Megszólalt a héten az Országútban Krómer István és beszámolt arról, hogy Budapest Film Produkciós Kft. elkészítette azt a dokumentumfilmjét, amely a múlt század negyvenes éveinek egy olyan erdélyi sporttörténeti eseményét dolgozza fel, amelyről a mai napig nagyon kevesen tudnak. Ennek lényege: a második világháború kellős közepén a magyar állam felkarolta egy olyan európai színvonalú téli sportközpont kialakításának tervét a Radnai-havasokban, ahol jó eséllyel megrendezhetik majd az 1948-as téli olimpiát.

A Magyar Nemzeti Téli Sportközpont helyszíneként a máramarosi Borsafüredet jelölték ki, a tervezéshez a mintát pedig a Garmisch-Partenkirchen-i síközpont jelen­tette, ahol 1936-ban Németország rendezett téli olimpiai játékokat. A filmből az is kiderül: a nagyot álmodó akkori magyar sportvezetés az erdélyi „Magyar Garmisch” kigondolásánál minden sportlétesítményt nagyobbra és modernebbre tervezett a németek által megvalósítottaknál, sőt az objektumok nagy része 1944-re el is készült.

Krómer írásában bemutatja a meg nem valósult erdélyi téli olimpia ötletét, a terveket és a nagy volumenű beruházás több impozáns megvalósítását. Egyúttal arról is szól: „Talán mégsem volt hiábavaló elődeink erőfeszítése, s e csodálatos hegyek között néhány év múlva létrejöhet egy új síparadicsom, hasonló ahhoz, amit egykor a Magyar Síszövetség is megálmodott.” Ugyanis Borsafüred jelenlegi román polgármestere, aki a dokumentumfilm elkészítéséhez is segítőkészen állt hozzá, felismerte a táj különleges adottságait. Ő „Tisztában van azzal, hogy itt valaha a magyarok a téli olimpia rendezésére készültek, és arra törekszik, hogy Borsafürednek újra nemzetközi színvonalú pályái legyenek.””

„A sok izgalomnak vége van. Egy évre megint elült a bajnoki zaj a festőien szép Borsafüreden és környékén, a magyar síparadicsomban. A lesiklóbajnokság, az ugróbajnokság és a sáncavatás befejeződött. Sportbelileg és erkölcsileg elsőrendű esemény volt a háromnapos viadal. (…) A legnagyobb érdeklődés természetesen a sáncavató ugróverseny felé fordult. A borsai nagysánc, amely a természet adta lehetőségek kihasználásával készült el Európában egyedülálló a maga nemében. A sánclejtő, az asztal, a nekifutó mind-mind természetes, azaz földből készült. Gyönyörű! Csúcsteljesítmények születtek rajta.”

Jó oka van annak, hogy Nemzeti Sport 1944. február 22-i számának 5. oldalán található, Mint az álom – a borsafüredi sánc – mondja Weiler a győztes címet viselő cikkből idéztem az előbbiekben. Ugyanis eheti tallózásom során rábukkantam az Országútban arra a Krómer István- publikációra, melyben a szerző, a lehető legjobb szolgálatot téve, ráirányítja a figyelmet egy most készülő, érdekesnek ígérkező dokumentumfilmre. Ennek alkotói Szarka Nóra rendezővel az élen, egy alig ismert magyar sporttörténeti különlegességgel kívánják a nézőket megismertetni: ha a történelem a múlt század derekán nem alakítja másképpen térségünk sorsát, könnyen előfordulhatott volna, hogy az 1948-as téli olimpiai játékokat, nem a svájci St. Moritzban rendezik meg, hanem a Radnai-havasok lábánál, a máramarosi Borsafüreden.

Krómer írásában, mivel a készülő filmben is hangsúlyosan szerepet kap az 1944. február 20-án felavatott borsafüredi Olympia névre elkeresztelt síugrósánc, – melyről szólva Nemzeti Sport lelkesedő helyszíni tudósítója, éppúgy, mint a szintén elragadtatásának hangot adó, 69 méter 76 centiméteres ugrásával győztes német olimpiai bajnok Sepp Weiler meg Karlssen és Wastöll norvég síugrók is, csak a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak – kiemelten foglalkozik a létesítmény előtörténetével és megvalósulásával.  Joggal teszi ezt, hiszen az 1944. évi magyar lesiklóbajnokságnak helyszínt adó Borsafüred, az akkor felavatott lenyűgöző síugrósánca révén felkerült Európa sítérképére, olyan síparadicsomokkal együtt, mint Chamonix, St. Moritz, Garmisch-Partenkirchen, Cortina d’Ampezzo vagy Zakopane. Arról nem is szólva, hogy méreteit tekintve ez a világ negyedik, Európának pedig a legnagyobb ugrósánca volt. Mindez pedig egy építkező folyamatnak volt az egyik fontos állomása, hiszen a tervezett magyar téli olimpiai rendezés érdekében egyes beruházások már akkorra megvalósultak, mások építése pedig javában zajlott.

