Világhírű musicalt mutat be a Csíki Játékszín társulata: A muzsika hangja című előadást Szenteczki Zita rendezte, bemutatója december 20-án lesz. Számos színész és gyerekszereplő dolgozik azon, hogy életre keltsék a méltán népszerű történetet, van azonban egy maroknyi csapat, akik a háttérben dolgoznak, és csupán az előadás legvégén lépnek a közönség elé, holott munkájuk meghatározza az egész produkciót. Ők a zenészek, akikkel most megfordítjuk a sorrendet: lássuk elsőként azokat, akik nélkül évek óta nincs zenés előadás Csíkszeredában.

Bene Zoltán zenei vezető (B.Z), Berze Albert, Boldizsár Szabolcs (B.Sz), Homopth Arthur Norbert, Kiss Lehel, Ráduj Gábor (R.G), Veress Csaba, Szőgyör Árpád és idéntől Bálint Botond zenészek: ők azok, akikről talán nem is tudjuk, de évek óta meghatározzák a Csíki Játékszín zenés produkcióit. A zenekar. Már gőzerővel készülnek A muzsika hangja című előadás december 20-i bemutatójára, amelyet élőben kísérnek. Őket kérdeztük a csapatszellemről, a gyerekekkel való közös munkáról, felkészülésről, valamint arról, hogy mit jelent a modern technológia világában az, hogy nem egy negatívról, hanem valóban hangszerekről szólalnak meg a világhírű slágerek.

– A technológia csúcskorában még mindig beszélhetünk erről: egy prózai színház musicalt állít színpadra, amelyben nem felvételről megy majd, hanem valódi zenészek szolgáltatják a zenét. Mit gondoltok, miben tud több lenni így egy előadás?

– Bene Zoltán: Ha egy robot játszik, az sosem olyan, mintha egy hús-vér ember játszana. Számít az emberi energia. Persze nagyon jó tud lenni egy profi hanganyag, amelyet zenészek játszanak fel, de mégsem hasonlítható össze azzal, amikor valami élőben szólal meg, lélegzik, van benne dinamika. Az emberi lélek az a bizonyos faktor, amely többé, jobbá tud tenni egy ilyen előadást.

– Viszont jóval kockázatosabb is ez a műfaj, mint az, ami gombokról irányítható.

– B.Z: Persze, sok kockázattal jár. Viszont rugalmasabbá is tesz mindent, hiszen, ha mondjuk a színész megbotlik, könnyebb korrigálni így, mintha egy hangfájlt kellene megszaggatni. Nemcsak a színésznek kell figyelnie a zenészre, hanem a zenésznek is nagyon oda kell figyelnie a színészre.

– Ráduj Gábor: Kihívás, de ez a szépsége az élőzenés produkcióknak. A pillanatot meg kell élni, és nem akárhogy: együtt kell megélni a színészekkel. Ez az izgalom az egészben. Figyelünk egymásra, egymás esetleges hibáira, úgy próbáljuk megoldani a nem várt helyzeteket, hogy azt a néző ne vegye észre.

– B.Z: Hozzátenném, hogy ezeket a műveket, amelyeket játszunk, nagyjából mind szimfonikus nagyzenekarra írták. Egy prózai színházban soha sincs egy szimfonikus nagyzenekarra való zenész. Vagyunk valahányan, helyenként tizenöten, máshol ketten. Mi még egészen jól állunk, de így sem tudunk kitenni egy szimfonikus zenekart. Nekem, mint zenei vezetőnek az a célom, hogy olyan hangzást hozzak létre, amivel tudjuk imitálni ezt. Van, hogy a vonósokat átírjuk digitális hangszerre és hasonlók.

A jelenlegi előadásnál is az a helyzet, hogy megvan az eredeti, kamaraformációs verzió. Azt 16 ember csinálta. Mi vagyunk kilencen. Azt hiszem, nyugodt szívvel elárulhatom, hogy nekünk nincs oboásunk és nincs csellistánk sem, pedig kotta jött ezekre a hangszerekre is. Mi történik ilyenkor? Ha valahol téma van, átírjuk egy másik hangszerre. Ilyen megoldások vannak. A másik „akadályka”, hogy nekünk nincs karmesterünk. Itt megint csak bejön az előbb boncolgatott téma: a zenekar nagyon is együtt kell lélegezzen, együtt kell szökjön a színész után.

– Ez tehát egy igencsak komoly csapatmunka, senkinek nem elég a saját dolgára koncentrálnia, teljes gőzzel kell figyelnie a többiekre is. Nálatok hogy működik ez a csapatszellem?

– Boldizsár Szabolcs: A csapat nagy része régóta együtt játszik. Több mint tizenöt előadást csináltunk már meg együtt. Kialakult köztünk az a fajta dinamika, hogy ha valaki hibázik, a többiek automatikusan ki tudják javítani. Számíthatunk egymásra. Szerencsére van köztünk egy olyan kapcsolat is, hogy nyíltan tudunk beszélni bármiről: arról is, ha valami tetszik, és arról is, ha valami nem. Mindannyian beleszólunk a dolgokba, de ami igazán fontos, hogy maximálisan megbízunk a zenei vezetőben.

