Festményszerű fotóin örökíti meg Erdély hegyi falvait és az ott élőket Jeno Major

Jeno Major fotográfust a nagyszebeniek talán már ismerik, ám fotós berkekben sem kell őt bemutatni, hiszen számos nemzeti és nemzetközi díj nyertese, a világ sok táján megfordult és fotózott már, de, mint mondja, kedvenc helyszínei mindig a Szeben megyei tájak, hegyi falvak maradnak. INTERJÚ

Jeno Major majdnem harminc éve a nagyszebeni Gong Színház bábjátékosa, és nyolc éve kezdett el fotózni, hobbifotósból vált megszállott természetfotóssá, aki akár kilenc napig is képes egy helyben várni, míg a jó kép megszületik. Jelenleg csak a fényképészetnek és színháznak él, semmi más nem foglalkoztatja, szeret sodródni az árral, arra megy, amerre a szél fújja, ahogy ő fogalmaz. Tavaly decemberben mutatta be Arhaic című kiállítását szülővárosában, Nagyszebenben, és annak ellenére, hogy még csak január van, már kapott meghívást kiállításra Franciaországba, Spanyolországba és Kínába is.

– Mikor került kapcsolatba a fényképészettel, és honnan jön a képek iránti szenvedélye?

­– Nyolc évvel ezelőtt, ötven évesen kezdtem el fotózni. Már korábban is nagy természetjáró voltam, régen apámmal jártam horgászni, és ő volt az, aki belém nevelte a természet iránti szeretet. A fotózás úgy kezdődött, hogy egyszer csak elkezdtem fotózni a nagyobb fogásokat és azokat a helyeket, ahol sétáltam, horgásztam. Én ezt akkor nem akartam profi szinten művelni, csak dokumentálni akartam azokat a helyszíneket, ahol a természetben barangolok. Később aztán felhagytam a horgászattal, ami nagy szenvedélyem volt, az életem részét képezte, ekkor jött be komolyabban a fotózás, ez pótolta a korábbi szenvedélyt. Ez nem tudatos döntés volt, csak úgy megtörtént magától. Vettem egy Sony Bridge fényképezőgépet, és elkezdtem fotózni a helyeket, ahol jártam. Már a kezdetektől fogva tudtam, hogy a tájképfotózás áll hozzám a legközelebb, azzal szeretnék foglalkozni.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy autodidakta módon tanult meg fotózni, az internetről, könyvekből. Mennyire volt ez nehéz feladat? Hogyan kezdte a tanulást?

– Autodidakta módon tanultam és tanulok mind a mai napig, és ezt egyáltalán nem találtam nehéznek. Ha egyszer megtanulod, hogyan kell helyesen exponálni egy képet, és megérted, hogy hogyan működik az a három paraméter, ami az expozíciót befolyásolja – a záridő, a rekesz és az ISO –, ami elég gyorsan elsajátítható, akkor nem kell más, mint sok szenvedély, következetesség, kitartás és elszántság. Én mindig nagy szenvedéllyel fotóztam, és nem találom a kezdeti képeimet rosszabbnak, mint a mostaniakat. Talán csak a képszerkesztésben fejlődtem egy kicsit, és ez az idő múlásának és a szerkesztőprogramok fejlődésének is köszönhető.

A nagyszebeni Gong Színháznál is dolgozik bábmesterként majdnem harminc éve. Mindkét világ, a színház és a fényképezés is szenvedélye?

– A Gong Színházba az akkori feleségem unszolására kötöttem ki, aki addig győzködött, míg végül elmentem egy felvételi vizsgára. Addig nem volt kapcsolatom a színházzal, nem voltam művészi ambíciókkal rendelkező gyermek az általános iskolában vagy a gimnáziumban. A színház német tagozatát a szászok tömeges németországi elvándorlása miatt bezárták, és 1994-ben hozták létre újra, oda jelentkeztem én is. Építőipari háttérrel érkeztem oda, ám szerencsére nem kellett a jelentkezéshez felsőfokú végzettség, csupán a német nyelvtudásra volt szükség, ami nekem megvolt, hiszen édesanyám szász. Letettem a vizsgát, felvettek, és íme, majdnem harminc év után még mindig ott vagyok. A színművészeti szakot tíz évvel azután végeztem el, hogy munkát kaptam. Elvégeztem a négy évet, de soha nem diplomáztam le. Nekem ez nem tűnt akkor fontosnak, hiszen akkor már tíz éve a szakmában dolgoztam, és már megtanultam, hogy hogyan kell a színpadon mozogni. Ez nem jelenti azt, hogy ebben a szakmában nem kell állandóan tanulni, fejlődni, de a papír, a ,,diploma'' nem tűnt fontosnak számomra.

