Megszólalt a héten a friss Mandinerben Veczán Zoltán és Beregszászról keltezett riportjában arról számol be, hogy „erős az élni akarás a kárpátaljai magyarság kulturális központjában.” Úgy látja, „a város őrzi magyar jellegét, noha a háború felbolygatta az életet, és a menekültáradat után az ukrán sovinizmus is nehezíti a helyzetet.”

Annak ellenére, hogy légiriadók közepette kezdték meg az új tanévet Ukrajna-szerte, Beregszászon és környékén, mégis bizakodva néznek a jövőbe.  Ennek biztos jele, hogy az orosz agressziót követő tömeges menekülés után gyakorlattá vált a hazaszivárgás, és ez a magyarok között is egyre inkább jellemző. 

Arról, hogy miként látják a mindennapokat Kárpátalja legmagyarabbnak számító településén az idei ősz kezdetén, hárman nyilatkoznak a Mandinernek: a város magyar polgármestere, a budapesti kormány nemzetpolitikai államtitkára és az itteni magyar főiskola egyik végzős hallgatója.

Szeptember elseje Ukrajnában hagyományosan az iskolai becsengetések napja, de az idén a háború sújtotta országban nem mindenütt kezdhették meg a tanévet. Értelemszerűen ez nem történhetett meg ott, ahol az orosz agresszió áldozatává az iskolák váltak. Hivatalos közlés szerint a háború következtében 2400 tanintézmény rongálódott meg, 269 pedig teljesen megsemmisült. 1300-nak a sorsáról nem tud a kijevi oktatási tárca, mert azok az oroszok által megszállt területen vannak.

Továbbá csak ott indulhatott most jelenléti oktatás, ahol megfelelő óvóhelyet is kialakítottak. Kárpátalja 1253 iskolájából, ahol 300 ezer diák kezdte meg az idei tanévet, csaknem 800-ban sikerült leküzdenie ezt az akadályt. Kárpátalján a 102 magyar tannyelvű intézményből 81 rendelkezik engedélyezett óvóhellyel.

Miközben jelentősen megfogyatkozott a tanulók száma, volt némi gyarapodás is: 2500 belső ukrajnai áttelepült gyermek kezdte meg az új tanévet Kárpátalján.

Az iskolákban és óvodákban elhelyezett menekültek legtöbbjének már sikerült máshol szállást találni, de még így is mintegy 4000-en tartózkodnak ilyen közintézményekben. Őket már nem működő vagy az óvóhely hiánya miatt távoktatásra kényszerített tanintézetekbe helyezték el.

A Beregszászi Kistérségben 5665 tanuló kezdte meg az új tanévet, közülük több mint 500-an még külföldön tartózkodnak – számolt be a mai helyzetről tegnapelőtt az InfoRádiónak a beregszászi oktatási osztály vezetője, Babják Edit. Az első osztályokba 412 gyerek jelentkezett, ami 166-tal kevesebb, mint tavaly. Az elsősök között 30 menekült is van, összesen viszont 175 belső ukrajnai tanuló iratkozott be a Beregszászi Kistérség iskoláiba. Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke pedig minap arról nyilatkozott, jelenleg 44 magyar intézményben összesen 77 tanítóra és tanárra lenne szükségük.

Nem véletlenül vállalkoztam az eheti bemutatásra váró, a Mandinerben megjelent beregszászi helyszíni tudósítás ismertetése előtt az ottani iskolai helyzet felvázolására. A Beregszász kitart című Veczán Zoltán által közreadott riportban a megszólaltatottak mindegyike arról beszélt elsősorban, hogy miként látják az itt élő magyarság oktatási helyzetét és lehetőségeit. Az apropót a tanév kezdete indokolta, de valójában itt többről szó van, hiszen ennél a kérdésnél aligha van ma fontosabb a kárpátaljai nemzettársaink számára.