– B.Z: A bizalom pedig abszolút kölcsönös. Úgy működünk, mint egy baráti társaság.

– A színészek mennyire tekintenek rátok partnerként?

– R.G: Abszolút partnerek vagyunk velük. Megkockáztatom, hogy az erdélyi prózai színházak között ezek a színészek azok, akik a legprofibbak ebben a zenés műfajban. Minden évben van legalább egy, de olyan is van, hogy két zenés előadás. Zoltán hozzáállása nagyon sokat segít, látványos a színészek fejlődése például ének terén. Könnyű velük dolgozni.

– Viszont most egy olyan előadás van készülőben, ahol a profi színészek mellé egy igencsak nagy létszámú amatőr gyerekcsapat társult.

– B.Z: A hadsereg? Hát, én erre csak annyit tudok mondani, hogy jó hadsereggel lehet csatát nyerni. Felküldtük a színpadra a nehézlégiósokat, és egytől-egyig megállják a helyüket. 150 gyerekből válogattam ki ezt a csapatot. Talán nem is fogható fel egészen, hogy ez mit jelent. Háromfordulós casting három hét alatt. Elsőként nyilván a hangkvalitásokat néztem. Volt olyan, akinek zseniálisan jó füle volt, nagyon szép hangja, csak épp ereje nem. És hát úgy mondják, hogy levegőt nem lehet hangosítani. Bármennyire sajnáltam, vele nem volt, mit kezdenem. Gyönyörű hangszínecske, csak épp olyan vékony, mint egy csermely. Tehát hangszín, hangi kvalitás, hangerő, hangterjedelem, na meg az, hogy mennyire tudták visszaénekelni azokat a hangokat, amelyeket zongorán lejátszottam nekik. Ezek mind nehézlégiós legények és leányok. Egyből nyomták vissza, olyan fülük van.

Mondanám, hogy profik, de szerintem ők egész egyszerűen így születtek. Csak néhányan zeneiskolások. Több szólami igény is volt feléjük, és kiválóan abszolválták. Itt egyszerűen muszáj volt csak a legjobbakat kiválasztani. A muzsika hangjával az a helyzet, hogy ennek a magyar verziója a Csárdáskirálynő, már ami a slágereket illeti. Világviszonylatban ismert dalokról beszélünk, kiváló hangszerelésekről. Ezt csak a legjobbak bírják.

– És most itt vagyunk pár nappal a bemutató előtt. Beváltották a hozzájuk fűzött reményeket?

– B.Z: Egy hónapja megállás nélkül hajtanak. Állandóan táncolni, énekelni, színészkedni kell, mégis úgy látom, leginkább az üresjáratok fárasztják ki őket.

– R.G: Ezek a gyerekek zseniálisak. Idegenként kerültek össze egy csapatba, és szinte hihetetlen látni, ahogy ölelgetik egymást, amilyen barátsággal fordulnak egymás felé. Úgyanígy a színészek is. Nagyon vigyáznak a kicsikre, azok meg úgy figyelnek, úgy tanulnak… Olyan varázslattal, ámulattal nézik a nagyokat, hogy színészkedni sem kell tanítani őket, hiszen kimennek a színpadra, és ott is ez a csodálat látszik meg rajtuk.

– B.Z: Színészkedni nem, de viselkedni sem. Nem tudom, hogy csak én vagyok-e túl elfogult, hiszen én dolgozom velük a legrégebb óta, de ezek tényleg példásan jólnevelt gyerekek. Annyira jóindulattal vannak egymás iránt. Mert persze mi felnőttek vagyunk, velünk szemben más, de ők egymással is kedvesek, segítőkészek. Semmi csipi-csupi hajbakapás. Ezt fentről adták nekünk, mert ezt nem én csináltam, az biztos. Én csak megnéztem, kinek milyen hangja van.

– Ha már korábban megállapítottuk, hogy az élőzenés műfaj mindig kihívás, mi a helyzet most, hogy gyerekekkel is dolgozni kell? Nagyobb a kockázat?

– B.Z: A Valahol Európában előadásban sokkal több gyerek volt, ám egészen más helyzet állt fenn akkor, hiszen volt egy úgymond „gyári kórus”, amely felvételről ment. Volt persze élő ének is, néhány szólam, de ha el is felejtettek énekelni, Istenem, hát felhangosítottuk a negatívot, és szólt a kórus. Na itt most ilyen nincs. Mindent ők csinálnak. Azért ez komoly feladat.

– Kanyarodjunk vissza kicsit a zenés darabok legelejére. Hogy álltok neki összerakni egy ilyen elődadást?

– Berze Albert: Kapunk egy hanganyagot, abból indulunk ki. Ennél az előadásnál volt egy olyan könnyebbség, hogy online elérhetők, hallgathatók a dalok, de ez nem minden esetben van így. Most persze azért kihasználtuk, hogy az utcán sétálva is hallgathatjuk azt, amit nekünk is le kell majd játszanunk.  Nekem ez sokat segített.

