Idén koncertezett először a Méra Világzenei Csűrfesztiválon a magyarországi Romengo együttes, amely az oláh-cigány népzenei hagyományokat ötvözi jazz-zel, flamencóval, hiszen úgy tartják, a cigányzene nyitott műfaj, így megfér sok stílus a lemezeken. A Romengo mindkét korábbi lemeze – Kétháné (2010, Gryllus) és a Nagyecsed–Budapest (2014, Gryllus) – bekerült a World Music Charts Europe legjobb tíz albuma közé, nemrég jelent meg harmadik albumuk, Fok utca címmel, amely a lista 4. helyére került az első fél év legjobb lemezei sorában. A zenekar énekesnőjével, a Kossuth-díjas Lakatos Mónikával beszélgettünk zenei pályafutásának kezdeteiről, arról, hogy hogyan születnek meg dalaik, és, hogy van-e jövője a cigányzenének, mennyire van elveszőben a cigány kultúra. 

– Autodidakta módon, az édesapjától és a nagynénjétől tanult énekelni. Hogyan határozná meg az énektechnikáját?

– Ez jön, ez nem volt kérdés sosem, mert nem gondolkodtam még azon, ami természetes, adott. Ez így van, és kész, úgy énekelek, ahogy én laikus módon érzem és hallom a zenét, meg, ahogy az öregektől hallottam, inkább mélyebbről, torokból jön.

– Több interjúban olvastam, hogy minden alkalommal kicsit másképp adja elő a dalokat, épp amilyen lelkületben van, aszerint. Mennyire nehéz ennyire beleengedni magát az érzésekbe a színpadon, ennyire kitárulkozni, és megmutatni ezt a belső világot a közönségnek? Mennyire nehéz lélekből dolgozni, és miből töltekezik ehhez?

– A hétköznapokból töltekezem, meg amit megélünk mi magunk is, vagy a közösség, amit megél, hiszen ezek a mai napig hatnak ránk, és jelen vannak az életünkben. És színpadra vinni… azt hiszem, személyiségfüggő is talán, hogy ki hogy tudja ezeket az érzéseket közvetíteni, és annak is megvan a varázsa, hogy nincs két egyforma előadás, éppen ahogy én érzem magam, úgy változik a dal, a pillanat határozza meg. Akár még improvizálni is szoktam, ha olyan a hangulatom.

– Hogyan érzi magát most itt, Mérán, milyen érzések kavarognak önben, milyen lesz a mostani fellépés?

– Én úgy érzem, hogy jó lesz, mert családias a hangulat, nagyon barátságos és gyönyörű a környezet. Ezek is mind hatnak rám, meg hat a közönség is, ettől is függ, hogy éppen milyen hangulatban adunk elő egy-egy dalt, vagy, hogy hogyan állítunk össze egy műsort. Úgyhogy kíváncsian várom, én ilyenkor mindig izgatott vagyok, hogy mi lesz, nem tudom előre sosem, hogy mit hoz a koncert.

– Hogyan emlékszik vissza az első fellépésére, amivel megnyerték a Ki mit tud tehetségkutató népdal kategóriáját?

– A legelső fellépésem nem ott volt, de maga a Ki mit tud időszakára… hát ilyen gyerekfejjel nagyon izgultam, mivel nem volt színpadi tapasztalatom, és nem is láttam, hogyan működik ez a világ, hogy kell viselkedni. Görcsösen stresszeltem, hogy sikerüljön, hogy tudjak koncentrálni, figyelni mindenre. Természetesen ilyenkor nem csak magamért izgulok, imádkozok mindannyiunkért, hogy minden rendben legyen, Isten legyen mellettünk.

– És milyen volt a legelső fellépés, az hol volt?

– Az egy színházban volt, abban a színházban, ahol elkezdtünk zenélgetni az unokatestvéreimmel, ahol a férjemet, Mazsit is megismerhettem. Ott volt a mi első koncertünk, és a helyi cigány közösség egyszerre csak mind megjelent. Arra emlékszem, hogy nagyon izgultam az egész előadás alatt, de végül nagyon pozitívan sült el, mert akkor még a saját családom se hallott engem énekelni. Mi egymás közt csak a gyerekekkel énekelgettünk, de a felnőttek akkor hallottak először, az apám is, a bátyám is. Azt sem tudták addig, hogy jó hangom van, sőt, én magam sem tudtam, hogy tudnék énekelni, vagy, hogy valaha színpadra állnék.

– Fejlesztett-e énektechnikáján azóta, érték-e újabb hatások, amióta rendszeresen fellép?

– Azt gondolom önmagamról, hogy zeneileg elég nyitott vagyok, gyerekként is szerettem az adott kornak a pop világát, a zeneiségét, szeretek sokféle műfajú zenét hallgatni. Ami érzelmeket közöl elsősorban, nekem az a fontos, hogy legyen benne élet, és mivel maga az élet is sokszínű, ezért ezt keresem a zenében is. Nyilván hatnak rám és ránk mindazok, amiket hallunk, meg legfőképpen, akikkel zenélhetünk. A pop világából picit azért kiestem, azt a rádió és tévé szintjén hallgatom.

