Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Hamvay Péter és a Hivatali berendezkedés címmel közreadott cikkében bemutatta a hetilapnak azt a kétrészes dokumentumfilmjét, mely arra keresi a választ, hogy vajon „felesleges pénzkidobás, sőt történelemhamisítás és politikai ámokfutás folyik a Budai Várban, vagy értő restauráció, amivel végre begyógyulnak a háborús sebek?”

Hamvay segítségére ez ügyben értő és egymással nemegyszer vitába szálló két szakember volt, akikkel együtt felkereste a már elkészült és még folyó építkezéseket. Az Erő Zoltán urbanista, Budapest főépítésze, a 4-es metró generálkivitelezője és Rostás Péter művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum főmuzeológusa, a Szent István-terem egyik újraalkotója társaságában történt bejárás során olyan lényeges kérdéseket feszegettek, hol egyetértve, hol pedig gyökeresen eltérő álláspontokat hangoztatva, hogy mire jók a replikák, milyen más megoldások lettek volna a XX. század elejei épületek vasbetonból felhúzása helyett?

Abban viszont nem volt vita a különböző felfogásokat képviselő szakértők között, hogy a visszaépítések legnagyobb rákfenéje, hogy különböző hivatalok, minisztériumok költöznek az épületekbe, holott a Budai Vár karakterét a háború után a turisztika és a kulturális funkciók határozták meg.  Ennél is nagyobb kihívásnak tűnik, hogy miközben már olyan újjáépített, úgymond „kisebb épületek”, mint a ló nélküli Lovarda vagy a Főőrség funkciójának sem egyszerű a megtalálása (ezek ma leginkább kihasználatlan zárt terekként léteznek), mi kerül majd a kiürített Királyi Palota százmilliárdokért rekonstruált 40-60 ezer négyzetméterére? Mert ezt egyelőre senki se tudja megválaszolni.

„Mi történik a Várban? Az építészeknek hála végre begyógyulnak a háborús sebek vagy felesleges pénzkidobás és hamisítás folyik? A Horthy-kor vagy a Monarchia nagyhatalmi tudatát akarja újjáépíteni az Orbán kormány ezúttal vasbetonból?

Az egyik vélemény szerint a Hauszmann Alajos általa az előző század fordulóján épített palota és a Szent György-tér historizáló épületei a nemzeti tudatunk részei, bűnös módon bontották le azokat, vissza kell tehát építeni. A másik szerint nem rendelkeznek kiemelkedő esztétikai és történeti értékkel, megérdemelték a sorsukat, és nem is legitim az újrateremtésük.”

A HVG Mi történik a Várban? címmel készítetett nemrég kétrészes dokumentumfilmet, amely a hvg360 felületén látható és egyelőre csak a hetilap előfizetői számára elérhető, – ennek nyitánya volt olvasható fentebb, melyet annak alkotója és egyben narrátora Hamvay Péter mondott el. Ebben a felvezetőnkben a már bemutatott, két eltérő építészeti felfogást képviselő szakértővel járta végig az újságíró kolléga az ott folyó forint százmilliárdokat felemésztő építkezéseket és szembesült azzal, hogy „Mátyás, Zsigmond vagy Ferenc József korában nem volt olyan sürgés-forgás a budai Várban, mint mostanában, dacára a gazdasági válságnak.”

Mivel a magyar történelem középpontja a Budai Vár, ahol valamikor itt volt Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás  palotája, csak egyetérthetek az épületegyüttes mai jeles kutatójával, a művészettörténész Rostás Péterrel, a Szent István-terem egyik újrateremtőjével, aki azt mondja ebben a filmben: amikor megadatik nekünk, hogy ugyanazokon a köveken lépkedhetünk, mint ők, históriánk nagyjai, – semmivel sem összevethető nemes érzés és gondolat, hogy kései utódokként itt lehetünk a nemzeti történelmünk középpontjában. És szintén ő fogalmazza meg: ugyanilyen módon meg kell érteni, hogy azokat, akik a helyreállított Szent István terembe lépnek (ők tavaly 80 ezren voltak – n. n.), őket is a legnemesebb nemzeti érzés keríti hatalmába a Várpalota egyik legszebb termének lenyűgöző látványa okán. Úgy hiszem már ezek a gondolatok is kellő indokot szolgáltatnak arra, hogy ezúttal a HVG Hivatali berendezkedés című, saját készítésű dokumentumfilmjét népszerűsítő cikkére az olvasó figyelmét felhívjam. Mert, amiről szól Hamvay, annak nemzetpolitikai jelentősége elvitathatatlan.

