Meg tudja-e élni a szabadságot Erdélyben, miért talált második otthonra innen több ezer kilométerre, hogyan viszonyul a súlyos apai örökséghez, és miért rendez filmet első regényéből annak megjelenése után 27 évvel? Ezekről beszélt Bartis Attila József Attila-díjas és Magyarország Babérkoszorúja-díjas író, fotográfus, aki Juhász Anna kérdéseire válaszolt péntek este a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán.

Juhász Anna, aki másodszor kelt útra Erdélyben Bartis Attilával az Irodalmi Karaván keretében, arra volt kíváncsi, hogy hogyan hat az íróra a hely szelleme, hogyan éli meg belülről azt, ami kívülről nyilvánvaló: hogy szülővárosához, Marosvásárhelyhez közeledve mintha kicserélnék. Egyrészt van itthoni és indonéziai énje, mondta Bartis, aki egy-egy évet rendszeresen Jáva szigetén tölt. Másrészt Erdélyhez különleges viszont fűzi. Bartis Attila 16 évesen, 1984-ben települt át családjával Magyarországra a Securitate zaklatásai miatt. Mint mondta, a hat év, mire ismét Romániába látogathatott, elég volt ahhoz, hogy kialakuljon benne egy mitikus kép Erdélyről, 1990-ben pedig sokkhatásként érte, amikor ez a kép a valósággal ütközött. Mítosz és valóság párhuzamosan létezett egymás mellett, a valóság Marosvásárhely esetében csak 2016-ban „jött vissza” egészen, amikor az író úgy látogatott oda, hogy „dolga volt”, ugyanis a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban rendezett előadást.

Felmerült az is, hogy Bartis Attila 2022-ben meg tudja-e élni a szabadságot Erdélyben. Nem – hangzott a határozott válasz. „Úgy, hogy karnyújtásnyira tőlünk naponta emberek ezreit mészárolják le, nem. A leghatározottabban nem” – fogalmazott az alkotó. „Kicsiben” bizonyára megéli a szabadságot, finomított később, de a háború gondolatától nem tud szabadulni. „Ahhoz az állatfajtához tartozom, aki egyszerűen nem érti, hogy egy ember hogy érzi feljogosítva magát arra, hogy kioltsa egy másik ember életét. Tudom, hogy erről szól az egész történelem, tudom, hogy ez megtörtént, most is megtörténik és a jövőben is meg fog történni. Semmi különös nem történik most a világban, csak és kizárólag annyi, hogy hozzám ez most került ennyire közel” – magyarázta Bartis.

A színpadon egyébként két jelentős, már elhunyt költő gyermeke beszélgetett, így szinte elkerülhetetlen volt, hogy Juhász Ferenc és Bartis Ferenc emléke valamilyen módon felbukkanjon. Hogyan változnak az emlékek idővel az emberben, mit jelent az örökség és az emlékőrzés? Juhász Anna kérdésére Bartis bevallotta, hogy „egy alkotói örökség iszonyatosan nagy teher és elképesztően nagy felelősség”. Mint mesélte, az apai hagyatékot, a tárgyakat, leveleket, kéziratokat budapesti lakásában őrzi, és többször felmerült már, hogy átadná legalább egy részét a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, de mindig elhalasztotta a döntést. „Ennyi maradt apámból és kapaszkodom bele két kézzel” – fogalmazott.

Szóba került a tárgyakhoz, relikviákhoz való ragaszkodás is, ugyanis Bartis budapesti lakásában van egy szekrény, amit ezek tárolására használ, egyfajta személyes múzeumként. A tárgyaknak története van, ezért ragaszkodunk hozzájuk, mondta. Példaként felhozta többek között a noteszt, amit az édesanyja készíttetett még Marosvásárhelyen az édesapjának. „Ez a legmagátólértetődőbben apám notesze. Én ettől megszabadulni nem tudok, és nem is akarok” – mondta. A notesz, mint Bartis a közönséggel megosztotta, egy táskából készült, mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a tulajdonosának már nem lesz szüksége rá. Azt ugyanis édesanyja legjobb barátnője hagyta hátra, évtizedekkel korábban, mielőtt deportálták volna. „Ez nem egy olyan tárgy, amit el tud engedni az ember” – szögezte le Bartis, ugyanakkor elismerte, hogy valószínűleg azért tölt sok időt Jáván, több ezer kilométerre a tárgyakkal és emlékekkel terhelt budapesti lakásától, mert ott „kap levegőt”.

