát végez” – állapítja meg büszkeséggel: „Van egy dinamikusan működő ifjúsági egyletünk, amely a rendszerváltás óta jól integrálja a fiatalokat az egyházi életbe.”

Helyettese, Kriza püspöki helynök Magyarországon is észlel pozitív jeleket, viszont ott egy más generációnál. Ő úgy érzékeli: „sokan vannak olyanok is, akik felnőttkorukban találnak vissza az egyházhoz.” Az ő egyházkerületében a hívők átlagéletkora 40-50 év között van, de az istentiszteletekre, inkább az idősebb korosztály jár. Pannóniában ezért családi alkalmakkal, foglalkozásokkal, gyülekezeti találkozókkal vagy éppen táborokkal próbálják vonzani a gyermekeket, fiatalokat is.

A számos kérdést körüljáró kettős beszélgetésből – amelynek minden aspektusát bemutatni terjedelmi okokból nem lehet – két témakört feltétlenül kiemelendőnek tartok. Ezért ezekről külön is szólnék.

Az egyik a magyarként megmaradni és megtartatni nemzetstratégiai vonzatot érinti. Ezzel kapcsolatban a püspök elmondja: egyháza jó példával jár elől és „sokat dolgozik azért, hogy Erdélyben azokat az embereket visszahozza magyarnak, akik korábban elvesztek szem elől”. Mindezt a következőkkel egészít ki:

„Egyértelmű, hogy a felekezeti közösségi élet megélésének lehetősége a nemzeti hovatartozás erősítéséhez hozzájárul, ez főleg felértékelődik a szórványvidéken, ahol az egyház lényegében az utolsó védőbástya. Így a nemzeti megmaradás egyik alappillére a felekezeti élet. Kulcskérdés, hogy ezeken a helyeken a fiataloknak lehetőséget adjunk a magyar továbbtanulásra.” 

A másik kérdés szintén a megmaradás és megtartatás területéhez kötődik, annak az előbbieknél szűkebb, azaz a felekezeti világához.

Erről így szól Kovács püspök: „Bár az unitárius egyházban nem végeznek klasszikus értelemben vett térítést, tisztelik és elfogadják más vallását, de azért igyekeznek a társadalomnak megmutatni az értékeiket. Adott esetben ez lehetőséget adhat arra, különösen a felekezet nélkülieknél, hogy alternatívát lássanak az unitárius egyházban.” Azt is hozzáteszi: „az unitárius vallásnak nagyon fontos vonása a szabadságkeresés, amit nem szabad összekeverni a mindent szabad gondolatával.”

A Borsodi Attilával folytatott beszélgetésében az erdélyi egyházfő külön kitért arra, hogy a lelkészhiány az unitárius egyházat is elérte, különösen a koronavírus-járvány idején csappant meg a teológiai pályát választó fiatalok száma, mely kesergésére azért némi gyógyírral szolgálhat a már szóbahozott marosvásárhelyi lelkészszentelés alábbi fotója:

A pandémia említése apropóján hadd essen végül szó arról, amit a püspök elődjétől, Bálint Benczédi Ferenc nagyérdemű nyugalmazott főpásztortól kapott útravalóként megörökölt. Ez viszont nemcsak unitárius ügy, hanem népszolgálat a javából. E passzusben említés történik arról is, amiről minap lapunkban nagy örömmel számolhattunk be: a kolozsvári Vallásszabadság Házát a szakterület legrangosabb kitüntetésével, Európai Örökségi Díjjal tüntették ki.

Következzen zárásképpen a cikk vonatkozó passzusa:

„A járvány gyengülése után az unitárius egyház újra nagyobb teret tudott adni a szakrális művészeteknek a gyülekezeti termeikben és a templomaikban, amelyeket igyekeznek a helyi közösség szolgálatába állítani. Kulturális rendezvényeket, így kiállításokat, hangversenyeket, koncerteket és könyvbemutatókat tartanak. Kovács István elmondta, hogy Kolozsváron a korábbi püspöki rezidencia épületéből létrehozták a Vallásszabadság Házát, a felújított ingatlan is a közösség szolgálatában áll.”