2021. március 3-án a Magyar Olimpiai Akadémia egyhangúlag választotta be tagjai közé a kolozsvári Killyéni András sporttörténészt, aki az első határon túli, erdélyi tagja a Magyar Olimpiai Bizottság munkáját segítő testületnek. INTERJÚ.   

Nézted-e tegnap a meccset? (Az interjú 2021. március 26-án készült, a magyar–lengyel és román–észak-macedón vb-selejtezők másnapján – szerk. megj.)

Néztem, néztem.

De melyiket nézted?

A magyar-lengyelt.

S hogy érezted magad közben?

Mint a hullámvasúton. Annak örvendek, hogy végre nézhető a magyar válogatott. Régebben az fájt a legjobban, amikor azt láttam, hogy nem szaladnak a labdáért. De most azt látom, hogy felszántják a pályát, törik össze magukat a nemzeti tizenegyért. Ezt a csapatot lehet szeretni. Persze a feleségem, amikor ment lefeküdni 1-0-s vezetésnél, mondta, hogy ne örüljek, mert mindig szomorúság a vége, de ez a 3-3-as eredmény a lengyelek ellen jónak számít.

A magyar-lengyel meccs után térjünk át arra, ami valójában a beszélgetésünk apropóját szolgáltatja. A kolozsvári magyar főkonzulátus Facebook-bejegyzéséből tudtuk meg, hogy Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) március 3-án egyhangúan megválasztott a Magyar Olimpiai Akadémia (MOA) tagjának. Kevesen és keveset tudunk erről a testületről, mesélj egy kicsit róla.

De azért hangsúlyosan mindig Erdély maradt az érdeklődésed előterében?

Foglalkoztam teljes Magyarországgal is. Vannak olyan témakörök, sportemberek, amikről, akikről menet közben derült ki, hogy részben kötődnek Erdélyhez is. Ilyen például báró Wardener Iván esete, az 1912-es stockholmi olimpiai játékok magasugrás versenyszámának favoritja. Mindenki tudja, hogy a Wardener család felvidéki, viszont kutatásaim során találtam adatot arról, hogy ő tulajdonképpen Erdélyben született. Édesapja köztisztviselő volt, itt szolgált, a fiú itt született, de aztán a család visszaköltözött a Felvidékre.

Kapcsolódó

Amikor atlétának lenni életfilozófia volt – száztíz éve szerzett olimpiai ezüstöt a kolozsvári Somodi István

Sportos, szellemes, szolgálatkész – ilyen volt az ideális férfi az 1900-as évek Kolozsvárján. A címre jó eséllyel pályázott Somodi István magas- és

Időutazó

De alapvetően valóban erdélyi, kolozsvári témákkal foglalkoztam. A dualizmus korában kialakuló magyar sportélet, Somodi István, az első kolozsvári olimpiai érmes élete, az egyetemi sportélet kialakulása a Ferenc József Tudományegyetemen, ahonnan indult a későbbi olimpiai bajnok vívó Pósta Sándor karrierje voltak az első kutatási területeim.

Van-e más erdélyi tagja a Magyar Olimpiai Akadémiának?

Nincs. Én vagyok az első, aki nem Magyarországon él. Nagyon boldog voltam, amikor tavaly novemberben ezt megpedzették. Gondoltam, hogy ha nem is megy át, óriási dolog, hogy egyáltalán szóba került a nevem. Az pedig, hogy kitartottak mellettem, nagyon jól esett.

A MOB és a MOA elnökei által aláírt, a beválasztásodról értesítő levélben az áll, hogy az Akadémia elnöke hamarosan megkeres és tájékoztat a feladataidról. Ez megtörtént-e már?

Még nem. A járványhelyzet miatt az Akadémia még nem ült össze, viszont nagyjából adott, hogy mivel fogok foglalkozni. Ugyanazzal, mint eddig.