– Volt olyan periódus az életében, amikor lázadt a hagyományok, a népzene ellen, amikor úgy érezte, hogy nem akarja folytatni a családi örökséget?

– Nem, abszolút nem, sosem. Nekem az volt a természetes, nem lázadtam ellene, mert az enyém volt, és úgy gondoltam, hogy attól még, hogy ismerem a saját zenémet, szerethetek másféle zenét is. Ugyanúgy, mint más generációk és más fiatalok, mi is hallgattunk popzenét, rockzenét, mindenféle zenét, de mellette tudtuk a saját kultúránknak a zenéjét, ismertük és szerettük megélni azt, otthon is. Úgyhogy ez sose volt kérdés.

– Többször megfogalmazták, hogy az oláh-cigány zene határai túlnyúlnak az országén, ezért kerülhettek a Romengo dalaiba olyan más zenei stílusok, mint a jazz és a flamenco.

– Igen, azt hiszem, kialakult egy sajátos stílusunk, de a Romengo attól is sajátos, hogy a zenekartagok önmagukat adják és teszik bele a zenébe, és hogy megpróbálunk az oláh-cigány zenének az autentikus részénél megmaradni, és azt színesítjük más stílusokkal, vagy olyan személyekkel, akikkel szívesen dolgozunk együtt, nem csak a zeneiségük, hanem a személyiségük miatt is. A cigányzene egyébként is egy nyitott műfaj, így megfér a flamenco, a jazz is a lemezeken. Dresch Mihály, Lukács Miki a jazz műfaját hozza be a zenénkbe, Juan De Lerida a flamencot, Kovács Misi a népzenét, és még sorolhatnék a lemezről másokat is.

– A Romengóval saját szerzeményű dalokat is előadnak. Ezek hogy születnek? Miben különböznek a hagyományos oláh cigány daloktól? Mitől függ az, hogy cigányul vagy magyarul születik meg a szöveg?

– Hát takarítás, főzés közben születnek, csak úgy, amikor leülünk zenélgetni. Jön egy érzés, és ezt megénekeljük az adott pillanatban. Van, hogy takarítok, főzök, és elkezdek énekelni, és jön Mazsi, már hozza a gitárt, hogy mi ez a dallam, vagy telefonnal gyorsan felvesszük. Ma már egyszerűbb, hogy ne felejtsük el a dalokat, de azért vannak olyan dalok, amik megszületnek, és utána elfelejtjük őket. Ezért jó, hogyha van telefon a kéznél, gyorsan felvesszük, vagy Mazsi elkezdi kísérni gitárral, és akkor már egyszerűbb megjegyezni. Azt pedig, hogy cigányul, vagy magyarul születik a dalszöveg, szintén az adott pillanat határozza meg. Van, hogy én, vagy Mazsi külön-külön írjuk a szöveget, vagy együtt, de legtöbbször azért próbálunk együtt dolgozni.

– Férje és alkotótársa nagyecsedi származású, ön pedig Budapesten nőtt fel. Mennyire különbözött a nyelv és a zenei hagyomány, amit magukkal hoztak és hogyan találkozott aztán ez a közös projektekben?

– Vannak különbözőségek és vannak hasonlóságok. Vannak olyan dallamok, amikről tudjuk, hogy az éppen nagyecsedi, vagy vidéki cigányoktól származik, vagy éppen egy pesti dallam, de azért sokban hasonlítanak egymásra a zenék. Nem olyan nehéz egyeztetni, mert mindketten belenőttünk mindkét zenei hagyományba. A férjem is ismeri a pesti zenét, én is ismerem a negyecsedit, mi is énekeltük az övéket otthon, ők is a miénket. Ezeket a dalokat a közösség mindig próbálta a saját arcára formálni, így vannak olyan pesti dalok például, amelyről úgy tűnhet, mintha nagyecsedi lenne.

– Nemrég mutatták be a Folk utca című új albumukat. Hogyan jellemezné ezt, mekkora népszerűségnek örvend?

– A sikerét a World Music Charts Europe tudja megmutatni, ennek a top 20-as listáján a negyedik helyet érte el a lemez, úgyhogy ez tükrözi leginkább azt, hogy mennyire szeretik. Én azt gondolom, hogy elég színes lett, próbáltunk visszatérni a régebbi dalokhoz, egy kicsit folkosabb irányba menni, de attól függetlenül voltak olyan dalok, amiket meghagytunk világzenei hangzással. Pozitívak a visszajelzések, és ezt a lista is mutatja.

– Hogy élik meg ezt a rengeteg sikert zenekarként, és ön személyesen? Hiszen kapott Pro Cultura és Nemzetiségért díjat, 2020-ban a világzene rangos elismerését, a WOMEX-életműdíját vehette át, idén pedig Kossuth-díjas lett. Nyitottak meg új kapukat ezek az elismerések?

