Megszólalt a héten a ma7-ben a portál vezető publicistája, Száraz Dénes és a Nemcsak nevében él a nemzetrész, de azért mégis című jegyzetében keserűen kárhoztatja a szlovákiai magyar párt, a Szövetség névválasztását, amivel szakított a hagyományokkal és száműzte nevéből a „magyar” szót. Úgy látja, ez politikai öngyilkossággal ért fel, mert döntő módon járult hozzá ahhoz, hogy a párt a megalakulása óta eltelt közel egy év alatt sem tudott meggyökeresedni az ottani magyar polgárok jelentős részének a tudatában.

Ráadásul a sajtóban és közbeszédben meghonosodott kétnyelvű hivatalos pártnév, a Szövetség-Alliancia hallatán nem kevés azoknak a száma, akiknek elsőre erről inkább egy országosan jól ismert biztosítótársaság jut az eszébe, mintsem a saját érdekvédelmi szervezetük.

Érthető és jogos, ámbár talán túl kései kifakadásán túlmenően Száraz kezdeményezni is kíván, remélve, hogy elhatározása tettekre készteti az eddig főleg a csak kölcsönös lejáratásban jeleskedő „egységteremtőket”: „Eldöntöttem, hogy ezentúl mindaddig következetesen fogom használni zárójeles formában a magyar jelzőt a Szövetség előtt, ameddig az egyesült párt neve nem egészül ki ezzel a szóval ily módon: Magyar Szövetség.” 

Nagyon nem szeretném, ha igazam lenne és őszintén drukkolok azért, hogy az elkövetkezendőkben ne egy általam is valószínűnek vélt kedvezőtlen szcenárió valósulna meg Felvidéken. Viszont, mert növekvő aggodalommal hallom a szlovákiai magyar pártról szóló híreket, amelyek nem sok jót ígérnek a Szövetség jövőjét illetően, nem tartom kizártnak: az ottani nemzettársaink számára az idei ősz nemcsak a szomszédságban dúló háború és az aszály okán lehet felejthető és felejtendő.

Ugyanis két hónappal az önkormányzati és megyei választások előtt, miközben annak az esélye is egyre növekszik, hogy a Heger-kormány megbukik és előrehozott parlamenti választásokra is sor kerülhet nemsokára, a pőre valóság a következő: ebben a kiélezett helyzetben a tavaly októberben létrehozott egységes magyar érdekképviselet helyzete aggasztóan bizonytalan, messze alulmúlja a megelőlegezett várakozásokat.

A  magyar pártokat hosszú idő után egységesítő Szövetség nem lett népszerű, sőt a felmérések szerint a támogatottsága kínosan csekély. Hónapok óta nem éri el az 5 százalékos parlamenti küszöböt, az ország lakosságának 8,4 százalékát kitevő felvidéki magyarság egyharmada se szavazna rá. Ehelyett inkább egy szlovák pártot választana, vagy távol maradna az urnáktól.

Miközben meggyőződésem, hogy a szlovákiai magyar közösség érdekeit csak az egységes párt képviselheti a legjobban, azt is be kellett látnom, a mindenki által óhajtott és közel kétéves egyeztetéssel kikínlódott pártegyesítés óta eltelt időszak Szövetségére sajnos Tokár Géza politológus korábbi tűpontos diagnózisa érvényes: „Ennek két fő ismérve az, hogy mennyire kevés az üzenet és milyen sok a konfliktus.”

Júliusban a Gombaszögi Nyári Táborban a Szövetség két meghatározó politikusa Bárdos Gyula, a Csemadok elnöke és Agócs Attila, a Híd-platform tagja, Fülek polgármestere miután abban egyetértettek, hogy „a konfliktusokat a politizálás velejáróinak tartják,” arról beszélgettek, hogy mintha pártjukban nyugvópontra jutottak volna a nézetkülönbségek. Nem tagadva a gondokat, mégis óvatos optimizmussal tekintettek a jövő elé. Agócs szóvá tette, hogy a belső viták lezárásában sokat segíthetne „az erélyesebb pártvezetői karakter”, de rögtön hozzáfűzte: erre „azonban igyekezetet lát.” Bárdos szavaiban is jelen volt a bizakodás: „Türelem kell, meghallgatni a másikat, félretenni az egókat.  Ez a mostani helyzet olyan, amilyen még nem volt, a pártok korábban nagyon szembementek egymással. Nehezen tudnak együttműködni, de az eredmények majd megmutatják. Belülről is sok az ellenfél és kívülről is. Itt kell felülkerekedni az egón, a pártérdeken, hogy a közösség profitáljon belőle” – fogalmazott.

