Megszólalt a héten a HVG-ben a hetilap Ténytár rovatának magát megnevezni nem kívánó szerkesztője és a Népszámlálás 2022: ki a magyar? című cikkében a nemsokára sorra kerülő magyarországi népszámlálás apropóján két olyan kérdésről cikkezett, melyre az idei összeírás minden bizonnyal sokaknak csalódást okozó adatokat fog produkálni.

Egyrészt, mert annak következtében, hogy a legtöbb országhoz hasonlóan, 2001 óta Magyarországon se kötelező a nemzetiségre és nyelvi kötődésre vonatkozó kérdésekre az adatfelvétel során felelni, biztosan tovább fog csökkenni a magukat magyarnak vallók száma. Ez a fogyás már 2011-ben több mint 1,1 milliós volt az előző felméréshez képest.

Másrészt, mivel a vallást vagy a felekezeti hovatartozást illető kérdéssel is ugyanez a helyzet, úgy tűnik, egyre kevésbé lehet majd a „keresztény Magyarország” vízióját alátámasztani. Ugyanis 2011-ben több mint 300 ezerrel növekedett meg a vallástalanok száma 2001-hez képest, a vallásukat firtató kérdésre válaszolni nem kívánok száma pedig tíz év alatt 1,1 millióról 2,7 millióra nőtt.

Három hét múlva, október elsején annak a globális programnak részeként, melynek keretében a világ valamennyi országában tartanak közel egy időben népszámlálást, Magyarországon is megkezdődik a lakosság sorrendben 16. összeírása, amely az első teljesen elektronikus népszámlálás lesz az ország történelmében.

Az eredetileg 2021 tavaszára, a május 1 és június 28 közötti időszakra tervezett népszámlálást a magyar kormány még múltév februárjában „a vírushelyzet miatt a veszélyhelyzet idején alkalmazandó további védelmi intézkedésekről szóló kormányrendelet módosítására” hivatkozva 2022 őszére halasztotta. Egyúttal kijelölte az összeírás új időpontját, eldöntve, hogy arra két szakaszban, 2022. október 1. és november 20. között kerül majd sor.

Eszerint az első két hétben, október 1 és 16 között önállóan online lehet kitölteni a kérdőíveket, október 17 és november 20 között pedig számlálóbiztosok keresik fel azokat a háztartásokat, amelyek október 16-ig nem töltötték ki az interneten az adatlapokat. Akik bármilyen okból kimaradtak volna ebben a bő másfél hónapban az összeírásból, azok számára sincs semmi se veszve, mert ők november 21 és 28 között a lakóhelyük jegyzőjénél eleget tehetnek ennek az adatszolgáltatási kötelezettségüknek, ami amúgy a népszámlálásról szóló 2018. évi CI. törvény szerint állampolgári kötelesség is.

Az előírások értelmében a népszámlálás során kérdőívet kell kitölteni mindenkiről, aki Magyarországon él, beleérve azokat is, akik átmenetileg, 12 hónapnál rövidebb ideig külföldön tartózkodnak, valamint azokról a külföldi állampolgárokról is, akik legalább 3 hónapja Magyarországon tartózkodnak.

Érdemes tudni arról is, hogy az ügyben illetékes Központi Statisztikai Hivatal (KSH) igyekszik mindent megtenni, annak érdekében, hogy a népszámlás eredményes legyen, azaz pontos képet adjon az ország lakosságáról. Ezt többek közt azzal kívánja elősegíteni, hogy az összeírás szlogenjéül választott „Feleljünk, Egymásért!”-jelszó jegyében népszerűsíti a felmérést, illetve semmit se bízva a véletlenre, mindenkihez „házhoz megy” október elseje előtt és tájékoztató levélben keres meg szeptember utolsó napjaiban minden magyar háztartást. Ebben a népszámlálásról szóló hasznos információk mellett egy 12 jegyű belépési kód is található, ami az online kitöltéshez szükséges.