– Hompoth Arthur: Van, amikor van hanganyag, de van olyan eset is, amikor nincs, és csak kottát kapunk. Mindenki egyénileg megnézi a saját kottáját, de abból még közel sem biztos, hogy kiderül, hogy is kéne hangozzon a végeredmény. De van nekünk egy Zolink, ez a mi szerencsénk. Mindenki egyénileg felkészül, és akkor összeülünk, még nincs sem énekes, sem semmi, és megpróbáljuk összeilleszteni. Lesz valami, aztán amikor elkezdünk a színészekkel együtt dolgozni, úgyis alakul minden. Figyeljük, hogy mikor veszi a levegőt, mikor lép be a színpadra, és úgy igazítjuk hozzá az egészet. Gondoljátok csak el, az én dobkottám úgy néz ki, hogy egy csíkos lap tele fekete pettyekkel. Mint a zongora. Nekem a többi hangszer nélkül aligha van fogalmam arról, hogy mikor mire mit kell üssek. Na, ezt hívják úgy, hogy csapatmunka. Nem is lehet másképp, csak ha a megfelelő emberek vannak körülöttünk.

– B.Sz: Igen, és szerencsére mindenki rugalmas is. Én ezt szeretem ebben a társaságban. Jókat tudunk nevetni is, de őszintén mondom, hogy gőzerővel folyik a kemény munka is. Néha kiborulunk, de utána jön egy őszinte kézfogás, bocsánatkérés, és mindenki továbblép.

– Bálint Botond: Egyébként ez a legjobb talán ebben az egész bandában így új tagként nézve. Bármelyik pillanatban jöhet egy beszólás, amin mindenki kifekszik, elhülyéskedjük, de mégsem felejtjük el egy percig sem a dolog szakmai részét, és azt, hogy ez közös érdekünk.

– Ha már az előbb szóba került a Valahol Európában, a Csárdáskirálynő és a slágerek: nos, most megint egy olyan darab készül, amelyet ha valaki nem is ismer, a dalokat szinte biztosan hallotta már, emiatt pedig talán elvárása is több van. Ti éreztek ebben valamiféle nyomást?

– Veress Csaba: Megmondom őszintén, hogy nagyon sok dalt nem ismertem, de nem is ez a lényeg. Én úgy gondolom, hogy az, amit mi játszunk, az pont attól szép, hogy a miénk. Mint az üvegen keresztül a fény: a lényeg, hogy mi miként szűrjük át ezt a közönség felé. Adott egy zenemű. Ezt valaki valahogy elképzelte, viszont azok, akik ezt itt most meg fogják hallgatni, azok a mi lelkünkön keresztül, a mi közvetítésünk által találkoznak vele. Egészen a miénk lesz.

– B.Z: Azért igen, nagy a nyomás, rajtam legalábbis. Az erre „szakosodott” színházak vagy a Broadway-előadások megnézése után látszik, hogy minőségben nagyon ott vannak. A tökéletességhez rengeteg tényező kell: ember, technika, tudás, pénz, de talán, ami a legfontosabb, az az idő. Magyarországon beszélgettem operettszínházak rendezőivel. Náluk egy ilyen sok gyerekszereplős musical színpadra állítása hat hónap. Nálunk hat hét.

– V.Cs: Pontosan, nem beszélve arról, hogy az operettszínházaknak állandó zenekaruk van. Nekünk mindannyiunknak van más munkahelyünk is, amellett igyekszünk a lehető legjobban odatenni magunkat ehhez is. Nem egy állandó, folyamatosan együtt dolgozó és gyakorló csapat vagyunk, hanem néha összejövünk egy-egy projektre, és próbáljuk kihozni a legtöbbet magunkból.

– B.Sz: Mint a pizza vagy a lecsó. Az is maradékokból alakult ki, és híres ízekként maradtak fent.

– A zenés előadás – mint a neve is mondja – a zenére épül. A zenekar tagjait mégis csupán az előadás végén látja néző, gyakorta elfelejtve, hogy mi mindent köszönhet nekik az elmúlt órákból. Kérdezik a színészt, kérdezik a rendezőt, most mondjátok el ti: mit jelent számotokra ez az előadás?

– B.Z: Az eddigiek közül ez az egyik legkedvesebb számomra.

– B.Sz.: Én személy szerint nagyon szeretem, egyrészt azért, mert gyerekkori élményeim kötődnek hozzá, másrészt meg most nagyon-nagyon jó a rendező és a koreográfus is. Két lány óriási tudással, végtelen kedvességgel, szeretettel. Mindenkire odafigyelnek. Nem veszekednek, nincs hatalmas nyomás.

– R.G: Mert azért erre is volt példa korábban.

– B.Z:  Ha valaki azt mondja erre, hogy csúnya zene, ott vagy baj van az emeleten, vagy hazudik az illető. Látszólag könnyűek a dallamok, viszont zeneileg nagyon igényes. Pont ezért, mert az ilyen kis finomságokba, kis részletekbe nagyon-nagyon bele kell menni. Nem az a kihívás, hogy lejátszd a hangokat, az bárkinek megy. A hangulatot kell lejátszani. Az energiát és az üzenetet.