De ne szaladjak előre, hiszen az elkövetkezendőkből amúgy is kiderülnek majd ennek a meg nem valósult álomnak a részletei.

Előtte viszont tartozom egy vallomással. Amikor Krómerhez és a film készítőihez hasonlóan, magam is alig ismertként hivatkozom arra, hogy Borsafüred akár olimpiai helyszín lehetett volna, de ezt kevesen tudják a világ magyarjai közül, nem feledhetem, hogy mifelénk ez szerencsére nincs így. Ugyanis annak az értékes munkának köszönhetően, amit a kolozsvári Killyéni András  Péter sporttörténész éppen ez ügyben is tett és tesz,– például azzal hogy könyvet írt a borsafüredi magyar olimpiai álomról, ismertette annak megannyi érdekes vonatkozását, korábban a Művelődésben meg a Magyar Naplóban, illetve tavaly a maszolban is – hála néki szűkebb pátriánkban sokakhoz eljutott ennek a nem mindennapos magyar próbálkozásnak a históriája. Hadd tegyem itt hozzá: az ő könyve alapján készül a Budapest Film Produkció Olimpiai álom Erdélyben című filmje, aminek ő a szakértő segítője.

Krómer cikkének indításában értelemszerűen visszalép az 1940-es évhez, hiszen csak az akkor történtek ismeretében lehet érteni és értelmezni a most bemutatásra kerülő magyar sporttörténeti kísérletet.

„Négyéves múló epizódnak bizonyult Erdély egy részének visszatérése, a kortársak azonban a világ természetes rendjének (részleges) visszaállásaként tekintették, és a javában zajló világháború ellenére messze tekintő terveket szőttek. Téli olimpiát akartak rendezni a Radnai-havasokban.

Ez akkoriban nem is számított a valóságtól elrugaszkodott elgondolásnak, miután egy szűk emberöltővel korábban Magyarország, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapító tagja, már elnyerte az 1920-as olimpia rendezésének jogát. Balszerencsénkre a NOB erről hozott döntése után néhány héttel kitört az I. világháború, ami nemcsak az olimpiai terveket, de kis híján Magyarországot is elsodorta. (…)

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1938-as ülése után Muzsa Gyula, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke arról számolt be, hogy Budapest sikerrel pályázhat az 1948-as olimpia megrendezésére. Mivel akkoriban a nyári olimpiát befogadó ország a télit is megrendezhette, a magyar kormány megbízottjai keresni kezdtek egy erre alkalmas helyszínt. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után újra lettek hóbiztos, magas hegyeink, így elhárultak az akadályok a téli olimpia megrendezése elől. A rendezésre esélyt adott a magyar sísport két világháború közötti magas színvonala is, amelyet az is fémjelez, hogy a magyar fiatalok Svájcban megnyerték a cserkészek alpesisí-világbajnokságát.”

Az már viszont Killyéni András  Pétertől tudható meg, hogy a sikeres olimpiai pályázat benyújtása érdekében az egykori olimpikon atléta, síelő és bobversenyző, majd sportújságíróként tekintélyt szerző Déván István érdeme Borsafüred felfedezése. Ő a síszövetség megbízásából végigjárta Magyarország magas hegyeit, hogy javaslatot tegyen egy téli síközpont helyszínére. Ő bukkant rá a Radnai- és a Máramarosi-havasok közötti völgyben a nyolcszázötven méter magasban fekvő településre, amely minden szempontból ideálisnak tűnt. Hiszen itt a hegyeket októbertől áprilisig hó borítja, adott az ezerkétszáz méteres szintkülönbség, ami lehetővé tette egy két kilométeres lesiklópálya kialakítását, és ráadásul Borsáig fel lehetett hozni a vasutat is.

Hogy ezt követően mi történt, arról így számol be Krómer István: „Déván István 1941-ben mutatta be a Magyar Nemzeti Téli Sportközpont első tervváltozatát, amelyben már megjelölte, melyik völgyben, melyik patak mentén milyen épületeknek, sportlétesítményeknek kellett felépülniük. (…)

A magyar olimpiai központ tervezői az 1936-os téli olimpiát rendező Garmisch-Partenkirchent tekintették mintának, de minden sportlétesítményt az ottaniaknál nagyobbra és modernebbre terveztek. Ausztriából is hívtak szakembereket, akiknek egyike, Herbert Heis, a német világbajnok sícsapat tagja úgy nyilatkozott az 1941 karácsonyán felavatott lesiklópályáról, hogy ilyen gyönyörű pályát még nem látott Európában. 1943-ban letették a síszövetség ötszáz személyes sportszállójának alapkövét, s az ezerhatszáz méter magas Lóhavas lábánál elkészült a kor egyik legmodernebb hegyi szállodája, az Anikó menedékház. Nevét Iglóiné Eleőd Anikó síbajnoknőről kapta, akinek férje, Iglói László tehetős bankárként komoly összeggel járult hozzá a felépítéséhez.”

