Sokáig képtelen voltam megérteni, hogy szüleim hogyan ragaszkodhattak (gyakorlatilag halálukig)  a kommunizmushoz, amikor számomra, serdülő számára is lassacskán nyilvánvalóvá vált, hogy a megvalósult kommunizmus szörnyűség.

Ma mintha már érteném. Egy képtelen, de akkortájt a romániai magyar értelmiség szinte miden jelentős alakja által elfogadott fogalom, a proletár internacionalizmus miatt. Sajnos a kommunizmus nem az internacionalizmust hozta el, hanem – a kezdeti mézesmadzagokkal – a szovjethatalom égisze alatti is a békeszerződések által rögzített határokon belül élő nyelvi-kulturális kisebbségek szisztematikus felszámolását.

Mindig is tudtam, hogy szüleim (kommunizmus ide vagy oda) nagyon is magyaroknak tartják magukat, ami akkor már „nacionalizmusnak” számított. (A fiaikat – csak zárójelben – Gézának, Bélának, Botondnak keresztelték). Abban reménykedtek, hogy az internacionalizmus, mely szó szoros fordításban a „nacionalizmus közöttiséget” jelentette volna, megmentheti mindkettejük „nacionalista”, azaz magyar hazafiúi (vagy hazaleányi) érzelmeit és alapjogait. Magyarán: hogy egy normális világban a hazaszeretet összeférhet az internacionalizmussal.

Nyilvánvaló volt, hogy nem olvadhatunk bele egy arctalan emberi közösségbe, hanem a kommunizmus olyan – Petőfi által is vallott – világszabadságot hoz el, mely nem az arctalan nyelv és kultúra nélküli világállam keretrendszerét valósítja meg, hanem melyben mindenki megőrizheti nemzeti azonosságát. Hogy az internacionalizmus nem oszlatja fel a nemzeti létet, hanem a nemzeti érzelmeket összeférhetővé, a nemzeteket testvérekké teheti.

De viszonylag korán rá kellett jönniük, hogy nem ezt történik, ki is söpörték őket a sajátosan internacionalista Román Kommunista Pártból is. Ennek ellenére halálukig hittek abban, hogy a nemzetek voltaképpeni egyenlősége, azaz a szó voltaképpeni értelmében vett nemzetköziség elvben mégiscsak megvalósulhat. Végül is ebbe a tévhitbe zavarodtak (sokszor már a szó szoros értelmében) bele. Bár egy a világtól elzárt erdővidéki faluban húzták meg magukat, nekik is érzékelniük kellett, hogy az álom és a valóság közt mély szakadék húzódik. Ez a felismerés azonban nem kijózanította, hanem még inkább belehajszolta őket az utópiába.

Anyám kivételes tehetségének és a református egyház ösztöndíjának köszönhetően parasztlányként is a brassói Reálfőgimnáziumban végezte tanulmányait, ami akkor egy mai egyetemnek felelt meg. Apám meg a maga négy osztályával is méltó társának bizonyult, sziporkázó elméjű, a világ dolgaiban kitűnően tájékozott és tájékozódó személyiség volt. Az akkor még illegális kommunizmus hozta össze őket.

Az illegalitásbéli éveket követő alig fél évtizednyi „virágkor” után mindketten visszasüllyedtek nagyjából ugyanabba a paraszti környezetbe, melyből kiemelkedtek. Soha nem éreztem rajtuk semmiféle traumát, a régi környezetben is jól, sőt meglepően jól érezték magukat. Hitték, hogy igazuk volt és továbbra is igazuk van. A szép új világ el fog következni. És nekik kötelességük megmaradni e gyönyörű ideál híveinek. A lehetséges sérelmektől távol tartották magukat, nem lázadoztak a helyzetük ellen. Abban a mámorító tudatban éltek, hogy őket a nemes eszmékhez való következetes ragaszkodás magasabb rendűvé teszi, mint falustársaikat. Az utóbbiak pedig elnézték ezt nekik. Részint azért, mert szellemileg tényleg kiemelkedtek közülük, másrészt azért, mert ezt környezetükkel soha nem érzékeltették. Beérték azzal, hogy odahaza a négy fal közt felnéztek kezdetben egymásra.

S amit láttak, az a szó szoros értelmében mámorossá tette őket. Ők voltak azok, akik – egyéb értelmiségiek nézőpontjából – megalázónak tekinthető helyzetükben is kitartottak az eszme mellett. S mintegy a haladásmítosz „nyílegyenes ösvényén a maguk ereje és képességei szerint vitték előre az emberiséget”.

Hogy miről jut mindez eszembe?

Különös módon a fiatalabb nemzedékről, az úgynevezett „utolsó generáció” (die letzte Generaration) hazai és külföldi tagjairól. Mindinkább az az érzésem, hogy ők is valamiféle misztikus buborékban élnek. Alig zavarja őket az, ami körülöttük történik. A klímaváltozás elleni tiltakozás is csupán valami felemelő utópia… Hisznek benne, hogy a haladás megfékezhetetlen, hogy a zöldülő világ minden bajtól megmenti őket, hogy ember és ember, férfi és nő, magyar és román, farkas és bárány közt nincs semmi különbség. S bár odakint lehetnek átmeneti zavarok, ők már egy nemzetek fölötti határtalanul szabad világban fognak élni. Hogy az egyetemes emberi jogokra alapozott egynyelvű és egykultúrájú emberiség boldog polgárainak paradicsomian szivárványos élete vár rájuk. Már csak a szüleiket kell erre ráébreszteniük…

Szinte már azon kapom rajta magam, hogy irigylem őket, ahogyan a szüleimet is jó ideig irigyeltem. Csakhogy nekik még sikerülhetett a szinte már áttörhetetlen burokban, a vidéki magány túlvilági biztonságában végigélni életüket. Unokáiknak a mai nyitott társadalmak szivárványszínű határtalanságában aligha sikerülhet.

Ennek ellenére egyszerre irigylem és sajnálom őket. Talán mégiscsak nekik lehetne igazuk?

 Talán – még én is és még mindig – a szüleim vérvörös burkában élek?

(Nyitókép: 4everstatic.com)