Új előadásra készül a Csíki Játékszín társulata. A Mások élete munkacímen futó darab próbái már javában zajlanak, a produkció pedig január második felében színpadra is kerül. A téma közeli. Olyannyira, hogy aligha van bárki, akit valamilyen szálon, családtag vagy ismerős által ne érintene: emberek, akik más országban gondoskodói munkát vállalnak. A darabban minden szó hiteles. Hiteles, hiszen ezek maguknak az érintetteknek a szavai. Azoké az embereké, akik elmentek. Kész Orsolya – a társulat több tagjának segítségével – készített velük interjúkat, amelyek alapján megszületett a szövegkönyv. Őt kérdeztük a jelenség szociológiai vonatkozásairól és a készülő előadásról.

– Láthatatlan munka – szomorú, de nem véletlenül nevezzük így. Honnan jött az inspiráció, hogy reflektorfénybe állítsátok?

– Elsősorban a rendező, David Schwartz szemlélete és munkamódszere vezetett el bennünket ehhez a témához. Schwartz a román független és kortárs politikai színház egyik meghatározó alakja, aki alkotói gyakorlatában következetesen a társadalmi igazságtalanságokra, az egyenlőtlenségek újratermelődésére, valamint a perifériára szorított csoportok reprezentációjára fókuszál.

Munkái javarészt a helyi kontextusokból, az adott közösségek konkrét szociális valóságából indulnak ki. Így amikor először találkoztunk, közös gondolkodásba kezdtünk arról, hogy melyek azok a lokális, de strukturálisan is értelmezhető problémák, amelyek egyszerre akutak, mégis alulreprezentáltak. Egyfajta problématérképet rajzoltunk fel: végig gondoltuk azokat a társadalmi feszültségeket, amelyek a régióban megjelennek, majd fokozatosan szűkítettük a fókuszt olyan területekre, amelyek kevés láthatóságot kapnak, de mélyen áthatják a mindennapokat.

Így jutottunk el a gondoskodási válság kérdésköréhez, majd azon belül az úgynevezett globális gondoskodási láncok problematikájához, vagyis azokhoz a nőkhöz (és férfiakhoz), akik külföldön végeznek idős- és beteggondozói munkát. Ez a munka a mindennapi gazdasági és társadalmi működésben gyakran alulértékelt, erősen feminizált és sokszor informális, miközben éppen ez a gondoskodó munka biztosítja azt a láthatatlan alapot, amely nélkül a „produktív” gazdaság nem volna képes létezni.

Kapcsolódó

Költöznie kell a Csíki Játékszínnek és a Hargita Székely Néptáncszínháznak – de hová?

Július 1-ig kell elhagynia a csíkszeredai Művelődési Ház épületét az ott működő két társulatnak: a Csíki Játékszín és a Hargita Székely Néptáncszínház következő időszaka egyelőre bizonytalan, azonban Veress Albert és András Mihály igazgatók bizakodóak.  

felújítás Csíkszereda Csíki Játékszín Hargita Székely Néptáncszínház költözés

Kezdetben mi is hajlamosak voltunk úgy tekinteni erre a jelenségre, mint kizárólag nőket érintő problémára, ám az interjúk során egyre világosabbá vált számunkra, hogy ennél sokkal összetettebb helyzetről van szó. Egyre több férfi is megjelenik ezen a területen, részben a régió gazdasági kényszerei és lehetőségei miatt, ami tovább árnyalja a gondoskodói munka társadalmi képét. Az előadásnak öt szereplője – négy nő és egy férfi – van, ez egy tudatos reprezentációs gesztus: nem csupán dramaturgiai megfontolás, hanem a gondoskodási munka nemi és társadalmi arányainak leképeződése.

– Mit takar pontosan az, hogy „külföld”? Melyik országokba mennek leggyakrabban gondoskodói munkára az itteniek?

– A régióból induló gondoskodói migráció főbb célországai továbbra is a nyugat-európai jóléti államok – Ausztria, Németország és Svájc –, valamint Izrael, míg Románia egészét tekintve Olaszország is meghatározó célterületnek számít. Ami azonban különösen figyelemre méltó, hogy meglepően sokan választják Magyarországot is, ami a régiók közötti hierarchikus munkaerő-áramlás sajátos kelet-közép-európai lenyomata. Ennek következtében a magyarországi befogadó közegben már kialakult az úgynevezett „erdélyi néni” szociológiai toposza: ez a kifejezés azokra a jellemzően középkorú vagy idősödő nőkre vonatkozik, akik Erdélyből ideiglenesen elvándorolva gondoskodói, reproduktív munkát végeznek: idősellátást, háztartási munkát, takarítást, főzést.

– Említetted, hogy az interjúalanyok nyíltan beszéltek a nehézségekről és a pozitívumokról is. megosztanál ezekből néhányat?

