Cél, elhatározás, erő, tenni akarás, kitartás, fájdalom, megtörés, felemelkedés, belekapaszkodás, bizonyítás – szavak és mögöttük rejlő érzések, amelyek meghatározzák egy csíksomlyói búcsúra zarándokoló keresztény mindennapjait. A Szűzanyához menni, tőle kérni vagy neki hálát adni olyasvalamit ébreszt fel az ember szívében, ami egész évben hajtóerőként lendíti tovább a nehézségein. Főként akkor, ha imaszándékát úgy viheti védelmezőjéhez, hogy a hosszú utat önmaga határainak feszegetésével teszi meg – tudtuk meg a Felső-Nyárádmente gyalogos zarándokaitól, akiknek közösségét nyárádremetei, nyárádköszvényesi és szovátai lakosok is erősítették, illetve olyanok, akik a településekről elvándoroltak, mára már Magyarországon élnek, de gyökereikben, amikor csak tehetik, hazakapaszkodnak.

A Felső-Nyárádmente gyalogos zarándokaihoz indulásuk napján csatlakoztunk. Néhány kilométeren át követtük őket, pedig útjukat három nap alatt teszik meg: a 125 kilométert felosztják: első nap Nyárádremetétől Korondig zarándokolnak, 37 kilométert tesznek meg; második nap Korond és Máréfalva között 33 kilométert gyalogolnak, harmadik nap Máréfalvától a Kalibáskőig 30-at. Utolsó napra 22 kilométer marad, ekkor érnek fel a Nyeregbe.

Később, amikor a csíksomlyói mise után ismét összetalálkoztunk a Nyeregben, arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a zarándoklat sok szempontból minősült egyedinek az összes eddigihez képest: azt tudtuk, hogy 30 éves múltra tekint vissza a céltudatos kis közösség, de az most vált mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy az évtizedek alatt még soha nem fordult elő, hogy egyetlen személy vigye magával mindvégig a zászlót. Idén ez a rekord is megdőlt, Keresztes Sándor indulástól a célig tartotta kezében, vélhetően azért, hogy a testet próbáló gyaloglás mellett áldozatos cselekedettel is kérje a Szűzanyát, hallgassa meg szíve kívánságát.

A zarándokcsoporthoz egyébként mély ismeretség köt, ezzel magyarázható, hogy tegeződve beszélgetünk egymással. Tíz évvel ezelőtt jómagam is megtettem a lelki-testi határokat feszegető utat, ennek köszönhetően tudom, hogy mit jelent a Szűzanya lábához emberként vándorolni. Tiszta emberként, olyan emberként, akin nincs már fölösleges cicoma, aki nem cipel már terheket, nem hordoz magában titkokat. Emberként, aki megtisztul az út folyamán, egyetlen kapaszkodója a hit, és egyetlen figyelme arra irányul, hogy testét és lelkét egyensúlyban tartsa.

Katona Ernő, a zarándokcsoport vezetője egy pihenésük alkalmával osztotta meg velünk, miként indult útjára harminc évvel ezelőtt a zarándokcsoport. Mint mondta, az akkori kántor sarkallta őket indulásra, aki addig ellátogatott néhányszor gyalogszerrel a Szent Szűzhöz, és biztos volt benne, meghallgatta az imáit. Eleinte nem voltak sokan, volt olyan év, hogy haton tették meg a távot, de egyszer csak a fiatalság kedvet kapott a gyalogláshoz, és közel 40 főre duzzadt a csapatuk – osztotta meg velünk a főszervező, majd lelkendezve hozzátette, „olyan jó látni, hogy amikor azt hitte, a fiatalságban nincs elég erő, bebizonyították, hogy sokkal több erejük van, és ők motiválják arra, hogy menni kell”. Büszke arra, hogy a néhai kántor vágya beteljesült, Nyárádmentéről évről-évre elgyalogolnak Szűzanyához a keresztény hívek, és ami még fontosabb, mindezt úgy teszik, hogy lélekben közben hosszú utat járnak be.

Mindannyian imaszándékot cipelnek, míg a gyaloglásban fizikailag a nehéz túracsomag hátráltatja őket, addig lelkileg a kérések, hálák, a szomorúságok, a félelmek vagy az örömök teszik csapongóvá őket. Végig égnek a három nap folyamán, ezért is éri őket katarzis, amikor a kálvárián keresztül a hármashalom oltár elé érnek. „Mindenki közeledni akar. Tudja, hogy mit jelent odamenni, megtapasztalni. Nehéz ez, őszintén elmondom” – magyarázta Katona Ernő, hangsúlyozva, hogy ezúttal nem kért Szűz Máriától, helyette hálatelt szívvel zarándokolt hozzá.