Juhász Anna az emlékek kapcsán felvetette, hogy lehet-e egyfajta archiválás a fényképezés, a másik terület, amelyen Bartis Attila alkot, terhet jelenthet-e valamilyen módon az évek során elkattintott sok-sok kép? Bartis Attila hangsúlyozta, az okostelefonok korában sokféle indokkal lehet fényképet kattintani – például emlékeztetőként, vagy azért, hogy „éljünk”, hiszen „benne van az örökkévalóság ígérete” –, ugyanakkor nem minden fénykép fénykép. Mint mondta, a fényképeivel kapcsolatban inkább az nyomasztja, hogy be tudja-e még életében fejezni a válogatást, ami éppen úgy az alkotófolyamat része, mint az exponáló gomb lenyomása.

Szintén az emlékezés felől közelítettek Bartis Attila A séta című első regényéhez, amely 1995-ben jelent meg először a Balassi-JAK Kiadónál, több újrakiadás után pedig most ismét előtérbe került, hiszen a szerző filmre adaptálja, maga rendezi és a film részben Erdélyben forog majd. Ezt a szövegét a szerző hat éven át írta, és saját bevallása szerint azóta sem tudta egészen elengedni. Pedig voltak erre próbálkozásai: a hosszas kínlódással megírt kézirat vázlatait – azóta sem tett ilyen más kézirattal – átkötötte, és mivel könyvet nem éget, leengedte a Dunán, „hazaküldte”. Az első és a későbbi kiadások korrektúráit egyetlenegyszer sem olvasta el, attól tartva, hogy akkor átírná az egészet. Mivel mégis úgy érezte, hogy még dolga van vele, forgatókönyvet írt belőle. „Ez lenne az, ahol összeér az, amit íróként és az, amit fotográfusként művelek, a vizualitás, és ennek a helye az valószínűleg a mozivászon” – indokolta a döntést. Hogy nem volt még lezárva benne ez a történet, mutatja az is, hogy a forgatókönyvet nagyrészt emlékezetből írta, együltében, csak néha ellenőrizte az eredeti szövegben, hogy jól emlékezett-e, és többnyire igen, mesélte Bartis Attila. Mint megtudtuk, a filmes projekt már a gyártás előkészítésénél tart. „Nem akarok filmet rendezni, ezt az egy filmet akarom megrendezni” – sietett leszögezni a szerző.

Tizenhat éve beszélgetnek közönség előtt, jegyezte meg Juhász Anna az irodalmi est elején. Nehéz lehet ennyi idő után új kérdéseket feltenni és új válaszokat adni, gondolhatnánk, annál is inkább, hogy a jelenleg zajló Irodalmi Karaván nem csak pódiumbeszélgetésekből és középiskolai rendhagyó irodalomórákból áll, a kamera sokszor utazás, városnézés közben is forog. Erre is reflektáltak a beszélgetőtársak a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán, Bartis Attila például beismerte, hogy néha nagyon fél. „Iszonyatos teher folyamatosan próbálni tisztán látni, tisztán fogalmazni. És mi van akkor, ha nem tudok?” – jegyezte meg Juhász Anna kérdésére, hogy számára mit jelent a remény. Végül így válaszolt: írás és fotózás közben csak a saját bőrét viszi a vásárra – ő kapja a simogatásokat és a pofonokat is –, a filmmel viszont a másét is, így a reménye most az, hogy vállalhatja ennek a felelősségét.

A Petőfi Kulturális Ügynökség Irodalmi Karaván nevű programsorozata Marosvásárhely és Kolozsvár után Csíkszeredában folytatódik, a könyvvásáron szombaton este hétkor lesz Irodalmi Szalon-est, Bartis Attila és a szerző novelláit színpadon előadó Bogdán Zsolt részvételével.