Amint az eddigiekből kiderül, vannak hasonlóságok, de lényeges eltérések is az idei háromfázisos romániai népszámlálás módszertanához képest. Viszont abban nincs különbség, hogy a cél azonos, azaz az adatgyűjtés révén pontos és részletes képet kapni egy ország népességének nagyságáról, demográfiai jellemzőiről, élet- és lakáskörülményeiről, egészségi állapotáról, iskolázottságáról, foglalkoztatottságáról, valamint nemzetiségi és vallási összetételéről.

Az utóbbi két vonatkozás, melynek jelentőségéről aligha kell bővebben szólnom, képezi a HVG eheti számának Népszámlálás 2022: ki a magyar? címmel megjelent cikke tárgyát, melyet ezúttal be kívánok mutatni.

Az indító mondat, a „Folytatódik-e az „elnemzetlenedés” a népszámláláson?” nem kétséges, hogy elsőre mellbevágóan hangzik. Viszont szögezzem le rögtön, hiba lenne ezt a megfogalmazást provokációnak tekinteni, ahogyan biztosan sokan így gondolják azok, akik nem tartoznak a példányszámát és olvasottságát tekintve Magyarország vezető közéleti, gazdasági-politikai hetilapjának a kedvelői közé. (A független HVG hetente több mint másfél millió embert ér el a különböző nyomtatott és digitális platformjain)

A felvetés ugyanis sajnos nagyon életszerű, mert az összeírásnak egyik kulcskérdése, hogy vajon folytatódik-e az a negatív trend, mely szerint Magyarországon csökken azok száma, akik számára fontos a magyarsághoz való tartozás megvallása? Legutóbb, a 2011-es népszámláláson az akkori 9,7 milliós lakosságnak mindössze 85 és fél százaléka, azaz 8,3 millió vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Félő, hogy ez a szám ezúttal jelentősen tovább mérséklődik.

Hogy ennek a látványos „magyar nemzetiség zsugorodásnak” mi állhat a hátterében, az immár tíz esztendeje találgatások tárgya. Arról, hogy mi idézhette elő ezt a példátlan létszámmérséklődést, így ír a cikkünk szerzője:

„A különbség igazi okait azóta sem sikerült megtalálni, ezért sokan beszéltek arról, hogy a társadalom nemzeti kérdések iránt nem különösebben fogékony tagjai hagyták el e kérdésre a választ. Többen viszont úgy vélekedtek, mivel a nemzetiségre vonatkozó kérdésre nem volt kötelező válaszolni, a kérdőívnek ezt a pontját akár el is lehetne hagyni. Azt, hogy sokan talán csak lustaságból nem jelöltek be semmit, az is alátámasztja, hogy a nemzeti hovatartozást firtató kérdést figyelmen kívül hagyók nagy többsége (1,2 millió fő) minden olyan pontot kihagyott, amelyre hivatalosan volt lehetőség.

Így a statisztika tudományát szkepszissel figyelők örömére ez a bliccelés határozta meg azt is, hogy például nemzetközi adatbázisokba a magyar nemzetiségről milyen információkat lehetett továbbítani. „Nemzetközi összevetésben jelenleg a Magyarországon élő magyar nemzetiségűek számát 8 314 029 főben lehet a legpontosabban meghatározni” – írta egy tanulmányában Kapitány Balázs, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének munkatársa.”

Annak, hogy a nemzetiségükről nem nyilatkozók száma miért öltött már 2011-ben ilyen nagy számot Magyarországon a szóbahozott szakembernek A Kárpát-medencei népszámlálási körkép című remek tanulmányából amúgy számos aspektust feltáró magyarázatot kaphatunk. Nem kitérve az általa lajtromba vett sok-sok ok felsorolásába, itt csupán azt említeném, ami mindennek az alfája és ómegája:

„Míg a népszámlálások esetén a polgároknak alapvetően kötelező a feltett kérdésekre válaszolniuk, addig a legtöbb országban a vallásra, a felekezeti hovatartozásra, a fogyatékosságra vonatkozó kérdések mellett az anyanyelvre, etnikumra vonatkozó kérdések is kivételt jelentenek, vagyis ezekre nem kötelező a válaszadás. A nem kötelező kérdések bevezetése az elmúlt évtizedben kezdett elterjedni – Magyarországon erre 2001-ben nyílt először lehetőség –, párhuzamosan a válaszadók adatvédelmi tudatosságának növekedésével, így a népszámlálások alkalmával egyre nagyobb arányban jelent meg a nem válaszolás.” 

