Egy hároméves gyerek mentális képessége és egy olimpikon ereje – A kutyanevelés nem játék
Kicsi, nagyszemű, cukorfalat, amikor új családjához kerül, nem csoda, hogy a gazda napestig babusgatja. Sír, szorong, mert hiányzik az anyja, így az ember szárnya alá veszi, gügyög neki, cirógatja. Később, ha ugat, hozzászól – mit sem sejtve arról, hogy ezek a kezdeti megnyilvánulások nem jóra nevelik, hanem „elrontják” a kutyát. Az állat ugyanis mindezekből csupán annyit ért, ha gügyög az ember, akkor behódolt neki, és jó dolog szorongónak lenni, mert simogatás érte a jutalom, nem beszélve arról, hogy az ugatás is dicséretet érdemel. Hiába a tiltó szavak, nem a jelentésük, hanem a hangsúlyuk terelgeti az állatot. A nem megfelelő viszonyulás vezethet oda, hogy gyermekre támad a család kutyája, vagy megszökik, esetleg más állatokat gyilkol – világított rá Csomós József Attila csíkszeredai kutyaoktató, akit a helyes eb–gazda kapcsolat kialakításáról kérdeztünk.
Interjúnk apropóját egy nemrégiben történt tragédia jelentette: egy kisgyereket nyakon harapott a család kutyája, aminek halálos vége lett. A szakembertől megtudtuk, milyen „apróságokra” kell figyelni már a kutyanevelés kezdeti szakaszában, hogy helyes mederbe tereljük az állat viselkedését. Illetve tanácsokat kaptunk a nemkívánatos viselkedés korrigálására és javaslatot, hogy miként szervezzük meg a házikedvenc napját, hogy az ne terhére, hanem örömére legyen.
„A kutyának megvan a helye” – ezzel a véleménnyel találkoztunk leggyakrabban a nemrégiben történt tragédia kapcsán. Kutyaoktatóként miként látja, valóban van egy meghatározott szerepe az állatnak, amiből kimozdítani ártalom?
Tudományos bizonyítékaink alapján kezdetben falkatagként tekintettünk a kutyára, ez a viszonyulás az utóbbi évtizedekben átformálódott: ma a legtöbb házban családtagként kezelik a kedvenceket. Fontos tudni, hogy egy olyan családtagról van szó, aki egy hároméves gyermek mentális képességével és egy olimpikon erejével rendelkezik, tehát fajtától függetlenül bármelyik kutya képes ártani az embernek, és sérüléseket okozni. Nagyrészük általában nem akar, vagy félelmében nem teszi.
Tizenegyéve dolgozok kutyaoktatóként, meggyőződésem, hogy a kutyatartás végletek köré épül: míg vannak, akik az ágyukba engedik a kutyát, mások láncra verve vagy kennelben tartják házőrzőként. Holott létezik egy egészséges középút: ha kutyatartásra vállalkozik az ember, tudnia kell, hogy az egy tizenéveket felölelő szerződés az állattal, aki iránt felelősséggel tartozik. A kutya igényeit ki kell elégítenie, ha társként fogadja maga mellé – de a világon nem létezik olyan élőlény, amelynek az lenne az igénye, hogy egy láncon vagy ketrecben élje le az életét. Ha valaki napi mozgás hiányában neveli az állatot, az állatkínzást követ el. Az ágyban tartásra, cicomázásra sincs a kutyának igénye – erre az embernek van szüksége, a kutya pedig eltűri – mégsem annyira ártalmas, mint a szabadságtól való megfosztás.
Kapcsolódó
Létezik egy alaptézis, amit mindenkinek be kell tartania, függetlenül attól, hogy mekkora testű, mennyire szelíd és megbízható kutya gazdája: egy gyereket kutya társaságában sosem hagyunk felügyelet nélkül. A baleset még akkor is megtörténhet, ha jelen vagyunk, tehát nem kísérthetjük a sorsot azzal, hogy felelőtlenül döntünk. Ehhez kapcsolódik, hogy mivel a tragédia bármikor bekövetkezhet, kívülállókként nem vonhatunk le olyan szélsőséges következtetéseket, hogy a kutya nem való bizonyos helyszínekre, a gyerek nem való bizonyos családokba, a gyerek mellé nem való kutya, mert nem vagyunk az érintettek helyében, nem tudunk előzményeket, éppen ezért kritikát sem fogalmazhatunk meg.
