Tizenegy nagylemezzel a háta mögött, az 1998-ban Kátai Tamás és Juhász János által Makón alapított Thy Catafalque kétségtelenül azon kevés magyar zenekarok közé tartozik, amelyek a nemzetközi színtéren is jelentős sikereket értek el. Már amennyiben lehet jelen esetben a szó hagyományos értelmében zenekarról beszélni, mivel az alapítótagokon kívül mások sosem voltak az együttes tagjai, ráadásul Juhász János gitáros és basszusgitáros kilépését követően a Thy Catafalque egyenlő Kátai Tamással, aki egy személyben viszi 2011 óta ezt a rendkívül komplex, és műfajilag is nehezen kategorizálható zenei projektet. A dolog persze ennél jóval bonyolultabb, a tisztánlátás érdekében pedig Kátai Tamáshoz fordultunk, aki készséggel válaszolt kérdéseinkre. A beszélgetésből kiderül, hogy miért is kellett több, mint két évtizedet várni arra, hogy a TC-dalok élőben is felcsendüljenek, de Tamás azt is elmeséli, hogy hogyan szokott elkészülni egy adott lemez, ha pedig már itt tartunk, akkor a soron következő kiadványról is elárult néhány exkluzív részletet.

– Az idők során a Thy Catafalque zenei világát nagyon sokféleképp leírták már, viszont most téged kérdeznélek: ha te kellene egy definíciót adj, akkor műfaji szempontból hova sorolnád ezt a fajta zenét, amit 1998 óta művelsz?

– Nehéz megmondani. Az a lényeg, hogy ez mindenképp egy black metal zenekarként indult, nem is volt ezzel kapcsolatban semmilyen kérdés akkor még. Aztán ez az évek alatt színesedett addig a pontig, hogy van, amikor már egyáltalán nem is metál, viszont van, amikor nagyon is az. Most már annyi minden belefér, amivel túlnőtt ezeken a korlátokon, hogy az egyszerűség kedvéért avantgárd metalnak szokás nevezni, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem nagyon lehet mást mondani rá, viszont ennek nincs sok köze ahhoz a zenéhez, ami tényleg avantgárd. Mert ugye azok mégis csak sokkal szabadabb dolgok. Globálisan nézve a zenét, azért mi elég tradicionális módon játszunk még mindig. Lehet, hogy a műfajon belül kicsit több mindent megengedünk magunknak, de a szó szoros értelmében vett avantgárdnak nem igazán vagyunk a közelében.

– Hogyan jutottatok oda, hogy épp black metal zenekart alapítottatok 1998-ban, mégpedig Makón?

– Makón éltünk, szóval a helyszínnel kapcsolatban sok választásunk nem volt. Az első vonala a black metalnak már lecsengett erre az időszakra, minket a második, leginkább skandináv, norvég vonal volt az, ami inspirált, és életkorunkból adódóan is azzal találkoztunk, ráadásul valós időben, azaz akkor, amikor ezek a zenék születtek. Nagyjából pont le tudtuk ezt követni, és a kazettákat akkor vettük meg, akkor hallhattuk a zenéket, amikor megjelentek. Az számunkra egy nagyon izgalmas időszak volt, felfedezni azokat a dolgokat, amik akkor történtek, leginkább zenei értelemben, mert ami a zene mellett történt, és jól dokumentált formában a mai napig tudható, az nem foglalkoztatott. De a zene maga, az nagyon izgalmas volt, és akkor főleg az vonzott ebben, hogy a black metallal elég sok mindent meg lehetett tenni zeneileg, a metálon belül talán a legszabadabb műfaj. Hihetetlen sok minden belefér ebbe a zsánerbe, nagyon sötét dolog, de azon belül rengeteg árnyalatot ki lehet kísérletezni.

– Létezett-e egyáltalán metálszcéna akkoriban Makón? Ezt azért kérdem, mert én is egy közepes méretű, Makónál nem sokkal nagyobb erdélyi városban nőttem fel, és hát nagyon sok metálrajongó volt a közvetlen környezetemben, viszont akadtak nehézségek még a rendszerváltást követően is az újdonságok beszerzésének terén, arról nem is szólva, hogy egy menőbb zenekar koncertjére elég sokat kellett utazni, szóval nem volt épp a legegyszerűbb dolog. Nálatok ez miként nézett ki akkoriban?

