A nyugati sajtó újabban Spanyolország Waterloojáról értekezik. Történt ugyanis, hogy – a külföldön élő spanyolok szavazatainak összeszámlálása után – tökéletes patthelyzet alakult ki az Alberto Núnez Feijóo által vezérelt konzervatívok és Pedro Sánchez szociáldemokratái közt.

Így aztán az szerezheti meg a hatalmat, akit – a maga 7 mandátumával – a Katalán Néppárt, a Junst Catalonia fog támogatni. Magyarán Spanyolország sorsa – paradox módon – a Spanyolországból kiválni szándékozó katalánok, egészen pontosan a párt – és az elszakadási népszavazást megszervező katalán kormány egykori elnökének, Carles Puidgemontnak – a kezében van. Az utóbbi, akit hívei időközben az Európai Parlament képviselőjévé választottak, de akinek parlamenti immunitását a parlament baloldali többsége a minap felfüggesztette, Waterlooban él. Waterloo neve a Sánchezt támogató nyugatiakban sötét történelmi analógiákat ébreszt. Nem minden ok nélkül.

A helyzetet bonyolítja, hogy a katalán függetlenedési szándékokat és Puidgemont „lázadását” – a hatályos spanyol alkotmányra hivatkozva – mindkét fél mereven elutasítja. Puidgemont – ha a belgák kiadják vagy önként hazatér – több évtizedes börtönbüntetésre számíthat. A katalán Néppárt és Puidgemont követeléseit, melytől a kormányzás sorsa függ, mindkét fél elutasítja. Sőt, ha e feltételeket bármelyikük is elfogadná, azt a másik – a románság nem elhanyagolható részéhez hasonlatosan a mélyen nacionalista – spanyol közvélemény szemében rögtön és lemoshatatlanul a hazaárulás vádjával sározhatná be, s ezzel a „győztes” fél hosszabb távon maga alatt vágná a fát. Az alkotmány módosításához aligha nyerhetné el azt a támogatást, mely némiként – esetleg – tisztába tehetné.

Az ügynek számunkra vonatkozóan is van némi üzenete. A spanyol és a román alkotmány – ebben a kérdésben – ha a megtévesztésig nem is, de nagyon hasonló. A különbség abban áll, Spanyolországban a két legjelentősebb „kisebbség”, a katalán és a baszk területi autonómiának örvend. Számunkra ez is tabu. A román alkotmány implicite (lásd az egységes és oszthatatlan román államra vonatkozó passzust, melynek hivatalos nyelve kizárólag a román) a Székelyföld mint olyan létét is tagadja.

De ami számunkra valóban kuriózumnak számíthat, az az, hogy 2000 óta Puidgemont felesége a Vasluiban született újságírónő, Marcela Topor.

Waterloohoz visszatérve: a brüsszeli Politico interjút szeretett volna készíteni Puigdemonttal. Ő visszautasította, hiszen őt éppen a brüsszeli baloldal szolgáltatta ki a spanyol „igazságszolgáltatásnak”. Tény azonban, hogy a belga állam máig nem „engedelmeskedett” a spanyol (nemzetközi jogilag amúgy szobatiszta) követelésnek. Puidgemont Waterlooban él és virul. És kezében a döntés, hogy a spanyol nacionalizmust megleckéztesse. Csakhogy kényes kérdés, hogy melyiket? Az ő sorsát illetőleg ez egal (mindegy, ahogy a németek mondják). Valójában számára sem egészen. Ha a szocialisták mellett dönt, annak az európai maistreamnek kedvez, mely őt (a „lázadás” fő alanya gyanánt) kiszolgáltatta volna a spanyol nacionalizmusnak. Ám ha a Néppártot juttatja hatalomra, akkor annak a Néppártnak kedvezne, mely a francoi spanyol fasizmus „demokrata” híveivel – voxékkal – szándékszik kormányt alakítani. Igaz, a szélsőségesen nacionalista Vox, a spanyol „konzervatívok” hatalomra juttatásának érdekében „nagyvonalúan” lemond a kormányban való részvételről, csupán „kívülről” támogatja őket. De változtat ez bármit is a helyzeten?

Puigdemontnak voltaképpen nincs döntési lehetősége. Arany Jánossal szólva elöl tűzbe, hátul vízbe. Bárhogy dönt, számára mindkét döntés fatális.

 Marcela Topor azonban – a férjétől eltérően ő már megteheti – válaszol a Politico néhány kérdésbe. Elmondja, hogy ő (mármint a férj) „mindig is készen állt erre a pillanatra.” A politikában bármikor bármi megtörténhet, ez férje munkájának (sorsának) szerves része. „Én és a lányaink nagyon büszkék vagyunk Carlesra – mindig is támogattuk, és mindig így is lesz.”

Puidgemont most egyedül él a waterlooi otthonban, Topor és lányai visszatértek Katalóniába. S ma is úgy vélik, hogy a férjnek és apának nem az célja, hogy magának találjon boldog vagy legalább elviselhető megoldásokat, hanem Katalóniának. Azért él száműzetésben. De a feleség mintha mégis inkább a szocialistákban bízna. „Ha a szocilisták tárgyalni akarnak – mondja – Carles ott van, és mindig is ott volt. Ha pedig nem, akkor, azt hiszem, új választások lesznek.” Amelyen – tegyük hozzá – mégiscsak a konzervatívoknak lesznek jobb esélyeik.

 C´est la vie – ahogy a francia mondaná.

De nekem azon is el kell gondolkodnom, hogy vajon Marcelanak – elvégre újságírónő – megfordult-e a fejében: ha a férjének kétségtelenül igaza van abban, hogy Katalóniát megilleti a nemzeti önrendelkezés joga (és Angliában valamint Kanadában például megilleti), vajon minket, romániai magyarokat, nem illethet-e meg legalább a Spanyolországban is elismert területi és kulturális autonómiához való jog. Melyet immár nemzetközi szerződések is rögzítenek, tehát máról-holnapra már nem tehetőek semmissé.

Vajon a kitűnő újságírónőnek megfordult-e a fejében, hogy – valahol, bárhol – ismétlem: szóvá tegye: bennünket, székelyeket, partiumiaikat, kolozsváriakat, temesváriakat, brassóiakat, és sorolhatnám, szintén megillethet. Nem az elszakadáshoz való jog, effélét mi – legalábbis a párizsi békéket követően – soha nem követeltünk, s ma az etnikai tömbök módszeres fellazítása nyomán (melyet legalábbis az elvek szintjén nemzetközi szerződések is rögzítenek) már nem is követelhetnénk. Ha egyébért nem, hát pusztán azért, mert ez a románokra is csaknem olyan sérelmes lenne, mint amilyen számunkra a trianoni diktátum is volt. Mi ugyanis (legalább elsöprő többségünkben) nem akarhatjuk felebarátainknak azt, amit magunknak nem akarhattunk.

Ámen.

(Nyitókép forrása: Katalónia kormánya)