Amatőr sporttörténészként kezdtem el búvárkodni egy családi kontextusban. Nekem akkor óriási dolog volt, hogy 150 évvel ezelőtti iskolai évkönyvet fel lehet lapozni, és abban információkat lehet találni olyan tornatanárokról, akikről semmit nem tudtunk, olyan eseményekről, amelyekről fogalmunk sem volt. Hol volt 1890-ben a városban tornaterem, ki tanította a testnevelést, melyik volt az első rangos regionális verseny? A Református Kollégium évkönyvei után elkezdtem fellapozni a korabeli újságokat, például az Ellenzéket. Aztán elkerültem Budapestre, ahol a Magyar Olimpiai és Sportmúzeumban kutattam rengeteget. Abban az időszakban nem létezett olyan fokú digitalizáció, mint most, és ennek megvoltak az előnyei is. Mert manapság célirányos kereséssel csak azt olvassa el az ember, ami az adott témához kapcsolódik, beemeli az információt a disszertációba, és megvan. Viszont akkoriban végig kellett nyálazni a korabeli újságokat és így egyéb információkra, témákra is ráakadt az ember. Ezek a témák egymásba fűződnek, és egy idő után megváltoztatják a kutatás irányát. 2011-ben doktoráltam, a doktori disszertációm címe már Kolozsvár sport és kultúrtörténete Trianon előtt volt.

Egy gondolat erejéig térjünk vissza arra a „családi kontextusra”, amiről fentebb említést teszel. Szeretném, ha egy kicsit kifejtenéd ezt. Honnan táplálkozik benned az érdeklődés a sport, a magyar sporttörténet iránt?

Édesapám, Killyéni Péter atlétikaedző és testnevelő tanár volt Kolozsváron. De emellett imádta a sporttörténelmet. Egyik nagy hobbija a Kolozs megyei atlétikai rekordok számon tartása volt. A másik pedig a kolozsvári testnevelő tanárok összeírása; az 1868-as Eötvös-féle tanügyi reformtól kezdődően több mint 170 testnevelő tanár dolgozott a városban. Azt követően, hogy édesanyám meghalt 2003-ban, megkért, hogy segítsek neki amolyan informatikusi feladatokkal – egy weboldal összeállítása, egy Excel-táblázat elkészítése –, és közben mesélt a munkájáról. Így jutottam el egy alkalommal az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárába, ami akkoriban még a Farkas utcai templom oldalában, az úgynevezett csonkatoronyban volt, ahol Kolozsvári Jóska bácsi adta kezembe a Református Kollégium évkönyveit. Találtam bizonyos információkat, és találkoztam bizonyos nevekkel, elkezdtem a régi kollégiumi sporttörténetet kutatgatni. Esténként aztán édesapámmal megbeszéltük, hogy ki mit talált aznap. Miközben ő a testnevelő tanárok életrajzát írta, addig én megírtam a kollégium sporttörténetének monográfiáját. Az Apáczai Csere János Baráti Társaságtól kaptam fotókat. Aztán 2004 elején Gheorghe Funar polgármester - mandátumának utolsó évében - pénzt adott az iskoláknak, a magyaroknak is, amiből megjelenhetett ez a kis kötetecske. Így lettem én sporttörténész. 

Tehát tulajdonképpen egy apa-fiú közös projekt indította el ezt a folyamatot benned?

Két külön projekt volt, inkább úgy fogalmaznék, hogy apa-fiú beszélgetések. Ez hiányzik ma a legjobban: leülni és elmondani neki, hogy nézd, mit találtam. Ülni vele szemben és egy megsárgult fénykép fölé görnyedve megpróbálni felismerni az azon szereplőket. Ez volt a legjobb módja annak, hogy feldolgozzuk a családi tragédiát, édesanyám oly korai elvesztését.    

Édesapád nevét viseli az a sportvetélkedő, amelyen a kolozsvári magyar iskolák diákjai mérik össze tudásukat. Ennek mi a története?

2009-ben a Református Kollégium és az Apáczai Csere János Elméleti Líceum testnevelő tanárai javasolták a Killyéni Péter Emlékverseny életre hívását. Az emlékversenyhez tartozik egy emléknap, egy kulturális, egy sporttörténeti esemény is. 2010-ben például a régi kolozsvári sporttereit bemutató könyvemet időzítettük erre az időpontra, egy évvel később az emlékalbumát, 2012-ben a doktorim jelent meg könyv formájában. Egy másik évben az alpolgármester asszonnyal jártuk körül a – most Aranyosgyéresen levő – sétatéri régi fatribün sorsát, annak megmentését.

És mire jutottak, van valami elképzelés?

