A jelenleg felújítás alatt álló kolozsvári patikamúzeum egykori tulajdonosa, a Hintz család része ugyan a helyi kollektív emlékezetnek, azt azonban kevesen tudják, hogy Dr. Hintz György gyógyszerész felesége, Boros Ella műkedvelő fotográfusként ezernél is több felvételt hagyott hátra. Ezeket mutatja be az Erdélyi Audiovizuális Archívum és az Exit Kiadó új közös albuma, amelyet a Kolozsvári Magyar Napok közönsége vehet először kézbe.

Dr. Hintz Györgyné Boros Ella otthonát, gyermekeit, szüleit fotózta, dokumentálta a családi ház épülését. Festményszerű felvételei a két világháború közötti kolozsvári polgárság mindennapjait, privát szféráját mutatják be. A fotókat díszes albumokba rendezte, de néhányat a nagyobb nyilvánosságnak is megmutatott: kiállításokon szerepelt velük a korabeli műkedvelő fotósmozgalomhoz csatlakozva. A Belső képek. Dr. Hintz Györgyné Boros Ella (1885-1975) műkedvelő fényképész hagyatéka című kötet csütörtök délutáni bemutatóján a kötet szerzői és Hintz Gábor, Ella egyik unokája Pál Emese művészettörténész kérdéseire válaszolva idézték fel a fotográfus világát. A kötet megjelenése a Sapientia EMTE Kolozsvári Karán, a Média Tanszék tagjai által létrehozott Erdélyi Audiovizuális Archívum tevékenységéhez köthető, akárcsak a Látható Kolozsvár. Orbán Lajos fotói a két világháború közötti városról című 2017-es album. A szerkesztő, Blos Jáni Melinda vizuáliskultúra-kutató, a Sapientia EMTE oktatója az Orbán Lajossal kapcsolatos kutatásai során jutott el a Tessar Teke Társaság nevű kolozsvári amatőr fényképészegylethez, amelynek Dr. Hintz György, a közismert kolozsvári gyógyszerész volt az elnöke. A kutató a leszármazottaktól tudta meg, hogy valójában nem György, hanem felesége, Ella volt a fényképész a családban. „Sokkal érdekesebbé vált számomra ez a történet annak tudatában, hogy egy nő fotózott a családban” – emelte ki Blos Jáni Melinda.

A közel 1500 darabból álló fotóhagyatékot a család 1986-os kivándorlásakor elszállította Németországba, annak ellenére, hogy csak 70 kilogrammnyi csomagot vihettek magukkal. Az albumok, amelyeket többször átkötöttek már, egy egész polcot elfoglalnak Ella unokájának nappalijában. Mivel Erdélybe szállításuk nem volt lehetséges, a fotókat a helyszínen szkennelte be Blos Jáni Melinda. A felvételeket tematikus csoportosításban tették közzé a következő felosztásban: portrék, életképek, életterek és enteriőrök, illetve városképek.

A kötet azonban nem csak felmutatja Dr. Hintz Györgyné Boros Ella fényképhagyatékát, hanem interdiszciplináris megközelítéssel kontextusba is helyezi: Gaal György helytörténész a Hintz és a Boros család történetét írta meg, Bokor Zsuzsa társadalomtörténész, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa az erdélyi nőtörténet felől közelítette meg a műkedvelő fényképészt, Újvári Dorottya művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa a fényképalbumok történetével foglalkozott, különös tekintettel Hintz Ella díszes albumaira, Blos Jáni Melinda a médium története és a fotózási szokások helyi alakulása felől közelített a hagyatékhoz, Mira Marincaș fotográfus, szintén a Sapientia EMTe oktatója, pedig azokat a következtetéseket írta le, amelyeket a beszkennelt képek feldolgozása, retusálása során levont a fényképeit saját laborjában feldolgozó Hintz Ella technikájáról, alkotói attitűdjéről.