Fia, Katona Szabolcs, aki tíz éve zarándokol már édesapja mellett és nem titkolt küldetése átvenni majd a stafétát, úgy fogalmazott, számára megtisztulást, megújulást hoz a csíksomlyói búcsú. Megkönnyebbül, teljesen megváltozik, feltöltődik a zarándokút folyamán, és az újult erő egész évben kapaszkodó számára.

Hasonlóképpen látta Keresztes Sándor is a zarándoklatot, aki ugyan Pilisvörösvárról csatlakozott a csoporthoz, szívében nyárádköszvényesi lakosként menetelt a többiekkel. Mint mondta, „a gyaloglás erőt és energiát ad. Illetve vesz el, mert nem könnyű véghezvinni. Viszont, ha az ember végigcsinálja, úgy mehet haza, hogy erőben, egészségben és lélekben – lélekben főként – feltöltődik”. Hozzátette, három napig úgy kell egymással együtt lenniük, idegeneknek és ismerősöknek egyaránt, akár a családtagoknak. Együtt kelnek, együtt fekszenek, egymás sebeit bekötözik, hiszen a gyaloglás kemény kihívás, gyakran összetöri a lábat.

De a vízhólyagok és karcolások kezelése vagy a különféle fájdalmak enyhítése sem teher számukra, hiszen úgy vállalják az utat, hogy tudják, keresztény felebaráti szeretetet kell gyakorolniuk. Ennek a családias légkörnek pedig hosszú távú foganatja is van: azok is barátibb kapcsolatot kezdenek ápolni egymással, akik addig csak köszönőviszonyban voltak.

Keresztes Sándor kiemelte, a hovatartozás az, ami a csíksomlyói pünkösdi búcsú és az azt megelőző zarándoklat egyik legfontosabb üzenete. Elérkezik ugyanis az a pillanat, amikor a zarándok útközben számot vet: múltját, jelenét és jövőjét mérlegeli, és jövőjét a Szűzanya közbenjárásával igyekszik mederbe terelni.

Máthé Edit zarándok hozzátette, ez alkalommal számára nem is a cél volt a lényeges, hanem maga az út. Mint mondta, idén nem fog célba érni, mert annak ellenére, hogy gyakran hangoztatjuk, az út a lényeg, nem a cél, valahogy nem sikerül a lényegre fókuszálnunk. Mint mondta, „ez most olyan utazás, ami egy választás önmagam mellett. Amikor már eljön az a pillanat, hogy minden egyes lépésben már annyi fájdalom van, hogy az erő, a kontroll és az erős kitartás elengedhetetlen, akkor tudatosul a zarándokban, hogy mindez befektetés. Befektetés, ami később visszaköszön az életben”.

Azt is megosztotta, hogy nem feltétlenül kell a csíksomlyói búcsút keresztény szempontból vizsgálni, mert egy univerzális energia hatja át a Nyeregben imádkozó több százezer fős tömeget: „nem egyszer volt olyan, hogy megérkeztünk Csíkba, és annyira elfáradtunk, hogy már nem volt erőnk felállni. Egy elég népes férfitársaság volt a közelünkben, látva minket hangosan kezdtek énekelni. Egy olyan energiaörvény jött, hogy felálltunk, és amint elindultunk, a tömeg szétnyílt előttünk. Mi, nyárádmenti zarándokok hasítottuk a tömeget, és úgy értünk fel a Nyeregbe, hogy senkinek nem fájt semmije. Csodálkoztunk, hogy ez hogy történhetett, nem is emlékeztünk rá, hogy miként értünk fel. Olyan volt, mint egy időugrás, ma is fantasztikus érzés” – lelkendezett Máthé Edit.

Ezt a csoportenergiát egyébként mindenki megtapasztalja, aki a csíksomlyói pünkösdi búcsúra zarándokol: amikor egy énekhangként csendül fel a székely és magyar himnusz a Nyeregben, amikor a prédikáció szavai felismerésként hasítanak százezrek szívébe, akkor a jelenlévő keresztények tudják és érzik, hogy miért érdemes a 456 éves hagyományt továbbéltetniük.