Lehetne, de nagyon bonyolult ügy. A szerkezet le van védve, műemlék, tehát nem lehet odaadni tűzifának, és még mielőtt valaki feleszmél, szétbontják és elégetik. Érdekes lenne megtalálni azt a megoldást, amellyel szabadtéri múzeummá tudnánk nyilvánítani, de ugyanakkor biztosítani a fatribün funkcionalitását is. Addig, amíg a pálya működik, és ott játszanak, addig többnyire rendben vagyunk. De amikor már senki se használja, akkor megfordulhat emberek fejében, hogy jó lenne a helyén egy tömbházat, egy bevásárlóközpontot építeni. Meg lehetne azzal próbálkozni, hogy civil nyomásra Kolozs Megye Tanácsa visszavegye, de ez kétélű dolog, mert ahogy egy politikai döntéssel birtokba venné, ugyanúgy politikai döntéssel le is mondhatna róla.

Ez egy nagyon érdekes kapcsolódási pont a történészi, sporttörténészi munka és a napjaikat meghatározó döntések között. Érkeznek-e feléd ilyen típusú megkeresések, mint például ennek a fatribünnek a sorsa is, amelyben szakértőként támogathatod meg egy tanulmánnyal a döntéshozókat?

Igen, többi is van. Ezek általában nehézkes, és lassan kifutó projektek. Olyanok mint a kolozsvári metró: sokat tudunk beszélni arról, hogy mi lesz, de gyakorlatilag már az első lépésnél megakadunk.

Az egyik ilyen munka, ami úgy tűnik, hogy megérik, az Vermes Lajos vívómester és testnevelő tanár emléktáblájának elhelyezése a Babeș-Bolyai Tudományegyetem főépületében. Vermes egy rettentő érdekes figurája volt a magyar sporttörténetnek. Szabadkán született és már 1880-ban (16 évvel az első modernkori olimpiai játékok előtt – szerk. megj.) életre hívta a régi görög olimpiai játékokat, saját birtokain különböző megmérettetéseket, sporteseményeket szervezett – ezek voltak a Palicsi Játékok. Egész vagyonát erre tette fel, anyagilag csődbe ment. Ezután került Kolozsvárra, ahol az újonnan létrehozott Ferenc József Tudományegyetem első hivatásos testnevelő tanára lett. Ennek immár 125 éve. Most sikerült Markó Bálint rektor-helyettessel megbeszélni, hogy Vermes Lajosnak emléktáblát állítsunk abban a teremben, ahol az ő korszerűen felszerelt tornaterme működött. Most a labda az én térfelemen pattog, nekem kell megírni azt a háromnyelvű táblaszöveget és indoklást, amit az egyetem szenátusa elé tudunk terjeszteni.

Vagy ott van a Báthory István Elméleti Líceum testnevelő tanárainak ügye. Többször tettünk javaslatot az iskola vezetőségének a testnevelő tanároknak emléket állító tábla leleplezésére. Édesapámat félretéve, aki egy időszakban annak az iskolának volt a testnevelő tanára, olyan nagy nevek dolgoztak ott, mint például Ozorai-Schenker Lajos, aki már nyugdíjasként felfedezte Orbán Olgát és eljuttatta az olimpiai ezüstéremig 1956-ban Melbourneben. Egyelőre nem tudtunk egyről kettőre jutni, mert az épület visszaszolgáltatási folyamata még nem zárult le.

Borsafüreden most tettem javaslatot a régi síugró sánc megmentésére. Megvan még többnyire érintetlenül, csak egyszer nyúltak hozzá. Az 1944-es avatókor Európa legnagyobb, a világ negyedik legnagyobb síugró sánca volt. Különlegességét az adja, hogy az engelbergi Titlis nagysánc megnyitásáig a világ legnagyobb természetes síugró sánca volt. Rá van fektetve a Radnai-havasok oldalára, csak a tálnál, valamint lent tettek köveket és alakították ki a helyet, ahol a síugrók érkeznek. Valamikor a ’80-as években hozzányúltak egy kicsit és növelték a K90-es sáncot K105-re, de a ’90-es évektől már nem használják. Javaslatot tettem a borsai polgármesternek, hogy amennyire csak lehet, építsük vissza az eredeti formájában. Európai uniós pályázat készült, és itt egy szabadtéri tematikus park lesz a jövőben. Azt is sikerült elfogadtatni a borsai polgármesterrel, hogy Déván István arcképét felfessék majd az egyik telegondolára. Ő volt az, akit nyolcvan évvel ezelőtt azzal bíztak meg, hogy megtalálja a magyar télisportok számára felépítendő olimpiai központ helyszínét. Végigjárta az akkori Magyarország hegyeit, és az utolsó pillanatban, utolsó helyszínként eljött ide, Máramaros csücskébe, a Radnai-havasokba, ahol Borsafüreden megtalálta az ideális helyszínt.