Az idei népszámlálásból az is kiderülhet, vajon folytatódik-e egy másik trend is, nevezetesen az, hogy tovább nőtt-e a nemzetiségek létszáma Magyarországon. 2011-ben ugyanis a tíz évvel korábbi összeíráshoz viszonyítva csaknem egy negyed millióval, mintegy 240 ezer fővel lettek többen a magukat nemzeti kisebbséginek vallók, ám, mint az akkori adatfelvételből kiderül, ennek is inkább technikai okai voltak.

Hogy ezek miben álltak, azt ekképp részletezi a HVG cikke:

„A nemzetiségi létszámot ugyanis két adatsor összeboronálásából számították ki, rákérdeztek ugyanis elsődleges és másodlagos nemzetiségre is. Ha valaki első körben magyarnak, másodikban pedig szlováknak vallotta magát, akkor éppen úgy beszámították a szlovák nemzetiségiek közé is, mint aki elsődlegesen a szlovákot ikszelte be. (Amúgy e módszertani újításnak köszönhető az, aminek a szlovákiai magyarok valójában örülnek, mert ott is volt a népszámlálás során lehetőség a kettős kötödés megvallására. Emiatt nem történt csökkenés létszámukban egy évtized alatt – n.n.)

Ahogy Kapitány írta: 1990-ben még 10 459 fő mondta magát szlovák nemzetiségűnek, ám 2011-ben első nemzetiségük alapján már csak 7096-an, a statisztikában mégis 29 647 szlovák szerepel. A növekedést a 22 551 „másodlagos” szlovák jelentette, amivel kapcsolatban a szakértő meg is jegyezte: „természetesen nem egy szlovák nemzetiségi újraéledés jelei látszanak a számokban”. Mindeközben a roma nemzetiségűek száma tíz év alatt 190 ezerről 309 ezer főre emelkedett, ám 2011-ben első nemzetiségként csak 130 596-an vallották magukat cigánynak, a többiek ezt második nemzetiségként, általában a magyar mellett vállalták.”

Az „elnemzetlenedés” mellett az idei magyarhoni konskripció másik feladványa, hogy a „keresztény Magyarország” vízióját alátámasztják-e majd a népszámlálási adatok?

2011-re ugyanis 2001-hez képest elképesztő mértékben zuhant a magukat vallásosnak tartók aránya, ezen belül is mindenekelőtt a római és a görög katolikusok száma – derül ki a cikkből, melynek szerzője így prognosztizál: „Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a vallásos lakosság aránya nem teszi ki a népességnek a felét sem. Ugyanakkor, bár a Magyar Ateista Társaság idén is erősen kampányol mellette, a magukat tudatosan ateistának vallók 2011-ben másfél százezernél is kevesebben voltak, míg 2,7 millióan nem válaszoltak a vallást firtató – szintén nem kötelező – kérdésre.”

Amint a fenti grafikonból is kitűnik, azok közül, akik 2001-ben római katolikusoknak vallották magukat, 2011-re mintegy 30 százalékuk már nem kívánta ezt magáról bevallani. A görög katolikusoknál ez a fogyatkozás ennél is nagyobb arányú, 33 és fél százalékos volt.

A többi nagy egyház esetében is hasonló a csökkenés. Így a reformátusoknál ez 29 százalékos, az evangélikusoknál pedig 29 és fél százalékos. Viszont szembeötlő, hogy az egyéb felekezeteknél ennek ellentettje, tehát növekedés volt megfigyelhető. 2011-ben mintegy 54 és fél százalékkal többen tartották fontosnak bevallani ekkor egy valamelyik kisebb felekezethez való tartozásukat, mint egy évtizeddel korábban.