„Ha nem menekülök el, most halott lennék” – késsel támadt rá férje, akivel közel 40 évig házasságban éltek

Fotó: Pixabay

„Bár a kést nem döfte belém, én kettéhasadtam: lelkileg és testileg is megbetegedtem az iszonyattól” – kezdte történetét az áldozat, aki közel negyven év házasságból menekült. Az utolsó tíz év maga volt a pokol, férje olyannyira beletemetkezett az italozásba, hogy az alkohol szörnyeteggé alakította: feleségét fojtogatta, kést tartott a nyakához, gyakran megverte. Noha a kínzások teljesen leépítették a nő bizalmát, azzal a reménnyel bírta önmagát maradásra, hogy ha a férfi lemond az italozásról, és alkohol helyett a családját választja, minden jóra fordul. Ám az alkohol győzedelmeskedett.

„Mindig váratlanul, akár egy vulkán, úgy törtek ki a kötekedések” – idézte fel az áldozat házassága utolsó, bántalmazásokkal tűzdelt tíz évét. Nem naponta, nem is hetente verte társa, kiszámíthatatlan időszakokban támadt rá, ezért folyamatos rettegésben élt. Úgy véli, az alkohol volt mindennek az oka, a férfi ugyanis akkor vált agresszívvé, amikor munkavégzése miatt minden háznál itallal kínálták, „és ez, akár a drog, magával szippantotta, olyannyira, hogy az utolsó években már éjt nappallá téve ivott”. Azzal azonban tisztában van, az alkohol sem lehet mentség a bántalmazásra, biztos benne, hogy férje lelkileg sérült ember volt, aki az agresszivitásban lelte egyedüli eszközét, ezt segítette felszínre a szeszes ital.

Érzékenyítés céljából indítottuk Van kiút című sorozatunkat, amelyben áldozatok vallomásaival járjuk körül a párkapcsolati bántalmazás rengeteg formáját. A Női Vállalkozók Erdélyben Facebook-csoport tagjait arra kértük, jelentkezzenek privát üzenetben, ha tapasztaltak bántalmazást a kapcsolataikban. Meglepetésünkre hatalmas komment- és üzenetlavinát indítottunk: az erdélyi vállalkozónők sorra írták le véleményüket, többen jelezték, hogy maguk is áldozatok. Elsőként Mészáros Andrea párterapeutával oszlattuk szét a tévhiteket, a szakmai véleményt az áldozatok szívszorító élettapasztalatai követik.

Nem lehetett beszélgetni vele, ha gyermekeivel arra kérték, a család érdekében mondjon le az italról, kérje szakemberek segítségét, az volt a válasza, hogy nem beteg, nem alkoholista, és a többi férfi jóval többet iszik, mint ő. Pedig nagyon is beteg volt, a jóérzése és a lelkiismerete veszett bele az italozásba. Mivel gyógyszeres kezelés alatt is alkoholt fogyasztott, őrültté vált, és mondvacsinált okok miatt vonta felelősségre társát. Az áldozat sosem tudta, mikor, mit és hogyan vár el tőle a férfi, ebbe pedig beleroskadt: miközben igyekezett mindenben megfelelni párja elvárásainak, a legnagyobb igyekezetében is talált kivetnivalót bántalmazója, amit rendszerint veréssel, fenyegetőzéssel, gyilkossági kísérletekkel büntetett.

Az első évtizedek békésen teltek

Az áldozat emlékei szerint békésen indult a házasságuk, sőt az első évtizedek is nyugalomban teltek: a férfi sokat dolgozott, „munkásember volt”, házról házra járt szerelni, jómaga pedig gyermekeket nevelt, majd visszaállt a gyárba dolgozni. Férje egyre többet ivott, amit már a gyermekek elől sem lehetett eltitkolni, lassan az éjszakák és a nappalok is az italozás köré épültek. A munkahelyén mindenki „hálaként” kínálta szeszes itallal, délutánonként ivócimboráival a kocsmába járt, éjszaka pedig otthon fogyasztotta az alkoholt.

„Sosem volt józan, az utolsó évtizedekben már nem volt tiszta pillanata, amikor beszélhettünk volna” – részletezte interjúalanyunk, kiemelve, társadalmunknak egyik nagy betegsége, hogy az alkohol áll a középpontjában. Sokan ünnepnapokon, hétköznapokon, gyászban, szomorúságban és örömben is pohárhoz nyúlnak, és akkor is erre kényszerítik embertársukat, ha az illető többször elmondja, nem kíván inni, „mert inni kell, és milyen ember az, aki egy kupica pálinkát nem fogyaszt el munka előtt vagy után?”.

Elmondása szerint az addig nyugodt, visszafogott férje ennek a mentalitásnak esett áldozatául, és felismerhetetlen agresszorrá vált, aki a gyermekek tudta nélkül kínozta feleségét. A bántalmazások annyira váratlanul történtek, hogy a nő gondolkodni sem tudott, rettegett, a testi fájdalmai elviselhetetlenek voltak, amiket még inkább súlyosbított az, hogy a lelkét, a bizalmát, az önbizalmát tiporták szét az ütések.

