Megtelt a Főtér Kolozsvári Magyar Napokon, amikor a Blahalouisiana zenekar színpadra lépett. A magyarországi underground világ egyik leghíresebb csapata idén már tizenegy éves, és az elmúlt években töretlen sikerrel uralták a fesztiválok, klubok és különböző rendezvények színpadait. Schoblocher Barbara énekesnővel, Jancsó Gábor basszusgitárossal, valamint Mózner László gitárossal beszélgettünk az önkifejezésről, az magyar nyelven történő zenélésről, a dalszerzés folyamatairól, az erdélyi koncertekről, valamint arról is, hogy mi az, amihez mindenképpen ragaszkodtak az elmúlt évtizedben.

– Angol nyelvű számokkal indult a zenekar pályafutása. Honnan jött a váltás, hogy magyar nyelven kezdjetek dalokat írni?

Barbara: – Volt egy külső motiváció az akkori producerünk oldaláról, de mi is éreztük, hogy vannak korlátai Magyarországon annak, ha az ember csak angolul játszik. Meg valahogy kiderült, hogy a Szaja (Szajkó András, zeneszerző, dalszövegíró, szóló gitáros– szerk. megj.) tud szöveget írni. Igazából ha ez nem derült volna ki, valószínűleg még mindig angolul zenélnénk.

Ez volt az a pont, amikor azt mondtuk, hogy jó, próbáljuk meg, lássuk, hogy egyáltalán kényelmesen érezzük-e magunkat benne. Szerencsére pozitív lett a visszajelzés a közönség részéről is. Utána szerződtünk le a kiadónkhoz, akkor lett komoly menedzsment mögöttünk, úgyhogy bejött ez a dolog. Ettől függetlenül még mindig vannak angol számaink.

– Mennyire nehéz egy ilyen erősen érzelmekre fókuszáló műfajban az önkifejezés, ha nem az anyanyelveden csinálod?

László: – Szerintem a popzenét alapvetően könnyebb angolul énekelni, mert valahogy a popkultúrában az lett a könnyűzenének a nyelve. Vannak olyan nyelvi eszközök, amik szinte már sablonok, jól hangzanak, be tudod dobni, és kész a szám. De pont ezért a magyar szövegekkel meg mélyebbre lehet menni. Mondjuk, nyilván lehet az angolokkal is, csak annyira meg nem tudunk jól angolul.

– A ti szövegeitekre nem a „megmondós” jelleg a jellemző, sokkal inkább „érzésre késztetőek”. Nem éreztétek soha, hogy elvárnák tőletek a nagyon határozott állásfoglalást bizonyos témák mellett, akár politikai vonalon is?

László: – Közöttünk ez sokszor téma volt, de az állásfoglalásnak belülről kell jönnie, és nekünk nem ez jön belülről. A mi zenénk nem erről szól. Nem érezzük szükségét, hogy mindenképpen kiálljunk valami mellett. Egyébként mi hatan is nagyon különbözőek vagyunk, úgyhogy nem is tudunk egy egységként valami mellett állást foglalni. Nyilván, ha olyasmiről van szó, mint például hogy védjük a környezetet, amellett mindenki ki tud állni, de a szövegeinkben nem feltétlenül érezzük úgy, hogy boncolgatni kéne.

Barbara: – Erre mondjuk pont vannak utalások, de nincsen egy konkrét, egyöntetű, fekete-fehér véleményünk, hanem eléggé árnyalt, azt meg elég nehezen lehet kommunikálni. Amennyire pedig lehet, annyira benne is van a szövegekben.

– Ha hatan ennyire különbözőek vagytok, hogy tudjátok megoldani, hogy azok az érzések, azok a szövegek, amelyek mindenkinél ennyire másképp nyilvánulnak meg, ennyire mást vált ki belőletek, összeálljon egy egységes zenei anyaggá?

Barbara: – Jancsónak és Szajának a zenei- és szövegvilága elképesztően meghatározza a Blahalouisianát. Szaja írja a magyar szövegeknek a 99 százalékát. Van két dal, amit én írtam, de főként Szaja nyelvi világa az, ami legjobban érződik. Zeneileg meg a legtöbb dalötlet Jancsótól jön. Az ő dallamvilága az, ami szintén nagyon meghatározó. Lehoz egy dalötletet a Szaja szövegére, tehát van egy szöveg, amely lehet, hogy utólag át lesz írva, de mindenképpen annak a sajátos ritmusára íródik a dal. Utána együtt hangszerelünk, amibe mindenki ugyanannyira belerakja magát. Szerintem az, hogy valamit rengetegszer újragondolunk, újraírunk, újrahangszerelünk, abban tud megmutatkozni, hogy hatunknak mi a közös keresztmetszete. Így tud megszületni az a zenei világ, amely mindnyájunknak önazonos és komfortos.

László: Különbözőek vagyunk, de az elmúlt tíz évben már összecsiszolódtunk annyira, hogy például mikor Jancsó ír egy dalt, neki már ott van a fejében, hogy Ádám hogyan fog rá dobolni, tudja, hogy én miket fogok rájátszani, tudja, hogy Szaja milyen szólamokat fog ráírni, szóval azért zeneileg megvan ez a keresztmetszet.