A „Mit kellene tenni Felvidéken?”-ügyben véleményt mondott a magyar kormányfő is Tusnádfürdőn, ahol a táborlakók kérdéseire adott válaszaiban konkrét üzenete volt a felvidéki magyarok számára. Hadd idézzem ezeket a szintén nem kevés aggódást tükröző szavakat: „Ami a Felvidéket illeti, azt tudom mondani, hogy össze kellene fogni. Most mintha valami ott alakulna, mert azt meg kell értenie minden magyarnak, aki elcsatolt területen él, hogyha nem segít magán, akkor az anyaország sem tud segíteni. Sőt, nemhogy az anyaország, a Jóisten se. Tehát először sajátmagának kell mindent megtennie, hogy segítsen a saját sorsán. Ezt pedig a politikában összefogásnak hívják. Ha lesz összefogás, akkor lesz nagy siker a Felvidéken is.”

Abban, hogy mennyire tud előre lépni egy újonnan létrehozott párt a politikai sikerhez szükséges alapvető feltételek biztosításában, meghatározó szerepe van az arculatépítésnek. Csak egyet tudok érteni azzal a politikai elemzővel, aki arról szólva, vajon miért nem hozott áttörést a három magyar párt egyesülése Szlovákiában, így vélekedett: „Ma nem látható egy stratégiai alapokra helyezett kommunikáció, amely meghatározná a Szövetség három-négy legfőbb erősségét és ezekre építené a párt arculatát. Egy reaktív politikát látunk e helyett, ami a kormányválság eseményeire, a nemzetközi politikában vagy a régióban felmerülő ügyekre reagál.”

Eheti, az olvasó figyelmébe ajánlott, a ma7 portálon Nemcsak nevében él a nemzetrész, de azért mégis címmel megjelent publikáció egy olyan aspektusát veszi górcső alá ennek az arculatépítésnek, amely eddig nem merült fel a felvidéki magyar közbeszédben, holott óriási jelentőségét már rég fel kellett volna ismerni felvidéki magyar közvélemény-formálóknak, politikusoknak és kommunikációs szakértőknek egyaránt.

Száraz Dénes ugyanis jegyzetében azt nehezményezi, hogy amikor múlt év őszén végre a három eddigi magyar párt Szövetség néven egyesült, botor módon szakított a hagyományokkal és elhagyta nevéből a „magyar” megnevezést. Úgy látja, ennek az előzmények nélküli hibás döntésnek nemcsak szimbolikus szempontból volt kártékony hatása, amin haladéktalanul változtatni kell, hanem azon túlmenően is. Egyszerűen arról van szó, hogy a felvidéki magyarok közül nagyon sokan nem érzik magukénak azt a pártot, amely szeretné ugyan a bizalmukat elnyerni, viszont elnevezésében ódzkodik a számukra legfontosabb jelző használatától.   

Mielőtt rátérnék a cikkre történő figyelemfelkeltésre, hadd emlékeztessek arra, hogy az, amiért Száraz kolléga joggal háborog, nemcsak Szlovákiában precedens nélküli kakukkfióka. A Kárpát-medencében nincs sehol olyan magyar érdekvédelmi közképviselet, amelynek nevéből hiányozna az etnikai hovatartozásra való nevesített hivatkozás. Sem Romániában, sem Szerbiában, sem Ukrajnában, sem Horvátországban, sem Szlovéniában.