– Sokakat érdekelt ez a világ. Akkoriban mindenhol, nemcsak nálunk, hanem az egész országban és világszerte is ez egy jóval népszerűbb zenei stílus volt, és sokkal kevésbé underground, mint ma. Épp ezért, nagyon sokan hallgatták ezeket a zenéket, még nálunk, ebben a kisvárosban is. De ott voltak a Depeche Mode-rajongók, a punkok meg az alteresek is. És nálunk nem volt ilyen harcias szembenállás a különféle csoportok között, én is hallgatok a mai napig a Depeche-t, a Kispált meg ezeket, amiket akkoriban szerettem meg. Makón volt három zenekar. A Primator, akik hagyományosabb heavy metalt játszottak, volt az Ivanhoe, az hard-rockosabb volt, belőlük lett az Overdream, akik még mindig aktívak, és még volt a The Garde, ők voltak az alternatív banda. Ez a három zenekar volt a városban a 90-es évek első felében, és ’95-ben indult el a Gire.

– Ez már a te első zenekarod volt, ha nem tévedek…

– A baráti társaságunkból lett a zenekar, első körben még nem voltam benne, mert nem játszottam semmilyen hangszeren. Aztán felvettek egy demót, azon már szerepeltem, egy fűrésszel. Az egy nagyon erős anyag volt, korántsem a fűrész miatt. Aztán már én is bekerültem a számítógépemmel. Volt még pár zenekar a városban utána, voltak közös projektjeink, kedves közösség volt ez. Létezett rock- és underground zenei élet, ami azt hiszem, hogy lassan elkopott azóta.

– Voltak élő fellépéseitek a Gire zenekarral?

– Hogyne. Először csak a városban és a közvetlen környékén, utána már elkaptunk egy turnét a budaörsi Intense zenekarral, velük játszottunk ’97-ben. Péntek-szombatokon ment ez, kb. 15 állomással.

– És akkor meg is érkeztünk 1998-ba, amikoris Juhász Jánossal közösen megalapítottátok a Thy Catafalque zenekart, ami mindmáig létezik, viszont furcsa számomra, hogy az első élő fellépésre rengeteget kellett várni. Mi volt ennek a tulajdonképpeni oka?

– 2021-ben volt ez a Mezolit nevű projekt a Fekete Zaj Fesztiválon, de az még nem is Thy Catafalque volt, hanem egy olyan esemény, ahol különböző zenészek játszottak TC dalokat. Ez egyszeri projektnek indult, és tulajdonképpen ebben a formában az is maradt. Utána 2022-től lett a tényleges Thy Catafalque élő formáció, és azóta működik is változatlan formában, viszont 1998 és 2021 között nem történt semmilyen élő zenei aktivitás. Ez annak köszönhető, hogy nem is volt tervben. Mi eleve úgy indultunk, hogy Jánosnak meg nekem sem volt különösebb ambíciónk arra, hogy ezt színpadra vigyük. Jánost most próbálom rávenni, hogy a következő TC-koncerten játsszon velünk néhányat az ő régi dalai közül, de hezitál, mert ő még nem játszott soha élőben. Mi eleve olyan zenét szerettünk volna csinálni, ahol nem kell figyelni arra, hogy az színpadon előadható-e vagy sem. Írni akartuk a zenét, nem előadni. Zenét szerezni, alkotni, más nem volt fontos, pláne hogy csak ketten voltunk. Túl sok problémával járt volna ezt összepróbálni, meg koncertképessé tenni úgy, hogy viszonylag kevés zenész is volt körülöttünk, mondjuk dobos, aki el tudta volna játszani, amiket mi szerettünk volna, és egyáltalán, egyikünk sem volt az kimondott rocksztár alkat. Arra koncentráltunk inkább, hogy lemezen minél több kreatív dolgot hozzunk össze, szóval sokkal inkább volt ez egy klasszikus stúdióprojekt, mint egy hagyományos zenekar.

– Ha már a Fekete Zajt említetted, eszembe jutott egy másik, mára már klasszikusnak számító grind-industrial zenekar, a Godflesh, akik szintén dobos nélkül léptek fel két éve a Zajon...

– Ez nem annyira újdonság, mi a Gire-ral úgy játszottunk végig, hogy nem volt dobosunk. Vagyis az első demó utáni időszakban, az elején még volt. Miután kilépett, utána már nem volt, mert egyszerűen nem volt a közelben senki, aki azt tudta volna vinni. És akkor választani kellett, hogy vagy feloszlik a zenekar, vagy dobgépet használunk. A TC esetében ez már fel sem merült, mert ott nem az, hogy dobos nem volt, de nem volt basszusgitáros, sem másik gitáros. Hagytuk az egészet.
– Hogyan zajlanak a mostani élő fellépések?