Ezt érzem a legfontosabb feladatomnak, tájékoztatni a döntéshozókat, elültetni a gondolatot a fejükbe. Sajnos a mai napig nem tudtuk például elérni, hogy Somodi Istvánnak, Kolozsvár első olimpiai érmesének szobra, emléktáblája legyen, vagy utcát nevezzenek el róla városában.

Folytassuk ettől a gondolattól. Az elmúlt években egyre hangsúlyosabban jelensz meg a város életében a régi idők nagyjainak munkáját ismertető előadásokkal, kiállításokkal. A Kolozsvári Magyar Napok alkalmával, a Magyar Főkonzulátus együttműködésével próbálod megidézni, előtérbe hozni azokat, akiknek elévülhetetlen érdemeik vannak Kolozsvár sportéletének elindulásában.    

Kolozsvárnak az az érdekessége, hogy gyakorlatilag Biasini idejétől, kétszáz éve, intézményes vívóélete van. A Biasini-féle vívóiskola is komoly alapokra fektetett, szakszerű vívóiskola volt, amelynek Bölöni Farkas Sándor volt – mai szóhasználattal élve - a menedzsere. Semmivel sem tért el a munkája a mai sportmenedzsertől, csak akkor nem nevezték így. Pénzt kellett biztosítani, ki kellett fizetni a bért, meg kellett fizetni a vívómestert. Kellett működtetni egy ösztöndíjas rendszert, ehhez végig kellett járni az arisztokratákat, hogy a kiválasztott 20 diák ösztöndíjára támogatást szerezzen.

Az 1870-es évektől Kolozsvár és a sportélet összeforrt. Ott van például a sétatéri Korcsolyapavilon, mai nevén Kioszk története. Azt a város nagy fejlesztési szakaszában specifikusan erre a célra tervezte Pákei Lajos. A Sétatérnek azt a részét meghatározta a sport. Kagerbauer Antal tervei alapján ásták ki a tavat, amelyet 1873-tól a téli időszakban elkezdett bérelni a korcsolyaegylet. Idővel nagyon népszerű lett a korcsolyázás, volt olyan korcsolyabál, amelyre ezerkétszázan is kilátogattak.

A mozgás szeretete és az annak szervezőiként, katalizátorai tevékenykedő edzők, testnevelés tanárok meghatározó elemei voltak a városnak. A kezdetektől egészen az 1980-as évek végéig. Kidolgoztak, és felállítottak egy rendszert arra, hogy a gyerekek sportolni tudjanak, a tehetségeseket időben felfedezték és gondozták. Így került ki Silai Ilona középtávfutó, Tasnádi István súlyemelő vagy Zörgő Éva gerelyhajító. Ez a jól kidolgozott rendszer a kölcsönös bizalmon alapult.

Elsősorban sporttörténészként kerestelek meg, de a fentiek alapján kíváncsi lennék a véleményedre az iskolai testnevelés tanítással kapcsolatban. Rendben van, mit kellene másképpen tenni?

Rég nincs rendben. Súlyos gond, hogy az iskolák többségében nincsenek megteremtve a körülmények a sportoláshoz. 1870-1989 között pár évente központilag felmérték az iskolai sportinfrastruktúra állapotát, innen tudták, hogy hova kell befektetni, fejleszteni. Ezt az elmúlt harminc évben már senki se végezte el.

Egy másik probléma a szakképzett tanárok hiánya. Régebb olyan testnevelés tanárok voltak, akik 20, 30, 40 évet tanítottak egy iskolában. Megvolt a kontinuitás. Manapság nincsenek olyan intézmények, amelyek meg tudják tartani a testnevelés tanárukat. Biztosítani kellene számukra a továbbképzést.