Gaal György személyesen is ismerte Hintz Ellát, akihez rokoni szálak fűzik, gyermekként családi látogatások és húsvéti locsolások alkalmával gyakran találkozott vele. A helytörténész felidézte a szobrokkal, festményekkel teli, múzeumszerű Hintz-házat, ahol húsvétkor a locsolásért nem piros tojás, hanem valamilyen kézműves termék, például cifra mézeskalács vagy díszes pénztárca járt. „Fantasztikus egyéniség volt. Jól beszélt angolul, németül, 90 éves korában még volt operabérlete, bridzselt” – emlékezett nagymamájára Hintz Gábor, aki arról is mesélt, hogy Ella valóban maga nagyította le a fotóit, még életnagyságú nagyításra alkalmas felszerelése is volt.

Hintz Ella „mérsékelten emancipált” nő volt, állapította meg Pál Emese, aki Bokor Zsuzsa távollétében emelt ki néhány gondolatot azzal kapcsolatban, hogy milyen viszonyban állt a könyv főszereplője a nők korabeli társadalmi szerepeivel. Hintz Ella a polgári családok gyermekeihez hasonlóan De Gerando Antonina iskolájába járt, amely a fiúiskolákhoz hasonló műveltséget nyújtott a lányoknak, de tanulmányait végül szakiskolában, tanítóképzőben folytatta, nőipariskolába is járt, majd családanya lett. Bár fényképezett, bőrdíszművességgel foglalkozott – amivel majd az államosítás után pénzt is keresett –, és autót vezetett, a korabeli tipikus női szerepektől nem tért el. Ez tükröződik fényképein is, amelyeknek nagy része a családról, az otthon terében készült, Ella anyaként, az otthon berendezőjeként, az idősek tisztelőjeként mutatja be önmagát ezeken.

Mint Blos Jáni Melinda rámutatott, a képekhez mindig hozzátartozik a fotós életének kontextusa, egy anya valószínűleg teljesen más helyzetekben látja a gyermekeit, a nap más időszakaiban van velük. A nők által készített fotók nem esztétikai szempontból számítanak külön kategóriának, hanem gesztusként értékelhetőek másképp, amikor a nők szerepe olyan jól elkülönül a társadalomban, mint Hintz Ella idejében.

Pál Emese felvetette, hogy az alkotás, a festés a 20. század előtt is jellemző volt a polgári vagy arisztokrata családok nőtagjaira, a fotózás pedig ennek a gyakorlatnak a folytatása is lehet. Újvári Dorottya szerint a művészettörténetnek, mint tudománynak nagy hibája, hogy a nők alkotásait ugyanabban a normarendszerben közelíti meg, mint az ún. „nagy” művészetet, emiatt hosszú ideig csak a „futottak még” kategóriában eshetett szó a nők alkotásairól, amelyek nem passzoltak az időtálló, nagy méretű, nagy nyilvánosság számára készült alkotásokra kidolgozott fogalomrendszerhez, hanem kicsik, voltak, múlandóak és többnyire egy szűk körnek, például a családnak szóltak. Hintz Ella is a saját szűk körének, családjának alkot, Újvári Dorottya szerint csak a fotográfia médiumának újszerűsége miatt lép ennél tovább, és mutatja meg tágabb körben a felvételeit, amikor kiállításokra küldi őket, és részt vesz az amatőr fotós mozgalomban is.

Hintz Ellának, mint írtuk, saját laboratóriuma volt, ő dolgozta ki a fotókat, amelyeket egyébként gyakran újrakomponált a nagyítóasztalon, majd utólag színezte is őket, kollázsokat készített belőlük, és múzeumszerű lakásához passzoló, bőrdíszműves borítóval ellátott albumokba rendezte őket. A fotólabort, a munkafolyamatot nem dokumentálta, műhelytitkait megtartotta magának, erről egyetlen felvétel sem maradt az utókorra, jegyezte meg a digitalizált fotók retusálását végző Mira Marincaș, akire az a korántsem könnyű feladat hárult, hogy eldöntse, mennyire javítja ki a hibákat, mi volt az eredeti alkotói szándék, és meddig lehet elmenni a retusálásban azért, hogy a kép élvezhető legyen a nagyközönség számára.

Aki kézbe veszi a Hintz Ella-albumot, nem csak a korabeli polgári miliőt tapasztalhatja meg, hanem az értelmező, kontextusba helyező szövegeknek köszönhetően érezni fogja a gondosan komponáló, „kézműves” fotográfusnő jelenlétét is.