– Szerintem mi továbbra is önmagunkat adjuk, ugyanazok vagyunk, akik voltunk, nem csak én, hanem a zenekar többi tagja is. Persze most már megismernek bennünket az utcán, megszólítanak, aminek mi nagyon örülünk, mert ez pozitív visszajelzése annak, hogy amit csinálunk az jó, tetszik az embereknek, és szükséges még a 21. században is. És hogy nyitott-e meg új lehetőségeket ez a sok elismerés… biztos igen, de szerintem nem csak nekünk, hanem sok más embernek is, nemcsak a művészet terén. A koronavírus azért negatívan befolyásolta ezt, hiszen amikor jöttek a díjak, főleg a WOMEX -díj, amit az hozott volna, az elmaradt a járvány miatt, és ezt egy kicsit azért sajnáljuk.

– Született-e sok új dal a koronavírus-járvány alatt, mennyire voltatok termékenyek ez alatt az időszak alatt?

– Vannak olyan dalok, amiket sikerült már lemezre vinni, és vannak új dalok, amiket még nem. És olyanok is vannak, amiket még csak a fiók látott, még nincsenek teljesen készen, azokon még kell dolgozni, vagy éppen még nem értek meg arra, hogy elkezdjük feldolgozni őket. Nyilván minket is a magánéletben érnek dolgok, ezek hatnak ránk, és emiatt zeneileg mi magunk is hullámzunk, mint a tenger.

– Az első albumuk Kétháné címmel jelent meg, és éppen ezzel a címmel tartják meg a Kolozsvár melletti romatelepen, Pataréten az első cigány fesztivált is. Mit szólnak ehhez a kezdeményezéshez, Magyarországon lehet-e ilyenekkel találkozni?

– Voltak régebben ilyen kezdeményezések, de ezek rövid ideig, pár évig tudtak működni, aztán megszűntek. Igazából én azt látom, hogy az anyagi része az, ami nagyon hozzájárult ehhez, nagyon kevés pénzt kapnak ilyen jellegű fesztiválokra a szervezők, vagy sokkal kisebb keretből kell gazdálkodjanak, mint mások. Úgyhogy talán még kevesebb van ezekből, mint régebben volt. Az lenne a lényeg, hogy bármely fesztiválon ne az számítson, hogy ki milyen nemzetiségű, hanem egyszerűen érezzék jól magukat az emberek, ismerjék meg egymás kultúráját. Nyilván kell nyitottság mind a két részről, mert sokszor az van, hogy az emberek egyébként félnek attól, amit nem ismernek, és így hajlamosak elzárkózni, vagy előítélettel lenni mindaz iránt, ami ismeretlen. Ha egy picit megismernék közelebbről egymást, hogy például egy cigány ember nem azért beszél nagyon hangosan, harsányan, mert éppen veszekszik, haragszik, hanem mert olyan a temperamentuma, akkor sokkal könnyebb lenne.

– Anyaként, nagymamaként foglalkoztatja az, hogy az oláh-cigány kultúrát tovább tudja-e adni az utódoknak?

– Egyre fontosabb, azt érzem, és ezt is teszem otthon, a mindennapokban, azzal, hogy cigány nyelven szólalok meg, mert az is az anyanyelvem a magyar mellett. Nagyon fontos, hogy elsősorban cigány nyelven tanuljanak meg az unokáim, és majd a következő generáció, mert azt csak otthon lehet. Magyar nyelven mindenféleképpen meg fognak tanulni, de a cigány nyelvet és kultúrát, meg a zeneiséget mi csak otthon tudjuk megtanítani, mert nem tanítják iskolákban. Most még szerencsések vagyunk, azt gondolom, hogy otthon ezt még van ki megtanítsa, de egyre inkább látom azt, hogy kevesebben beszélik a nyelvet, a zenében is óriási változások vannak, a fiatalok egyre kevésbé éneklik a folk dalokat, nem tudják az énektechnikákat, és az új generációs női énekesek közt már egyre kevesebbet hallani azt a technikát, amit még mi is használunk. Kár lenne elhagyni azt, amit mi otthonról hozunk, mert a bőrünk színét nem tagadhatjuk le, és hogyha elhagyjuk a kultúránkat, a nyelvünket, nem leszünk másabbak, kevesebbek leszünk, mert az embernek minél több identitása van, minél több kultúrát mondhat magáénak, annál színesebb. Fontos az, hogy tudjuk azt, hogy honnan jöttünk és hova tartunk. Sok fiatal fel sem méri ennek a súlyát, hogy mennyit fognak azzal veszteni, ha elhagyják azt a kultúrát, amit otthonról hoznak. Attól félek, hogy nem is olyan sok idő múlva a fiataljaink majd könyvekből kell megtanulják a nyelvünket, kultúránkat, zenénket, ha valaki le fogja egyáltalán azt írni, mert azért tudni kell, hogy eléggé zárt közösség vagyunk, nem mindent szeretünk elmondani, és vannak dolgok, amikről nem is illik nyíltan beszélni.