Továbbá rossz az egész oktatási rendszernek a tananyaga. Rengeteg mindent sulykolnak bele a gyerekekbe, nincs elég idejük mozogni. Nem arra van szükség, hogy négy testnevelés órát zsúfoljanak bele az órarendbe, és tovább terheljék a már eddig is túlterhelt gyerekeket, hanem ki kell találni annak a rendszerét, hogy a heti két testnevelés óra mellett a tanár – intézményesen – délután sportkört tarthasson az érdeklődő gyerekeknek. Hivatalosan, nem feketézve, hogy féljen a hatósági ellenőrzésektől, vagy a zsörtölődő szülőktől. Ezek nem ördöngös dolgok, egy kis odafigyeléssel meg lehetne oldani őket.

Régebben a testnevelés tanár volt az első, aki észrevette, ha egy gyerek tehetséges, behívta a szülőket és tanácsot adott, nekik, hogy merre induljanak el a gyerekkel. Vagy ott volt annak a rendszere, hogy az edzők látogatták végig az iskolákat, és „csaptak le” az ügyesebb gyerekekre. A rendszernek kell vonzania a gyerekeket a sport, a mozgás felé, ezt intézményesen kell megszervezni.

Még egyetlen kérdésem van: mi foglalkoztat manapság, milyen témákat szeretnél feldolgozni a közeljövőben?

Rengeteg olyan téma van, ami úgymond érik.

Ott van a kolozsvári korcsolyázás története, amit egy fényképalbum formájában szeretnék a nagyközönség elé tárni. Rengeteg jó történet van ezzel kapcsolatban. Trianon után a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet (KKE) kohéziós erőnek számított a város magyarsága számára. A borsafüredi olimpiai központ története egy másik olyan téma, amit szeretnék tovább fejleszteni, ugyanis a 2014-ben könyv óta rengeteg anyag gyűlt még hozzá.

Régóta dolgozunk Boros Miklós és Páll-Szabó Ferenc kollégáimmal egykori iskolámnak, Báthory István Elméleti Líceumnak a sporttörténetén. Ez egy 300 évet felölelő munka. A koronavírus miatt leállt a munka, pedig már 80 százalékban már készen vagyunk. Most kellene kiadásra pályázni, tördelni. Ennek Vizi Imre tanár úr volt az éltetője, ő biztatott minket a Lyceum Alapítvány elnökeként arra, hogy ezen dolgozzunk, ő majd a pénzt a kiadásra előteremti. Az ő elhunytával keletkezett egy űr, amit be kell tölteni.

Muzsa Gyula óriási alakja volt a magyar olimpiai mozgalomnak, Kemény Ferenc után talán a legnagyobb. Rengeteg kérdés van még az életével kapcsolatban, amit helyére kell tenni.

Nagyon sokat foglalkoztam az első világháborúban elhunyt 32 magyar testnevelő tanárral. Dédnagyapám, a brassói Preiszner Péter az egyik közülük. Orosz fogságba esik, hazaengedik nagyon rossz egészségi állapotban és Prágában meghal.

Az olimpiai bajnokokról, az érmesekről rengeteget tudunk, de sok olyan magyar sportoló volt az idők során, akikről még a szakemberek is nagyon keveset tudnak. Itt van például a már említett báró Wardener Iván esete. Az 1912-es stotckholmi olimpián az amerikaiak számítanak a magasugrás nagy favoritjainak. Megérkezik Wardener a tengerentúliak edzésére és utcai ruhában, csak az öltönye zakóját veszi le, átugorja a 180 centimétert. Az amerikai újságok már írják, hogy új favoritja van a számnak. Aztán a délelőtti selejtezőn gond nélkül megugrotta a döntő szintet, délután pedig az első magasságnál háromszor leveri az első lécet és kiesik. Miért? Bohém báróként megrögzött alkoholista volt. A magyar küldöttség vezetői pedig úgy látták jónak, hogy megvonják tőle a fröccsét, ami a teljesítményére se volt jó hatással.     

Névjegy: Killyéni András. Informatikamérnöki diplomát szerez 2004-ben a Kolozsvári Műszaki Egyetemen. Rendszermérnökként dolgozott a MOL Románia és Endava cégeknél. Jelenleg innovációs menedzserként dolgozik az Accenture cégnél. Nős, három gyermek apja.