E heti megszólalónk jegyzetében nemcsak azt szorgalmazza, hogy a tavaly októberi elhibázott névadás korrekciójára mihamarabb szükség lenne, hanem azt is megfogalmazza – mintegy másokat bíztatva, remélve, hogy követőkre lel – miszerint a maga részéről a jó példával kíván elöl járni: „Eldöntöttem, hogy ezentúl mindaddig következetesen fogom használni zárójeles formában a magyar jelzőt a Szövetség előtt, ameddig az egyesült párt neve nem egészül ki ezzel a szóval ily módon: Magyar Szövetség”. 

Indokai önmagukért beszélnek, azok megalapozottságához kétség nem fér. Miközben érveivel, megközelítésével maximálisan egyetértek, csak azt sajnálom, hogy e sorokat nem korábban, például az év elején olvastam tőle. Akkor talán a párt támogatottsága nem a mai 2,1 százalékos lenne, mint kiderül ez a legfrissebb közvélemény-kutatásból.

Íme, hogyan érvel szerzőnk a „magyar” minősítő jelző szükségességéről: „Jelenleg ennek a szónak a hiánya megtévesztő, zavart is okoz a fejekben. Sokan keresik, még többen hiányolják a magyart a pártnévből, hiszen élénken élnek az emlékezetünkben a Független Magyar Kezdeményezés, a Magyar Polgári Párt, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Koalíció majd Magyar Közösség Pártja elnevezések. És most semmilyen magyar, mert az állítólag magyarkodás lenne, de miért lenne az? Kit várunk még a Szövetségbe, aki nem magyar és esetleg neheztelné? Komoly keveredést is okoz persze, hiszen a fórum mellett ott van (Magyar Fórum), pedig nincs is sok köze hozzá, mégis sokan gondolják úgy a neve alapján, hogy ez az egyesült párt. Az emberek joggal várják el, hogy amikor végre valahára egyesültek a magyar pártok, akkor onnan, annak nevéből ne hiányozzon ez az egyáltalán nem szégyellni való jelző.”

Ha mindez nem lenne elég, ahhoz, hogy azt, ami magyar, annak is nevezzék, Száraz felhoz egy olyan friss példát, ami több mint elgondolkoztató: „Érsekújvárban a Szent István napi ünnepségen Gubík László, a Szövetség a Közös Célokért elnöke mondott ünnepi beszédet a Csemadok-székházban. Ebben a tisztségében mutatták be a szónokot. A fennkölt és tartalmas gondolatok nyomán a mögöttem ülők megkérdezték egymástól, hogy milyen elnöke is ez az ügyes fiatalember a Szövetségnek? Nem jól hallottam, járási vagy kerületi? Nem tudták, hogy ez egy egész más Szövetség, nem a magyar pártoké, hanem a szülőké, pedagógusuké, csemadokosoké, mkpésoké, cserkészeké (SZAKC). Dehát így, magyar jelző nélküli pártként, ráadásul egy Aliancia kiegészítéssel sokan jó esetben egy készségesen, magyarul is megszólaló biztosítótársaságra gondolhatnak, mintsem az egyesült magyar pártra. Aztán még annyi mindenféle szövetség van a Felvidéken, magyar egy se…”

Állítólag a most közhírré tett átkeresztelési javaslat régóta felmerült már a párt belső köreiben, de hírek szerint azt a Szövetség három platformja közül csak az MKP támogatná. A másik kettőnek megfelel a jelenlegi elnevezés – fogalmaz Száraz, majd hozzáteszi: „viszont nekünk, gyalogos magyar választóknak már nem annyira.”

Cikkének záró részéből kiderül, az írás több egy állásfoglalásnál. Valójában egy felszólítás a Szövetség vezetőihez, amit nekik figyelmen kívül hagyni dőreség lenne. Ha hallgatnak, magukra vessenek.

Íme, hogyan hangzik ez a színvallásra való késztetés: „Nem ártana, ha a félreértések elkerülése végett a három elnök ezzel kapcsolatban nyilvánosan kifejtené platformja véleményét. Régi röplabdásként mondom, hogy most fel van adva nekik a labda.”