Gábor: – A zene nagyon jól és nagyon szépen tud öltöztetni. Milliárd irányba lehet vinni, és milliárd világot lehet belőle alkotni. Ez egy nagyon izgalmas játék. Nyilván velünk is történnek dolgok, ugyanúgy, ahogy a közönséggel és a körülöttünk lévő emberekkel is. Össze lehet hozni általános dolgokat, mert valahol biztosan találkoznak. Pont ez az érdekes, hogy ki mit hall bele a végén. Hogy ennek mi a titka? Szerintem talán az aktuális érzelmi állapot, meg az univerzum-együttállás. Ír Szaja egy szöveget, aminek az a refrénje, hogy sokat bír az én szívem. Én pont mérges-dühös állapotban vagyok, és akkor így jól áll ehhez ez a refrén, miközben ebből simán lehetett volna egy lassú szám is, úgy pedig teljesen más értelme lett volna. Nekem mindig az a motivációm, hogy ezt az univerzumot a lehető legszínesebben kifessem.

Barbara: –Már úgymond receptszerű dolog nálunk, hogy Jancsó igyekszik ellensúlyozni Szaja szövegeinek a súlyát. Például az Ott van a Nap egy nagyon szomorú szöveg, ha elveszed tőle a zenét, viszont ezzel a vidám dallammal együtt kapott egy humoros köretet. Amennyire nehéz az élet, annyira könnyű is. Jó diverzitás, amit Jancsó dallamos világa és Szaja szövegeinek a sötétsége együtt kiadnak.

Gábor: – Igen, mert az irónia, a cinizmus, a humor a zenében is nagyon jól működik. Ez benne a legjobb! Még a klasszikus zene is ilyen. Megy egy szonáta, a középső tétel pedig mindig a pörgős, pattogós, táncolós, és utána visszamegyünk egy halálkomoly állapotba. Szöveg nélkül is meg lehet csinálni úgy, hogy ez ember gondolatait szétcsavargatja, hogy mire gondolhatott itt a szerző.

– Milyen érzés a határon túl, Erdélyben koncertezni?

Barbara: – Amikor először volt nagyobb koncertünk Erdélyben, megfogalmazódott egy gondolat a fejemben. Sepsiszentgyörgyön játszottunk, rengetegen eljöttek, és nagyon sokan tudták a szöveget. Otthon, amikor 2014-ben megjelent az első magyar dalunk, még volt egy olyan hozzáállás az underground szcéna levegőjében, hogy „jaj, már nem vagy olyan cool, mert magyarul zenélsz”. Volt egy felsőbbrendűség abban, hogy „csak angolul, mert akkor vagy igazán cool”. „Eladod a lelkedet, ha magyarul zenélsz.” Ez akkor egy érdekes nyomás volt. Aztán amikor kijöttünk ide, akkor éreztem, hogy mennyire értékes dolog az, hogy az anyanyelveden tudsz megszólalni, mert belegondoltam abba, hogy olyan emberek jönnek el a koncertre, akik viszont nem minden helyzetben tudnak az anyanyelvükön beszélni. Ez nagyon felértékeli a dolgot. Kicsit elgondolkoztam saját magamon, hogy tényleg megfordult valaha a fejemben, hogy lenézzem azt, aki az anyanyelvén zenél? Érezhető az az energia, ami itt van. Felértékelődik, hogy az anyanyelvünkön szólunk egymáshoz.

– Mi az, ami nem maradhat el az erdélyi fellépésekről?

Barbara: A Testemnek, ha engedem című dal. Volt tavaly, hogy párszor nem játszottuk, és nagyon várták az emberek, úgyhogy azóta mindig rajta van a listán.

– Tavaly lett tízéves a zenekar. Mi az, amihez tíz éven keresztül ragaszkodtatok, és ezután is szeretnétek megtartani?

Gábor: – Talán az, hogy önazonosnak maradjunk. Mindig figyelni arra, hogy a következő dallal, lemezzel ne menjünk el a rossz irányba. Tudjuk a receptet, szerintem mindenki tudja, hogy mi az, amivel nagyon nagyot lehetne menni, de az nem biztos, hogy mi vagyunk. A következő dal, lemez, koncert, turné mindig olyan legyen, hogy mindenki mindegyik részében megtalálja, hogy ő azt éppen miért szereti. Ha valaki kiesik a szék mögül, azt érezni lehet. A közönség is érzi, legalábbis hosszú távon biztosan.

László: – Amit nagyon rendbe kell rakni a fejben, hogy ne váljon rutinná ez az egész. Minden koncerten ugyanolyan energiával kell tolni, nem lehet belefásulni.

Barbara: – Mi nagyon sokat vagyunk együtt. Nyáron konkrétan többet vagyunk egymással, mint a magánéletünkben szereplő emberekkel. Szerintem a legfontosabb, hogy ne váljunk egyszerű zenésztársakká, kollégákká, akik csak beülnek a buszba, letolják a bulit, aztán hazamennek. A legfontosabb, hogy ne felejtsünk el barátok maradni. Ez az alapja, a kulcsa a zenekarnak.