– Az interjúk során kirajzolódó tapasztalatok közül az egyik leggyakrabban említett nehézség a nyelvi kiszolgáltatottság volt. A külföldön gondoskodói munkát vállalók többsége a kezdetekkor nem rendelkezik az adott nyelv ismeretével. A közvetítő szervezetek által biztosított, néhány hetes nyelvi felkészítés jobbára csupán alapszintű kommunikációra ad lehetőséget, ami azonban a komplex, érzelmileg és fizikailag is megterhelő gondoskodói helyzetekben messze nem elegendő. Ez a nyelvi hiány nemcsak gyakorlati akadály, hanem egyben a hierarchiák és függőségi viszonyok újratermelődésének eszköze is.

Ezzel szorosan összefügg a társadalmi izoláció tapasztalata. Sok gondozó kvázi az ápolttal összezárva él és dolgozik, gyakran a gondozott személy lakásában, 24 órás készenléti állapotban. A demenciával vagy más súlyos betegséggel élő emberek ellátása folyamatos jelenlétet igényel, így az érintettek számára minimálisra csökken a lehetőség a kapcsolattartásra, a szabad mozgásra, az új társas kapcsolatok kialakítására. Ez a létforma nemcsak fizikailag korlátozó, hanem érzelmileg is rendkívül megterhelő: egyfajta szociális bezártságot, elszigetelődést hoz létre, amely hosszú távon komoly mentális következményekkel járhat.

Kapcsolódó

Idősgondozás: Romániában nem téma, míg a Nyugat minden munkaerőt elszívna

Gyökeresen át kell gondolni az ápolás kérdését, hiszen a jelenlegi rendszer nem is elég és nem is fenntartható dr. Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója szerint.

idősgondozás beteg ápolók Gyulafehérvári Caritas

A gondoskodói munka egyik legnagyobb terhe a mentális és érzelmi túlterheltség. Az állandó felelősség, a folyamatos készenlét, a több ország között zajló ingázás, az otthoni élet logisztikai megszervezése, a családi és közösségi kapcsolatok fenntartása mind egy olyan láthatatlan érzelmi munkát jelentenek, amelyhez sem intézményi támogatás, sem pszichés felkészítés nem társul vagy csak a legritkább esetben. Ráadásul ez egy kifejezetten „testközeli” munka: etetés, itatás, emelés, mosdatás, tisztába tétel, forgatás – olyan tevékenységek, amelyek nemcsak fizikai erőt, hanem szakmai tudást és képzést is igényelnének. Az interjúk azonban rámutattak arra, hogy ezek az emberek jellemzően mindenféle formális felkészítés nélkül csöppennek bele ebbe a komplex gondozási helyzetbe – legtöbbször sem szakmailag, sem mentálisan nincsenek felkészítve arra, amivel szembesülnek.

Ugyanakkor az érintettek nem kizárólag veszteségekről beszéltek. A gazdasági dimenzió nyilvánvalóan meghatározó: a külföldi munkavállalás elsődleges motivációja legtöbbször az anyagi stabilitás megteremtése. Ugyanakkor ennél összetettebb jelenségről van szó. Ezek a nők (és férfiak) olyan tevékenységeket végeznek külföldön – főzés, mosás, gondoskodás, háztartásvezetés –, amelyeket itthon jellemzően láthatatlan, fizetetlen reproduktív munkaként végeztek. Külföldön azonban mindez elismeréssel jár: nemcsak pénzbeli ellentételezésben, hanem sok esetben társadalmi elismerésben is megnyilvánul. Ez az „elismerés” persze ambivalens, hiszen egy strukturálisan leértékelt munkaterület legitimációjáról beszélünk, mégis fontos tapasztalatként jelenik meg az érintettek életében.

Kapcsolódó

Idősgondozás: ma már luxus a minőségi ellátás

Minden lehetséges állami segítséggel élni kell, és így még az idősotthont is megfizethető lehet.

idősek otthoni beteggondozás idősotthon állami támogatás

További pozitívumként sokan említették az önállósodás és az emancipáció tapasztalatát. Számos interjúalany korábban alig hagyta el a szülőfaluját, most viszont egyedül utazik külföldre, idegen nyelvi és kulturális közegben szervezi újra az életét, ami jelentős szubjektív megerősödéssel jár. Ennek hatása pedig visszahat a családi struktúrákra is. A nők távollétében a férfiak kénytelenek belépni az otthon addig kizárólagosan női feladatként értelmezett gondoskodói szerepekbe: főznek, háztartást vezetnek, gyermeket nevelnek.

Az elbeszélések alapján mindez sok esetben a házastársi viszonyok átrendeződéséhez vezet: képes egyszerre új egyensúlyokat létrehozni, illetve meglévő hierarchiákat újratermelni. Egyes esetekben megjelenik a gondoskodási munka újraosztása: a férfiak megnövekedett felelősséget vállalnak, belépnek az addig feminizált háztartási és nevelési feladatok terébe, ami hosszabb távon a hatalmi és érzelmi viszonyok kiegyenlítettebbé válását eredményezheti.