Mostanság mintha a kutyatartás lenne a módi, holott valószínűleg nem mindenki ért meg a feladatra. Mi az, amit minden embernek meg kellene tennie kutyája érdekében?
Nagyon kevés embernek való kutya. A probléma az, hogy a gazdák önmagukkal szemben sem őszinték: azt mondják, szeretik a kutyát, de valójában nem az állatért rajonganak, hanem az érzésért, amit ad nekik. Ha a kutyát szeretnék, akkor azok, akik reggel nyolc órára járnak munkába, fél 6-kor felkelnének, és elvinnék egy órát sétálni, utána foglalatoskodnának a saját igényeikkel. Legtöbben azonban maguk mellé fektetik az ágyba, megölelgetik, lustálkodnak vele egy kicsit, majd továbbállnak, és a kutya marad a felgyülemlett energiáival. Pedig azért került hozzánk, mert valamire szükségünk volt, nem ő kérte, hogy a gazdái legyünk – ha voltunk ennyire öncélúak, vegyük figyelembe, hogy mi az, amire neki is igénye van.
A kutyának szociális és ragadozó szükségletei vannak, ez a falkaösztön és a zsákmányszerző ösztön. Ami a háziállatoknál ritka így együtt, mert a macska is zsákmányszerző, de magányos állat, nincs szüksége a falkára. A tehén és a ló pedig falkaállat, de nem ragadozó, tehát igencsak szerencsés kombináció a kettő együttese, ha az ember képes eleget tenni ezek kielégítésének.
Tehát az ösztönei kielégítése a cél. A többség mégis emberi tulajdonságokkal ruházza fel: gyakran hallani olyan megállapításokat, hogy „bosszút áll a kutya”, „nincs kedve valamihez”, „szándékosan rosszalkodik”.
A problémáink nagyrésze ott kezdődik, hogy antropomorfizáljuk a kutyát. Van egy háziállatunk, akit a maga egyszerűségében nem értünk, mert úgy közeledünk felé, mint embertársainkhoz. A kutya és az ember kapcsolata azért alakulhatott ki évszázadokkal ezelőtt, mert a kutya hasonlóképpen képes kommunikálni velünk, mint falkatársaival. Tesz valamit, amit az ember megért, lereagál. Az azonban téves elképzelés, hogy ebből kifolyólag az emberi érzelmeket is megértené: a kutya értelmi energiákat ért, érzelmeket nem. Érti, hogy dühösek vagyunk, azt is, ha szeretgetjük, de a fejében ez egy „igen–nem” játék.
Ugyanis az alapviselkedését, amit az alomból hoz magával (genotípust), a növekedés folyamán elsajátított viselkedés (fenotípus) egészíti ki, ezeket tudja az ember tiltani, esetleg pozitívan vagy negatívan erősíteni. A kutya tehát nem azt érti, amit mondunk neki, hanem azt, amilyen hangsúllyal és energiával közöljük vele kérésünket. Azaz, egy kutyában azt tiltjuk és azt dicsérjük, amit tesz, és amilyen lelkiállapotban cselekszik. Ha fél, és mi érintést, beszédet vagy szemkontaktus intézünk felé, akkor azt érti meg, hogy jó félni. Hiába a kedves szavak, nem megnyugtatjuk a kutyát, mert ő úgy értelmezi, hogy dicséretet kap azért, amit megél.