Ha már a német nyelvnél tartunk... azt is olvastam egy interjúban, hogy édesapja magyar, tehát két kisebbségi gyermekeként nőtt fel. Beszéli a magyar nyelvet, szokott édesapjával magyarul beszélni?

Igen, édesanyám szász, édesapám pedig magyar volt, de amikor ők megismerkedtek, anyám nem tudott magyarul, apám pedig nem tudott szászul, így románul értették meg egymást. Így otthon mi románul beszéltünk. Csak az óvodában tanultam magyarul, az általános iskolát, a középiskolát, a gimnáziumot és az egyetemet is románul végeztem el. Otthon is leginkább románul beszéltünk, anyámtól németül, apámtól magyarul hallottunk egy-két szót, vagy amikor a rokonok jöttek hozzánk, látogatóba. Elég jól értek amúgy magyarul, tudok is egy kicsit beszélni, de nem folyékonyan.

Szülei és nagyszülei is törzsgyökeres szebeniek, tehát városiak. Honnan jön a természet iránti szeretete, a falusi, elszigetelt tájak utáni vágy? Hiszen képeiben leginkább ezeket örökíti meg.

Igen, Nagyszebenben születtem, és semmilyen módon nem kapcsolódtam gyermekkoromban a falusi környezethez. A vidéki lét iránti szenvedély pont innen eredhet, hogy nekem nem volt kapcsolatom vele korábban. Mindig kerestem ezt a hiányzó láncszemet, hogy lássam, honnan jöttem és hová tartok. Végül is mindannyian vidékről származunk... Miután néhányszor jártam eldugott, hegyi falvakban, beleszerettem az ottani emberekbe és környezetbe. Ezek az emberek egy másik univerzumban élnek, más tempóban működnek, sokkal nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak, mint mi, városiak. Ott másképp folyik az idő és sokkal közelebb vannak a gyökereikhez. Az ő kapcsolatuk Istennel és a Természettel sokkal erősebb és tisztább, mint a városok „civilizált” embereié. Az ottani emberek alázatosabbak és tisztább szívűek, olyan emberek, akikre lehet számítani, akik bármikor odaadnák neked az ingjüket, és szerintem ők a társadalom oszlopai, akiket mélyen tisztelek! Vándorlásaim során bejártam az országot, sok értékes emberrel találkoztam, akiktől sok mindent tanulhattam. Az egyik az alázat, mint Isten, mint pedig a felebarátod iránt. A másik a kedvesség, a jóság. Egyetlenegyszer sem engedtek el üres kézzel. Minél nincstelenebbek vagy szegényebbek voltak, annál jobb szívvel adtak. A legtöbbjükkel össze is barátkoztam, és még mindig tartjuk a kapcsolatot.

– Hogyan dönti el, hogy milyen helyszínen fényképez? Milyen helyszínek vonzzák a leginkább?