Más helyzetekben azonban épp az ellenkezője történik: a nő távolléte nem a szerepek újratárgyalását, hanem azok konzerválását vagy akár megerősítését hozza. A férfi nem internalizálja a gondoskodás terheit, hanem externalizálja azokat – például idősebb nőrokonokra, szomszédokra, vagy éppen fizetett helyettesítőkre bízza. Ilyenkor a külföldön dolgozó nő keresete paradox módon tovább stabilizálhatja az eredendően egyenlőtlen viszonyrendszereket.

– Mit gondolsz, mit tud ehhez a problémához hozzáadni a színház?

– Úgy gondolom, hogy a színház egyik legfontosabb társadalmi funkciója éppen abban rejlik, hogy képes láthatóvá tenni azt, ami a domináns diskurzusok számára marginális, kényelmetlen vagy egyszerűen érdektelen.

Kapcsolódó

Szüleik nélkül nőnek fel a külföldön dolgozók gyermekei

A külföldön dolgozó romániai szülők több mint fele gyermekeik gyermekkorának egyharmadában fizikailag nincs jelen, derül ki a Mentsétek meg a Gyerekeket szervezet legfrissebb tanulmányából.

külföldi munkavállalás gyermekek Mentsétek meg a Gyermekeket

A gondoskodói munka nemcsak gazdaságilag alulértékelt, hanem tudományosan is elhanyagolt a régióban, ahol a nyelvi és kulturális sajátosságok miatt sok érintett eleve kívül esik a román nyelvű kutatások látókörén. Az, hogy ezek a nők többnyire nem beszélnek románul, nemcsak nyelvi, hanem politikai kérdés is: így válnak a statisztikai adatgyűjtés szempontjából „láthatatlan populációvá”, amelyen a nagy intézményi struktúrák gyakran egyszerűen átnéznek, mert a valódi bevonásuk több energiát, több érzékenységet, több erőforrást igényelne.

Ebben az értelemben a színház beavatkozás. Nem pusztán reprezentál, hanem egy alternatív nyilvánosságot hoz létre: egy olyan teret, ahol ezek a tapasztalatok végre nem periférián, hanem a figyelem középpontjában létezhetnek. A dokumentarista színház különösen alkalmas erre, hiszen nem absztrakt problémákról beszél, hanem konkrét élettörténetekből építkezik.

Miközben a tudományos diskurzus jellemzően számokban, százalékokban, trendekben gondolkodik, addig a színház képes emlékeztetni arra, hogy minden statisztika mögött testek, sorsok, fáradság, hiányok, túlélési stratégiák stb. húzódnak meg.

– Hogy látod eddig a próbafolyamatot és az előadáson dolgozók viszonyulását a témához?

– A próbafolyamat kezdettől fogva érdeklődéssel, erős érzelmi és intellektuális bevonódással zajlik. Ez részben abból is fakad, hogy a Csíki Játékszínben eddig nem készült hasonló dokumentarista előadás, másrészt pedig abból, hogy majdnem mindenkinek van a közeli vagy távolabbi ismeretségi körében olyan személy, aki része volt vagy része ennek a gondoskodói migrációnak.

Ennek ellenére az interjúk tartalma sokakat megrendített. A próbák során folyamatosan visszatérő tapasztalat volt az a felismerés, hogy mennyire felszínes tudásunk volt mindarról, amit ez a munka valójában jelent: milyen érzelmi, mentális és testi leterheltséggel, milyen láthatatlan áldozatokkal jár. Ebben az értelemben maga a próbafolyamat is egyfajta tanulási és érzékenyülési folyamatként működik: nem csak egy előadás készül, hanem egy kollektív tudatosodás is zajlik. És tulajdonképpen éppen ez az egyik célunk is: nem megoldásokat kínálni, hanem láthatóvá tenni, artikulálni, megzavarni az észrevétlenség komfortos rutinját.

Nagyon fontos számunkra az is, hogy ezek a sorsok ne váljanak puszta adathalmazzá, ne redukálódjanak statisztikai tételekké. Mert bár Shakespeare-t játszani is hatalmas felelősség, itt egy másik típusú etikai tét van: hús-vér emberek történeteit visszük színpadra, olyanokét, akik jó eséllyel ott ülnek majd a nézőtéren, vagy akiknek a hozzátartozói nézik majd az előadást. Ez a közelség radikálisan másfajta alázatot és felelősségtudatot követel.

Ezért is tekintjük fontosnak, hogy az előadást ne csak egy városi, szűk kulturális közegben mutassuk meg, hanem minél több településre eljuttassuk. Szeretnénk, ha azok is találkoznának vele, akik saját élményként élik ezt a valóságot: akár gondozóként, akár itthon maradt családtagként. És talán ez az egyik legfontosabb gesztus: annak kifejezése, hogy ezek az emberek nem tűntek el a társadalmi látómezőnkből. Látjuk őket. Halljuk őket.