Kapcsolódó
Ez az alapja az agresszív élethelyzeteknek is: ha az eb ugat egy másik állatot vagy embert, és mi odaszólunk neki, hogy „nincs semmi baj, ne ugass, barátom”, akkor itt a hangsúly alapján – ami inkább hajaz a dicséretre, mint tiltásra –, azt érti meg a mondandónkból, hogy „bravó, ügyes vagy, szeretem, amikor agresszíven viselkedsz”. Gondoljunk csak bele, mit hintünk el a házikedvenceinkben, ha már néhány hetes korukban kacarászni kezdünk, hogy „milyen aranyosak”, amikor ugatással ugranak az embernek – nem csoda, hogy később is, amikor már jóval veszélyesebbek, azt hiszik, hogy dicséretes, ha az emberre támadnak.
Az ilyen helyzeteket érintés, beszéd és szemkontaktus nélkül kell kezelni: ha ugrál ránk, ugat vagy húz, hagyjuk figyelmen kívül a tettét, és akkor dicsérjük, amikor abbahagyta a nemkívánatos viselkedést. A kutya opportunista, azt keresi, hogy hol kaphat dicséretet, tehát meg fogja tenni, amit várunk tőle.
Noha nem ember és nem is igényli, hogy emberként bánjunk vele, remekül alkalmazkodik. Figyel, átveszi a gazda ritmusát, és fiziológiailag is roppant rugalmas. Mi sem bizonyítja ezt hitelesebben, mint a tény, hogy száz évvel ezelőtt a keményítő csupán 5 százalékát tudták lebontani ezek a négylábúak: ha kaptak a gazdától 100 gramm kenyeret, abból 5 grammot tudtak felhasználni az emésztés folyamán, mert nem rendelkeztek az amiláz enzimmel. Napjainkban viszont – mivel az elmúlt évszázadban egyre több kenyeret és házi maradékot kaptak eleségül – megtanulták hasznosítani a keményítőt, így 18-22 százalékban képesek felhasználni a kenyér összetevőit.
Tehát akkor van igazság „a kutya olyan lesz, amilyennek az emberek nevelik” kijelentésben. Létezik egy bevált nevelési módszer, amit követve kiegyensúlyozottá válik a kutya?
Több tízezer éven át a kutyáknak meghatározott szerepük volt: őriztek, védtek, tereltek – tehát falka- és zsákmányszerző ösztönük teljes mértékben érvényesült. Az erősebbek szaporodtak, az állatok eszközök voltak csupán: az ember gyorsabb lába, hosszabb keze, erősebb szeme, élesebb hallása.
Az utóbbi évtizedekben elkezdtük korlátok közé szorítani őket: nem elégítettük ki az igényeiket, így kárt okozó kutyákat is szabadítottunk a társadalomra. A korszerű életmód „keretében” nem mozognak eleget, nem feltétlenül tudják a helyüket a falkában. Az viszont hangsúlyos, hogy a helyüket nem szabad félelemmel, folyamatos dominálással meghatározni! Mert félelemmel tanítani nem humánus, eszköztelen az az ember, aki fájdalommal oktatja kutyáját, mert az ijedt kutya félelme nagyon könnyen átcsaphat agresszivitásba. Az „addig okozok fájdalmat, míg nem teszi azt, amit szeretnék” módszer helyett tanácsos inkább jutalmazással oktatni.
Kapcsolódó
Ha a gazda céltudatos, a kutyák 99 százalékát kénye-kedve szerint formálhatja. Legyen bármilyen fajta, megfelelő oktatás mellett nem tesz kárt az emberben. Testmozgás, fegyelem és szeretet – ez a három „összetevő” szükséges ahhoz, hogy a kutya és a gazda egyaránt egészséges és kiegyensúlyozott legyen ebben a kapcsolatban. Ha megfelelő a viszony, akkor bármelyik fajta kutya nevelhető lakásban, függetlenül attól, hogy harcra vagy vadászatra tenyésztették egykoron. A lényeg ugyanis az igények kielégítése, ami még mindig hamarabb célba ér egy elhivatott tömbházlakó esetében, mint egy komolytalan, kennelt és láncot alkalmazó gazda portáján; esetleg egy udvart biztosító embernél, aki szintén keretek közé zárja kedvencét, mert sosem viszi onnan ki világot látni. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kertes házban lakó négylábúakat is el kell vinni sétálni naponta kétszer egy órát, vagy egyszer több órát. Ugyanis a kutya fejében a gazdával tett séták mindegyike vadászat – ezzel máris teljesül egy igény, a zsákmányszerzés.