Hihetetlennek tűnik, de igaz: miközben az ország háborúban állt, 1941 nyarától hadigazdálkodás folyt, az állam háborús kiadásai pedig évenként a nemzeti jövedelem 25 %-át emésztették fel, Borsafüreden az olimpiára készülődés jegyében konszolidált békeidőkre jellemző lázas építkezés történt.

Erről így szól a cikkszerzőnk: „Az olimpiai központnak tervezett Hóvirág Szálloda alapkőletételével egy időben a lengyel Stanisław Marusarz síugróbajnok, a zakopanei sípályák és ugrósánc tervezője vezetésével lázasan dolgoztak a síugrósáncon is. A sportbarátság szép példája, hogy a hazája német megszállása miatt menekültként álnéven hazánkban tartózkodó sportember inkognitóját az ebben az időszakban Borsán megforduló német, magyar vagy norvég versenyzők mindegyike tiszteletben tartotta. A sáncon (is) több ezer ember dolgozott – nem csoda, hogy a fejlesztést a döntően román ajkú helybéliek is örömmel fogadták –, és 1944 februárjára el is készült.

A sánchoz nem készítettek fa- vagy fémszerkezetet, alapjaként a hegyoldal természetes formáját használták ki. Átadásakor Európa legnagyobb és a világ negyedik legnagyobb síugrósánca volt. 1944-re csaknem teljesen elkészült Magyarország első sífelvonója is.”

A magyar olimpiai reményeknek a Vörös Hadsereg bevonuló csapatai vetettek véget, amelynek katonái porig égették az Anikó menedékházat. Az objektumok nagyobb részét a régiót ismét birtokba vevő román állam hasznosította, viszont fejlesztésre évtizedekig nem került sor. A hajdani olimpiai létesítmények közül a Bors vezér Menedékházból iskola lett, a Hóvirág Szálloda sokáig luxusszállóként és gyógyfürdőként működött. A pályák is megmaradtak, évtizedeken át népszerűek is voltak, több országos és nemzetközi versenynek is otthont adtak. Az ugrósáncot is használták, egyszer modernizálták is, majd a ’80-as években egy kisebb sánc is épült mellé. Az utolsó versenyt itt 1990-ben szervezték meg.

Aztán a menedékházakat fokozatosan átalakították vagy lebontották, helyükön újabb turisztikai egységek épültek, de Borsafüred sohasem lett a megálmodott és remélt nemzetközi télisport-központ, amint azt adottságai lehetővé tennék.

Az Országút cikkének végéhez közeledve azt is megtudjuk, hogy „az 1984-es téli olimpia kapcsán még egyszer szóba került Borsa; a lengyelek Marusarzra emlékezve a keleti blokkal együtt támogatták volna Borsafüred jelölését, de Nicolae Ceaușescu másképp döntött. A diktátor úgy ítélte meg, hogy Románia nem fog aranyérmet nyerni, ezért azután nem látott semmilyen propagandaértéket a rendezésben.”

A rendszerváltást követő vadprivatizáció végül megadta a kegyelemdöfést az egykori síparadicsomnak, az olimpikonoknak tervezett, teljes luxust nyújtó Hóvirág Szálloda, Európa egyik legmodernebb télisport-létesítménye ma üresen kongó romhalmaz.

Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben mégis talán megtörténhet egy pozitív fordulat. Legalábbis a cikk zárszava erre enged következtetni: „A jelenlegi polgármester, Ion Sorin Timiș, aki a dokumentumfilm elkészítéséhez is nyitottan, segítőkészen állt hozzá, felismerte a táj adottságait. Tisztában van azzal, hogy itt valaha a magyarok a téli olimpia rendezésére készültek, és arra törekszik, hogy Borsafürednek újra nemzetközi színvonalú pályái legyenek. Pályázati pénzekből ismét elkezdődött az építkezés, a sífelvonó további szakaszokkal bővül, s újabb sípályák is épültek.

Talán mégsem volt hiábavaló elődeink erőfeszítése, s e csodálatos hegyek között néhány év múlva létrejöhet egy új síparadicsom, hasonló ahhoz, amit egykor a Magyar Síszövetség is megálmodott.”