Mivel a gyermekek fiatal felnőttként már távol éltek a családi háztól, anyjuk igyekezett eltitkolni a bántalmazásokat: nem mutatta a bánatát, rejtegette az árulkodó jeleket, „mert nekik is elég bajuk volt, nem terhelte volna az otthoni szörnyűségekkel a fiatalokat”. Tudták, hogy alkoholista az édesapjuk, és segítségre szorul, azzal is tisztában voltak, hogy a családot gyakran megalázza társaság előtt, de arról nem volt tudomásuk, hogy késsel szorította sarokba az édesanyjukat.

Az áldozat néhány barátnőjével osztotta meg a szörnyűségeket, megkönnyebbült, amikor azt tapasztalta, hisznek neki. Mivel egy olyan településen élt, ahol elítélik azokat, akik a házasságukból menekülnek, vagy több évtized után hagyják magukra társukat, tartott attól, hogy a közössége megbélyegzi.

Így is lett, férje mindenkit ellene fordított: a környezetüknek azt mondta, jómaga beteg, a felesége pedig ahelyett, hogy segítené, azzal fenyegeti, hogy elhagyja. Volt időszak, amikor a férfi családtagjai is hátat fordítottak a nőnek, mindenkit meghökkentett a hír, hogy a feleség több évtizedes házasságból készül kilépni, és egy alkoholista férfit hagy magára. Visszatekintve megérti az emberek vélekedését, nem tudták, mi zajlik a négy fal között, ahogyan azt sem, hogy a saját életéért kell menekülnie.

„Tudtam, hogy az életem forog kockán”

A negyven évnyi házasság utolsó évei rettegésben teltek: a bántalmazó naponta elmondta, meg fogja gyilkolni feleségét, és a testi sértések, amelyek egyre gyakoribbá váltak, azt igazolták, hogy nem csupán fenyegetés a gyilkossági szándék, a férfi valóban készül a „leszámolásra”. „Tudtam, hogy az életem forog kockán, menekülnöm kellett” – részletezte megkérdezettünk, aki szerint a sors avatkozott közbe, ugyanis egy közeli ismerős nyújtott neki segítséget.

Bántalmazója kezdetben kinevette, biztos volt benne, hogy ennyi év után – úgy, hogy feleségének barátai alig maradtak, illetve a külvilágtól is elzártan élt – nem fog tudni moccanni, nem lesz lehetősége kitörni. Arra nem gondolt, hogy a nő segítője annyira elszántan avatkozik közbe, hogy egy idegen településre költözteti, és ott munkahelyet szerez neki. Az áldozat úgy véli, a párkapcsolati bántalmazásban rekedtek számára elengedhetetlen a segítő személy, aki elhiszi a megrázó történeteket, és kérdezősködés helyett azonakl intézkedik, hogy mihamarabb biztonságba és távolra kerüljön a védtelen az agresszortól.

A gördülékeny különválás és az egyedüllét végül háborodottá tette a férfit: mindent felkutatott, hogy felesége nyomára bukkanjon, elhatározta, megöli a nőt – a gyilkosság gondolata éltette csupán. Az áldozat városról városra menekült, hogy férje ne találjon rá, a válást követő 7 hónapjuk macska-egérharcban telt, semmivel sem lett felszabadultabb a lelke, mert ránehezedett a félelem, a kilátástalanság és a bánat.

Beszámolója szerint annyira betegnek érezte magát testileg és lelkileg egyaránt, hogy feladta a harcot és az élete megmentéséért folytatott menekvést. A sorsra bízta a helyzete alakulását, „azt mondta Istennek, döntse el ő, hogy kinek kell bűnhődnie”, mert akkor már azt érezte, nem tart sokáig az élete, maholnap kihuny belőle a lélek. Végül nem ő ment el, férje egymagában, hirtelen halt meg a volt közös otthonukban, vélhetően a gyógyszerre ivott alkohol miatt.

„Ma sem tudom elhinni, hogy megszabadultam”

Arra a kérdésre, hogy sikerült-e halott férjének valaha is megbocsátania, azt válaszolta: házasságuk utolsó éveiben félelmet, undort és gyűlöletet érzett társa iránt, aki úgy halt meg, hogy az alkohol mámorában még csak lelkiismeret-furdalást sem érzett az elkövetett bűnök miatt. Sokáig haragudott rá, és a harag akkor sem engedte fellélegezni, amikor már nem kellett menekülnie, nem kellett attól tartania, hogy váratlanul csap le rá az az eszelős ember, akinek örök hűséget fogadott a biztonságos együttélés reményében.

Noha szeretett volna kiegyensúlyozott életet élni a továbbiakban, a lelkét feszítette a düh, ezért szakember segítségét kérte a traumák feldolgozásához. A pszichológussal sikerült tisztázniuk az érzéseit: ahogyan kezdte megérteni önmagát, a párkapcsolati bántalmazás dinamikáját és férje helyzetét, lassacskán felengedett szívében a sötétség: „megbocsátottam neki, és a haraggal együtt a kedvtelenségem, a szomorúságom is tovaszállt, újra egészségesnek és embernek éreztem magam”.

A családon belüli erőszak minden formáját bünteti a törvény. A segítségkérés nem a gyengeség jele, a segítségkérésben erő van. Ha bántalmazó kapcsolatban él, forduljon bizalommal a lelkisegély-szolgálatok szakembereihez, a zöld szám: 0800500333. Esetleg telepítse a Brightsky alkalmazást, amely információkkal és segítséggel szolgál.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?