A rosszul kialakult gazda–eb kapcsolat is javítható, lényegében néhány olyan helyzet van, amikor csak nagy nehézségek árán alakítható: az egyik, ha megtanult elszökni hazulról; a másik, ha már verekedett, harapott vagy ölt. Ilyenkor ki kell szakítani a négylábút a környezetéből, és trénernek kell foglalkoznia vele, ezt követően a gazdának is változnia kell, és alakulnia hozzá. Akárcsak a sportnak, a kutyatartásnak is életformává kell válnia, nem elegendő egyszer kifizetni egy képzést, ellenkezőleg: az ott tanultakat újra és újra gyakorolni kell. A kutya neveltetését megvásárolni nem lehet.
Testmozgás, fegyelem, szeretet – ezek az összetevők „számokban” mit jelentenek? Hány órát, milyen mértékben kell rászánnia mindhárom teljesítésére a gazdának?
Ezeket a fogalmakat jól kell érteni: a szeretetre az embernek van szüksége, nem az állatnak. A kutyának arra van igénye, hogy hasznos időt töltsön el a gazdával. A kutya által megélt szeretet nem azonos az ember szeretetképével.
A fegyelem nem összetévesztendő a fegyelmezéssel. A nagytestű, „vöröszónás” kutyák esetében, amelyek ölni akarnak, és képesek is erre, az a legáltalánosabb probléma, hogy nem mozognak eleget, túlteng bennük az energia, és nem megfelelő a kapcsolatuk a gazdával. A kutya fölött kontrollt kell gyakorolnunk: bármikor meg kell tudnunk állítani, bármikor vissza kell tudnunk hívni, pórázon nyugodtan kell jönnie mellettünk, különben, míg ezek nem valósulnak meg, nem vihetjük emberek és állatok közé. Amelyik kutya húz pórázon, ugat, támadni akar, az még nincs megérve arra, hogy közösségbe menjen.
A testmozgás változó a kutya típusának függvényében, de általában a napi két óra elegendő. Tény, hogy nem megfelelő csak a séta, szükség van közös játékra, lehet labdázni, biciklizni, és érdemes hetente eljárni túrázni az állattal.
Létezik olyan emberi tulajdonság, amire a kutyának szüksége van?
A gazda legyen nyugodt és határozott. Nem kell kiabálni, dühöngeni, elegendő a normál vezényszó, a dicséret és a tiltás között lavírozni. Ha ezt a hármat jól el tudja különíteni, akkor a hangsúllyal játszva érteni fogja az állat az akaratunkat. De a szavaink nem mutathatják, hogy haragszunk vagy szeretjük őt, mert egyiket sem érti, csupán összezavarják a gonosz kirohanások vagy az ennivaló megnyilvánulások. A kutyát kell szeretnünk benne, azt a csodát, amit képvisel, de a tettét nem ítélhetjük meg érzelmeink alapján, mert ők sem tekintenek ránk kutyaként, tehát mi sem viszonyulhatunk hozzájuk úgy, mint az emberekhez.
„A kutyában soha nem szabad bízni korlátlanul” – erről mi a véleménye? Milyen kapcsolat kell legyen ember és állata között?
Ezeknek az állatoknak az az egyik legjobb tulajdonságuk, hogy nem tudnak hazudni, a testbeszédük mindent elmond. Ha jól ismerjük a kutyánkat, láthatjuk, hogy mi lesz a következő reakciója, ennélfogva bízhatunk is benne. A kutyának kutya a becsülete, és ez dicséretes. Örüljünk neki, hogy ennek az élőlénynek nincs emberbecsülete, így őszinte és kiszámítható megfelelő neveltetés mellett.