Lássuk mindenekelőtt a friss látlelet felvezetőjét, melyben múltat és jelent lakonikusan összegez Veczán:

„Erős az élni akarás a kárpátaljai magyarság kulturális központjában. A város őrzi magyar jellegét, noha a háború felbolygatta az életet, és a menekültáradat után az ukrán sovinizmus is nehezíti a helyzetet.

Pusztította tatár, lengyel, román, cseh, szovjet, pestis, vörösterror, holokauszt és málenkij robot, volt honfoglaló magyarok szálláshelye, kuruc bölcső, reformációs központ: ez Beregszász, a megcsappant kárpátaljai magyarság szellemi-kulturális központja. Itt van a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, az Illyés Gyula Nemzeti Színház, múzeumok, a régi ipar emlékét őrző impozáns épületek. A város 1910-ben még színmagyar volt, az utolsó, 2001-es népszámlálás szerint a mintegy 24 ezer lakos fele már ukrán.”

Ezt követően szólaltatja meg a kolléga Vérke-parti város polgármesterét, Babják Zoltánt, aki 11 éve tölti be ezt a tisztséget. Ő elmondja, hogy az utolsó, 2001-es ukrán népszámlálás adatait az ország akkori 48 és fél milliós lakosságról rég meghaladta az idő (amúgy ez a szám a kilencvenes évek elején 52 millió volt), hiszen „már a háború előtt is csak 38 millióról beszéltek”. Aztán jött az orosz invázió és mára újabb milliókkal csökkent ideiglenesen vagy véglegesen Ukrajna lakóinak száma. Számítása szerint városát és annak térségét nagyjából ötezren hagyták el, ukránok és magyarok vegyesen, akik többsége, mint mondja: „Magyarországon vagy Nyugat-Európában próbálják kibekkelni a háborút.” Ehhez hozzáteszi: „Sokan arra számítottunk, hogy néhány hét vagy hónap alatt véget ér; most úgy fest, egy telünk legalább rámegy.”

Az igazi kérdés Babják szerint az, ki mennyire gondolja véglegesnek a külföldi letelepedést. Aligha lehet vitatkozni megállapításával: „a vízválasztó szeptember 1-je, a beiskolázás: ha a beregszászi kötődésű családok Magyarországon íratják be a gyereküket, már nehezebben indulnak majd haza, főleg, ha hadköteles korú férfi is van a családban.”

A riport másik alanya, Dóra, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola végzős hallgatója szintén hangsúlyosan beszél a magyar oktatás helyzetéről, már csak azért is, hisz maga és testvére ez ügyben személyesen érdekelt. Ezen túlmenően is hasznos információforrás a riporterünknek, mert rálátása van mindarra, ami az itteni kis magyar világ oktatásügyében és más téren is e tájon történik. Szól mindenekelőtt a támogatásokról, illetve fejlesztésekről, melyek a magyar államnak köszönhetőek, és amiket közössége megtapasztalhatott. Ezek szerepe a magyar népesség megtartásában meg nem kérdőjelezhető – nyomatékosítja.

Ez ügyben a felhozott személyes példája önmagáért beszél: úgy gondolja, ha ő és az öccse nem tanulhatott volna magyarul, ők is elgondolkodtak volna a Magyarországra költözésen. Beszámolva arról, hogy sokan a magyarországihoz képest feleakkora fizetés ellenére ragaszkodnak a munkahelyükhöz, kulturális közegükhöz, közvetlenül érdekeltként a pedagógusoknak nyújtott támogatást emeli ki, elmondva: „a szórványban-végvidéken dolgozó tanárok fizetését jócskán kiegészíti a magyar állam.”