Írásának felvezetőjéből már idéztem, most lássuk, miről tájékoztat a folytatásban. Persze nem is szólhatna másról, csak arról a hungarikumról, hogy mint mindenben Hunniában, különböző ellentétes felfogások feszülnek egymásnak a történelmünk centrumában zajló felújítási munkálatok kapcsán.

Íme, hogyan összegzi írásának újabb passzusában a mondandóját, ahol a magától adódó kulcsfontosságú kérdéseket mind-mind felteszi, ahogy a filmjében is megtette beszélgetőpartnereinek, a cikkében is megteszi a dokumentumfilm alkotója.

 „Mindenkinek van véleménye a méregdrága építkezésről, van, aki úgy véli, épp itt volt az ideje, hogy begyógyítsák a háborús sebeket, és a Lovardával, a Főőrség épületével részben helyreálljon a palotának és környékének az eredeti térszerkezete. Örülnek, hogy az utolsó négyzetcentiméterig elpusztított korabeli enteriőrökből a Szent István-terem révén legalább ízelőt kapnak a látogatók. Mások szerint esztelen pénzkidobás az egész, nem szól másról, mint a jelenlegi politikai kurzus múltba révedő önreprezentációjáról, és annyi kreativitás sincs bennük, hogy valami újat alkossanak, inkább néha közepes, századfordulós épületeket másolnak vissza.

Vajon megéri-e az 1960-as évek kvalitásos belsőépítészetét – sőt a palota egyik komplett szárnyát – elbontani, hogy visszaálljon annak eredeti főbejárata, és megszűnjön a mostani méltatlan, „hónaljban való” megközelítése? Van-e értelme, egyáltalán lehetséges-e a fekete-fehér fotók alapján megfesteni az elpusztult Lotz-freskókat? És mi kerül a rekonstruált terekbe? Olyan bizarr és üres díszlet lesz, mint a pozsonyi vár belső terei, amelyeket – nem ismervén az eredetit – a bécsi Burgról másoltak?”

Miközben érveiket felsorakoztatva egyes épületek kapcsán birokra kel egymással Erő Zoltán és Rostás Péter, abban nincs vita köztük, hogy „az ősbűnt 1945 után követték el, amikor kíméletlenül lebontották a palota körül a bombázásokban megsérült, de még megmenthető épületeket. Az 1970-es évekre „káoszba fulladt rekonstrukció” pusztasággá változtatta a Szent György tér nyugati oldalát, a Lovarda helyét, máshol értelmezhetetlen épületcsonkokat hagyott.” Abban is teljes köztük az egyetértés, hogy kár lenne az architektúrai merényletekért és a tesze-toszaságért csak a kommunista hatalmat kárhoztatni, mert „ezzel a problémával sem a szocializmus, sem a rendszerváltás utáni kormányok nem tudtak mit kezdeni.”

Ezt követően képet kapunk arról, mennyire más és más megoldások mellett tör lándzsát a főváros főépítésze és a Várpalota-együttes avatott kutatója, a művészettörténész.

Erő Zoltán úgy gondolja: meg kellett volna próbálkozni a rekonstrukció során a más európai fővárosokban is követett modern megoldásokkal. Szerinte a most megvalósításra kerülő vitatható projektnek az a lehangoló üzenete, hogy „csak a száz évvel ezelőtti épületek értéktelen replikáinak a felépítésére vagyunk képesek”. Ennél már az is jobb lett volna, „ha a Lovarda helyett például park lenne” – szögezte le.