– Van néhány kedvenc helyem, ahová szeretek visszatérni, ahol feltölthetem a lelkemet szépséggel. Az egyik ilyen, és talán a legkedvesebb közülük a Kudzsiri-havasokban megtalálható Ponorics rét. Ennek a helynek különleges energiája van, és amellett, hogy tájkép szempontjából nagyon fotogén, néprajzi szempontból is igen érdekes. Ezt a helyet még nem érte el a civilizáció, az emberek ott mindenféle modern vívmány nélkül élnek, nincs vezetékes víz, nincs áram és nincs térerő sem, teljes harmóniában élnek a természettel és az állatokkal. Nem könnyű az életük, épp ellenkezőleg, de egyikük sem panaszkodott, amikor velük beszélgettem, és egyikük sem hagyná el ezt a helyet semmi pénzért. Ha ott fényképet készítesz, nem lehet megmondani, hogy az milyen korban készült, lehetne akár néhány száz évvel ezelőtti is, hiszen a házak fából épültek, nem látsz elektromos kábelt sehol és szalmabálák őrzik az egész völgyet. Gyönyörű a Ponorici folyó is, ami átkanyarog a karsztmélyedésen, amíg el nem vész egy szikla alatt, majd néhány kilométeres földalatti utazás után a Bóli-barlangban újra előbukkan.

– Melyik a kedvenc képe jelenleg és mi annak a története? Hol fotózott legutóbbi utazása során, melyik hely inspirálta?

– Nincsenek kedvenc fotóim, de van néhány, ami jobban megragadt bennem, mint mások. Kettőnek elmesélem a történetét. Az egyiket Toszkánában készítettem, amikor még csak kezdő fotós voltam. A szüleimet mentem meglátogatni Németországba, és úgy döntöttem, hogy teszek egy pár napos kitérőt Toszkánába. Az időjárás jónak tűnt, így útnak indultam, de amire odaértem, már gyűlni kezdtek a felhők és másnapra esőt is jósoltak. Én olyan képről álmodtam, amelyen a nap sugarai által megtört, misztikus köd táncol a puha toszkán dombokon, így a kocsiban aludtam, hogy reggel ne szalasszam el a legjobb pillanatot. Másnap nem jött össze a kép, mert felhős volt az ég, és nem tudtam fotózni. Végül kilenc napig kellett maradnom, és csak az utolsó napon lett meg az összes időjárási körülmény, amiről álmodtam, és minden csak harminc másodpercig tartott, az alatt kellett megcsinálnom a képet. Kilenc nap kínszenvedés harminc másodperc extázisért! Sikerült lefényképeznem a fát a cikcakkos köddel, majd a köd feloszlott és a varázslat elszállt! Ez egy fantasztikus „egyszer az életben” pillanat volt.

– Egy másik, számomra nagyon kedves felvétel a Riuszád községből származó Bucur pásztor fotója, amint egy frissen főtt puliszkát tálal fel puszta kézzel. A puliszkából aztán túrós puliszka gombóc lett, amit mind a 8-9 fotós, aki ott volt, megkóstolhatott. A képen látható a mérhetetlen öröm Bucur arcán, hogy ezzel a puliszkával most minket megkínálhat. Elég nehéz volt a felvételt elkészíteni, mert Bucur bácsi kiszámíthatatlan volt, és mindenkit meglepett azzal, hogy egyszer csak leemelte a fazekat a tűzről puszta kézzel. Ráadásul a szoba tele volt füsttel és gőzzel, és 8-9 fotós is próbált helyet találni egy-egy jó felvétel elkészítéséhez. Örülök, hogy végül sikerült megörökítenem Bucur bácsit ebben a környezetben, anélkül, hogy más fotósok könyöke vagy keze is belelógna a képbe, ami persze nem volt egyszerű, lévén hogy a néhány négyzetméteres kunyhójában alig volt hely.

 – Fontos ön számára, hogy az elkészült munkáit kiállításokra, versenyekre is benevezze?

– Korábban sokféle versenyen és kiállításon vettem részt, talán azért is, hogy lássam, hol tartok a fotózással. Akkor nagyon kerestem az utamat, a motivációt, és bevallom, talán az egómnak is jót tett ez az egész, hogy díjakat nyertem. Ez akkor nagyon jó érzés volt, de aztán rájöttem, hogy nem ezek az igazán lényeges dolgok. Most már sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek a fotózás aktusára, de örvendek a kiállításoknak is, amikor akad egy-kettő. Egyszerűen csak szenvedélyesen csinálom azt, amit csinálok, és ha a képeim tetszenek és felkeltik az emberek érdeklődését, akkor az nagyon boldoggá tesz.

Kapcsolódók

Kimaradt?