 Amit ezen túlmenően tesz Budapest a legnagyobb megpróbáltatásoknak kitett honfitársainkért, arról Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár készít egy rögtönzött leltárt a Mandiner számára. Az általa elmondottakat így összegzi cikkében Veczán:

„Beregszász és a kistérség kiemelt figyelmet élvez, amiből természetesen nemcsak a magyarok, hanem az egész régió profitál, és nem csupán a munkahelyek által, a főiskola például a támogatások révén a kistérség legnagyobb adózójává vált. Kiemelhető a főiskolánál kialakított tornaterem, az Egán Ede Szakképzési centrum és Szakgimnázium, a Bethlen Gábor Magyar Gimnázium és a Beregszászi. 4. Számú Kossuth Lajos Középiskola fejlesztése, a görögkatolikus szakkollégium létrehozása, a beregszászi színház és közösségi ház felújítása – sorolja lapunknak a politikus, és a  Kárpátaljai Református Egyházkerület Püspöki Hivatalának nyújtott támogatást is megemlíti. A kisgyermekeseknek sokat jelent, hogy szinte minden magyar tannyelvű óvoda megújult. A város szépüléséhez a magyar kormány támogatásával kialakított Budapest park és Rákóczi- szobor járult hozzá.”

A helyszíni tudósításban a két beregszászi interjúalany révén bepillantást nyerhetünk, abba is, hogy bő félévvel a háború kitörése után miként élik meg a beregszásziak a mindennapokat.

Az olvasónak a legjobb szolgálatot akkor tehetem, ha itt egy hosszabb passzust közreadok a cikkből: 

„Az utóbbi időben elkezdett apadni a menekültáradat: Babják Zoltán úgy emlékezik, hétezer menekültet ért a kötelező regisztráció Beregszászban, az önkormányzat pedig 250 ember szállásolt el a csúcsponton, a háború második hónapjában, a többiek magánszállásokra húzódtak. Ez a szám most 40 fő: két iskolában húzzák meg magukat, az önkormányzat ellátást is nyújt nekik. Immár szállodai szobát is lehet kapni a városban, ami néhány hónapja elképzelhetetlen volt. A polgármester óvatos: mint mondja, bármikor fordíthat a trenden a harci helyzet alakulása. Bár végre megint lehet mindent kapni, az árak sokszor megduplázódtak, megtriplázódtak. Minden temetésnél fel-felbolydul a város, és mindenki várja a háború végét. Sok a temetés, de – mint Dóra mondja – főleg a szín ukrán vagy vegyes falvakat érinti. Némi idegességet szült, hogy a hadköteles nők összeírását is tervezik januárig, és bizonyos, hogy a hadsereg számára fontos szakmák képviselői – orvosok, vegyészek, fizikusok – el sem hagyhatják majd az országot.

 Dóra felmérése szerint a menekültek egy részének megtetszett a város és a helyiek barátságossága, és fontolgatják az ott maradást. A háborús retorika nem súlyos, de észrevehető súrlódásokat okoz akár korábban jó ismerős ukránok és magyarok között. „Komikus, amikor valaki oroszul szól rám, hogy miért beszélek magyarul a piacon” – írja le a helyzet abszurditását a fiatal nő.”

Végül következzen egy olyan aspektus ebből a beregszászi helyzetjelentésből, amely ellentmondásos a javából: akár pozitív hatással is lehet az itt élők megélhetésére, de kedvezőtlenül is befolyásolhatja Beregszász és környéke demográfiai mutatóit.

Hogy miről is van szó, azt Babják polgármester világítja meg, annak kapcsán, hogy Kárpátalja a kezdetektől fogva mentes volt a harci cselekményektől és emiatt sok cég átköltözött ide. Mint mondja, „ez egyfelől élettel tölti meg a mostanság pangó egykori ipari létesítményeket, némi gazdasági javulást és a jövőben akár 2500 új munkahelyet hozva a városba – perspektivikusan csökkentve a munkacélú elvándorlást akár a helyi magyarok körében is. Másfelől viszont a hadkötelezettség alól ideiglenesen felmentett munkavállalók személyében újabb, akár tartósan megtelepedő ukrán tömegek is érkeztek a városba.” Ezért tartja kulcskérdésnek a magyarok kitartását és hazatérését, hozzátéve azt is: „A város törzslakossága megmaradt, és bízom benne, hogy a hazatérőkkel együtt megtartjuk a kistérségben a magyar többséget, a városban pedig a fele-fele arányt.”