– Most viszont már van teljes zenekar. Nyolcan vagyunk, és néha, ha úgy jön ki a lépés, vendégek.  

– Térjünk rá akkor a stúdiózásra egy picit, annál is inkább, hogy nem példátlan, de viszonylag ritka, hogy egy személy – jelen esetben te – vigyél egy ilyenfajta, nagyon komplex zenei projektet. Hogyan zajlik nálad az alkotási folyamat?

– Általában leülök és elkezdek játszani és előbb-utóbb – többnyire utóbb – jön valami olyan téma, ami esélyesen használható valamire. Ezeket rögtön fel szoktam venni és erre ráépítek dolgokat, kitalálok újabbakat. Építi magát fokozatosan, és ez szép lassan felrakódik, mint a fal. Van, amikor gyorsabban történik, van, amikor lassabban, de általában az a helyzet, hogy a munkát nem nagyon lehet megúszni. Folyamatosan foglalkozom vele, gondolkodom rajta, kipróbálok mindenfélét, és a végén, ami megmarad, az már nagyon sokszor átment a szűrőn, nagyon sokat próbálgattam, és a végén jó esetben lesz egy dal alapja. S akkor következik az, hogy milyen a hangulat, mit mond, merre vigyen a szöveg, milyen ének lenne a legtalálóbb, milyen hangszerelés, és ezeket szépen fel lehet díszíteni. De nagyon sok munka az egész, és nagyon élvezem szerencsére még ennyi idő után is.

– Mi a helyzet a tulajdonképpeni lemez felvételeinél? Gondolom, ott már vendégzenészek is közreműködnek.

– Rengeteg vendégzenész van, főleg az utóbbi időben, mert sok esetben olyan hangszereket szeretnék beletenni, mint mondjuk a hegedű vagy klarinét vagy nagybőgő, amihez sem eszközöm, sem tudásom nincs, hogy azokat megszólaltassam. Meg is szoktam kérni a vendégeket, hogy ha van ötletük, azt tegyék bele nyugodtan az én témáim mellett, és így sokkal gazdagabb és színesebb lesz a zene, mert olyan dolgokra gondolnak, amilyenekre én egyáltalán nem, ez pedig általában javít az én elképzelésemen és számomra is izgalmasabb lesz az anyag. A végeredmény a fontos mindig, csak a dal számít.

– Ha már a lemezeknél tartunk, akkor rákérdeznék, hogy mennyiben tekinthetők az egyes Thy Catafalque-kiadványok konceptalbumoknak? Számomra legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy egy adott lemez egy központi tematika köré szerveződik.

– Érdekes felvetés, mások is mondták már ezt, de nekem nem szokott lenni ilyen ambícióm. Tehát, ha úgy tűnik, mintha koncept-albumról lenne szó, akkor az a véletlen műve, legalábbis sosem szándékosan, vagy tudatosan alakul úgy. Ebben az értelemben igazából nevezhető az egész életmű egy koncept-albumnak, mert nagyjából azért ezek a témák, amikről én szoktam beszélni, azok szinte minden lemezen rajta vannak, ilyen vagy olyan formában.

– A lemezeid magyarul szólalnak meg, ennek ellenére hatalmas népszerűségnek örvendenek világszerte, olyanok hallgatják a zenédet, akik számára a magyar nyelv teljesen ismeretlen. Az első budapesti Akváriumos bulitokra, ha jól tudom, akkor Brazíliából és az Egyesült Államokból is érkeztek rajongók. Szerinted miért lett ez így?

- Erre azt tudom mondani, hogy ez is valahol a black metal nagyfokú szabadságához tartozik, hogy ott például teljesen megengedett és elfogadott, hogy a zenekarok a saját nyelvükön énekelnek. Ennek a stílusnak kifejezetten jól is állt és jól áll mind a mai napig, míg más műfajoknál tényleg sutának hathat. De a black metalban vagy a kicsit folkos beütésű zenékben ez kifejezetten jól tud jönni és egyfajta egzotikumot kölcsönöz a produkciónak. Szerintem ez az, amit sokan keresnek és sokan izgalmasnak találnak, főleg úgy, hogy a magyar nyelv, az ugye mindentől kicsit különbözik, nem hasonlít semmihez hangzásában, olyan mint egy mesebeli nyelv a nagyvilág számára, és ez sokat hozzátesz a zene értékéhez.

– Utolsó kérdés: mivel foglalkozol mostanság?

– Ugyan még nem hivatalos, de valószínűleg ősz végén jelenik meg a következő album, ami már teljes egészében elkészült és ott van már a kiadónál, ami továbbra is a Season of Mist, és megvan a borító is.