A kutya mindig jelez, négyféleképpen kommunikál az emberrel, egy másik állattal vagy a zajjal. Vagy behódol neki, kedvesen, farkcsóválva reagál – ez az, amit elvárunk tőle; vagy megijed és menekül, esetleg teljesen közömbös marad, azaz ő is alkalmazza a szemkontaktus, érintés és hang megvonását; vagy támad. Ez a négy reakció társul azzal, hogy a kutya alapjáraton milyen energiaszintet képvisel. A kutya jelleme a felsoroltak keveredéséből alakul ki, illetve az emberi ráerősítésekből, amelyek gyakran helytelenek.
A négylábú életében nagyon fontos az első két hónap, amit együtt tölt a gazdájával. Ez a kötődési időszak. Ha az ember ilyenkor sokat babusgatja és gügyög neki, azt az érzetet kelti az állatban, hogy behódolt neki, mert a társak is hasonlóan nyüszítenek olyankor. A kutya számára az a legjobb, ha úgy viselkedünk vele, mint falkatársai – azt javaslom, még mielőtt állattartásra vállalkozunk, menjünk ki, és figyeljük meg, miként viselkednek egymással a nyugodt, határozott energiaszintű kutyák.
Amikor magunkkal hozzuk az alomból, szeparációs szorongás alakul ki benne, mert elválasztottuk az anyjától. Ha ebben az időszakban érintjük, beszélgetünk hozzá, túl sok figyelmet szentelünk neki, azt ő úgy értelmezi, hogy dicséretet kap a szorongása miatt, mert nem győzőm hangsúlyozni, a kutyában mindig azt dicsérjük, amit tesz, és amilyen lelkiállapotban teszi. Mivel kezdetben a gügyögő hanggal behódoltunk neki, majd a stresszre ráerősítettünk, a kutya, ahogy növekedik, úgy veszi át az irányítást: húz pórázon, ugatja az embereket, nem figyel a szóra. És máris úgy tekint az emberre, mint eszközre, amely kielégíti az igényeit. A kutyában erős reflexet kell építeni ahhoz, hogy kiemelhessük a nem megfelelő állapotból: tudnia kell lábhoz menni, figyelni, ülni, feküdni, és máris könnyebb dolga lesz a gazdának.
A tragédia következtében sok olvasónk úgy vélekedett, nem szabad gyermeket és kutyát egymás közelében nevelni. De ha határozott és nyugodt gazdákká válunk, következetesen igenis „összenevelhető” az apróság bármely fajta négylábúval?
Természetesen élhet a családban eb és gyermek egy légtérben, mert minden a nevelésen múlik. Mint mondtam, soha nem hagyunk gyereket és kutyát együtt, felügyelet nélkül. Függetlenül attól, hogy milyen fajta kutya, és milyen temperamentumú gyerek, nem bízhatjuk őket egymásra, mert bármelyik bánthatja a másikat. A kutyával való együttélés „hármasszabályát” minden következetes gazdának követnie kell: ha nem húz pórázon, nem eszik az asztalnál és nem alszik az emberrel könnyebb lehet az együttélés.
A kutya semmihez és senkihez nem mehet oda úgy, hogy nem nyugodt. Ha újszülöttet mutat be a család neki, akkor mindvégig a gazda irányítja, pórázon, kontroll alatt tartja, nem engedi, hogy ugrándozzon vagy nyaldossa. Csak nyugodt lelkiállapotban szagolthatja meg. Ha már nagyobbacska a gyermek, akkor az állatok iránti szeretetre és tiszteletre kell nevelni: nem engedhetjük neki, hogy gyámbássza, kínozza a kutyát. Amíg nem érti, hogy miért nem szabad a kutyát nyaggatnia, addig egész egyszerűen tiltani kell az ilyesfajta megnyilvánulásoktól. Hiszen, ha a konnektorba készül belenyúlni, arra is határozottan reagálunk, ebben az esetben is ilyesfajta fellépés szükséges.
CSAK SAJÁT
.jpg)
.jpg)