Vele ellentétben Rostás Péter viszont úgy látja, a Hauszmann Alajos teremtette környezetben van indoka az egykor elpusztult impozáns középületek újraépítésének. Persze csak akkor, – nyomatékosítja – ha azok eredeti formájukban születnek újjá és nem módosítják a kivitelezés során borzalmas „spontán” beavatkozással, mint történt ez például a Mátyás templom szomszédságában, az egykori és leendő Pénzügyminisztérium tornyainak újraépítése során, ahol semmibe vették az egykori tervezői szándékot, ami „képtelenség és abszurdum.” Álláspontja szerint: „kisebb rizikó visszaépíteni az egykor ott állt historizáló épületeket, mint kortárs protéziseket behelyezni, mert azok elfáradnak, néhány évtized múlva ki kell venni, mint az amalgámot a fogból”.

Ez a plasztikus hasonlattal érzékeltetett kétely leginkább a torzóban maradt városképrondító, félig visszabontott egykori Honvéd Főparancsnokság Dísz téri épülete esetében került szóba a filmben, aminek pályázatnyertes kortárs kiegészítésétől a Gyurcsány-kabinet is visszariadt. Ez ügyben – derült ki a filmből – „az Orbán-kormány is hezitált, először a csonkot konzerválta, most ott is visszaépül a maga idejében is túl nagy épület.”

Az eredetileg 1787–89 között épült és 1902-ben jelentősen átalakított József főhercegi palota esetében is teljes összhang volt a HVG felkért szakértői között, mert mindketten visszaépítésre méltatlannak tartják: „Ott lehetett volna helye kortárs megoldásnak” – állították egybehangzóan

Vita volt viszont köztük a Dísz tér sarkán álló egykori Vöröskereszt-székházról, mely 1920-tól a külügyminisztériumnak adott otthont, a második világháború végén súlyosan megsérült, a romjait elbontották, helyén foghíjtelek éktelenkedett a közelmúltig.

Mivel ez eredetileg Hauszmann Alajos és Hültl Dezső tervei alapján 1901 és 1902 között épült eklektikus, de szecessziós jegyeket is magán hordozó palotát az 1922-es bővítés során megfosztották a korábbi jellegzetességétől, Erő Zoltán szerint fölösleges a helyén egy vasbeton replikát felépíteni. Viszont Rostás úgy látja „az épület – szemben más századfordulós alkotásokkal – illeszkedik a környezetébe, és harmonikusan lezárja a teret.”

A cikk végéhez közeledve esik szó a már szóbahozott „rákfenéről”, arról hogy a túlméretezett várbeli rekonstrukciók révén itt a magyar história legfontosabb történelmi negyedében, a kulturális és turisztikai rendeltetés helyett az államigazgatási kerül túlsúlyba. „Pedig azt gondoltuk, lezártuk azt az urbanisztikai vitát, hogy nem hozunk fel a hegyre forgalmat” – mondja Budapest főépítésze, de szerinte a kormány képtelen ellenállni „a hegy szimbolikus jelentőségének”.

A záró passzust, hisz az önmagáért beszél, anélkül, hogy kommentárt fűznék hozzá, szöveghűen idézem:

„A filmen térképen megmutatjuk, hogyan zabálják fel a polgárvárost a betelepülő minisztériumok, és hogyan tűnnek el ismét a hivatalok zárt kapui mögött a magyar történelem fontos helyszínei. Azt is megmutatjuk, hogy a Vár az elitváltás jelképe és helyszíne egyben. Az akadémiai intézeteket Budapest szélére költöztették, az MNB és mindenféle kormányközeli alapítványok viszont sorra szerzik meg az ingatlanokat, újrajátszva a háború utáni őrségváltást. Amit akkor elbontottak, most visszaépítik, amit akkor építettek, most elbontják. Magyarország így megy előre.”