Különleges jubileumi koncertre készül a Magashegyi Underground. Ennek kapcsán kérdeztük Bocskor Bíborka énekesnőt, de a beszélgetésben szóba kerülnek más fejlemények is a zenekar háza tájáról, mint például a nyári fesztiválszezon, az új album, és szó esett még a székelyföldi gyökerekről is.

– Hamarosan a budapesti Akvárium Klubban találkozhatnak a rajongók a Magashegyi Undergrounddal, amely találkozás apropóját a Tegnapután lemez tizedik évfordulója szolgáltatja. Mesélj erről nekünk egy kicsit bővebben.

– Igen, gondoltuk, ha már a lemez címe is játszik az idővel, mi is megpróbáljuk ezt a játékot a mostban, kicsit úgy, mint egy tegnap utáni lemezbemutatót, megvizsgálva az értékeit, értékrendjét ott, akkor, március 25-én. Így mondhatom, hogy ez az időnek és az idő szereplőinek performansza, akik állandóan változnak és egy kicsit több mint láthatatlan szálak, talán a közös fókusz tartja őket egyben. Hozzáfűzném, hogy nagyon színes a társaságunk, sok helyről gyűjti össze az esemény a zenekart, de ahogy közeledünk az időponthoz, szépen kiderül, hogy a közönséget is.

Tehát régi és mindig megújuló játszótársunk Beck Zoli Pécsről, Fodor Máriusz pedig a régmúltból és Szepesi Mátyás pedig egy közelebbi múltból jön vissza, így szeretnénk azon az estén egységbe varázsolni annak az albumnak a dalait, amit a közönségünk annyira szeret, és akivel ugyancsak van az időnek egy játéka. Ennek a megélése lesz a Tegnapután 10 év után.

– Azon kívül, hogy tízéves a Tegnapután, most rákérdeznék, hogy a kerek évfordulón túl benned személyesen milyen érzéseket ébreszt ez az anyag ennyi idő távlatából?

– Az első lemezünk után, a második, a Tegnapután volt talán az a nagylemez, amely leginkább összeszedte a zenekarnak az összes mondanivalóját az összes „színét”, alkotói és mindenféle szempontból. Egy kicsit komolyabb lett, mint az előző és talán picit mélyebb is, mert többféle perspektívából sikerült megjeleníteni mondanivalónkat. Itt történt meg Beck Zolival az Árnyékok, amiről soha nem is sejtettük, hogy ekkora sláger lesz, hogy az emberek énekelni fogják azt a refrént, ami absztrakt és olyan refrén, ami tulajdonképpen változik, mint az idő. Zoli mellett Závada Pétert is említeném, aki a Csend és a Szinopszis dalokban alkotóként is részt vett akkor. Röviden úgy foglalnám össze, hogy ennek az anyagnak éle van, de ugyanakkor nagyon szép eldolgozásai is. Azért különösen kedves ez számomra, mert úgy érzem, hogy ezzel indult el a zenekar a felnőtté válás útján.

– Alkotás és kreativitás a felnőtté válás jegyében – minden szempontból fontos, amikor egy olyan zenekarról beszélünk, mint a tiétek. Ha már itt tartunk, akkor megkérdezném, mi az oka annak, hogy az utóbbi időben mintha kicsit „elcsendesedtek” volna a dolgok a Magashegyi Underground környékén. Nekem úgy tűnik, hogy a korábbi években sokkal nagyobb volt a pörgés. Vagy csak én látom ezt rosszul?

– Nézd, erre a kérdésre azzal kell kezdenem a választ, hogy mindannyiunk életében beköszöntött a Covid, ami most már egy történelmi lenyomat, és lehet úgy is tekinteni rá, mint egy történelmi „katasztrófára”, ami gyökeresen átírta az emberek életét. Ezzel ellentétben én úgy látom, hogy a mi életünkben – és személy szerint az enyémben – ez nem katasztrófaként jelent meg. A szabályokat és a megszokott rutint nálunk is átírta ugyan, de ennek pozitív következményei voltak. A járvány előtt mi szabályszerűen „szétjátszottuk” magunkat. Rengeteget koncerteztünk, gyakorlatilag szünet nélkül. Épp a minap említettem valakinek, mennyire nagyon fura így visszagondolni arra, hogy még büszke is voltam arra, hogy heti négy-öt koncert mellett arra is jutott energiám, hogy hajnalban úszni menjek, de gyakorlatilag ez azt is jelentette, hogy nem volt megállás, folyamatos mozgásban voltam és mondhatnám úgy is, gyakorlatilag minden szempontból szétszedtem magam. Ma már be kell látnom, nem volt a legjobb hozzáállás, ezért azt mondom, hogy a Covid a legmegfelelőbb pillanatban érkezett, mert ezáltal visszakerültem egyfajta nullpontra, ami hozzásegített ahhoz, hogy másképp tekintsek az engem körülvevő dolgokra, és változtassak az életmódomon. Ráadásul, hogy teljesebb legyen a kép, az élet úgy hozta, hogy akkoriban lettem várandós a kislányommal, Zsolnával, aki a járvány első évében, 2020 júniusában született meg. Ilyen körülmények között érthető, hogy rengeteg minden átértékelődik, és olyan dolgok kerülnek előtérbe, amik addig nem tartoztak a legfontosabbak közé.

Meggyőződésem, hogy nem az egyedüli anya vagyok, aki a legmagasabb szinten próbál figyelni a gyermekére, de az én addigi életvitelemhez képest mindenképp gyökeres volt a változás, ugyanakkor nagyon simán és zökkenőmentesen éltem meg ezt az időszakot. Őszintén mondom, kicsit sem foglalkoztatott az, hogy mi lesz a karrieremmel, mert úgy éreztem, az előző évek során sikerült kiélnem magamból mindenfajta ezzel kapcsolatos frusztrációt, ha úgy tetszik. Sokkal inkább hálát éreztem azért, mert nekem megadatott, hogy szabadon pörögtem, jöttem-mentem, alkottam, mindeközben pedig az emberek kíváncsiak voltak arra, amit épp csinálok, ezért kérdeztek, én meg folyamatosan beszélhettem ezekről a dolgokról. Igen, magamról is, nagyon sokat. (nevet) Picit meg is untam ezt és azon kaptam magam, hogy kíváncsi lettem újra arra az érzésre, hogy milyen az, amikor tényleg csak belülről létezem, és csak olyan kapcsolódásokat hozzak létre – udvariasságot és mindent megkerülve –, amelyek szükségesek és időszerűek, épp ott és épp akkor számomra. Tehát a pandémia és az anyaság együttesen hozta el ezeket a dolgokat az én életemben.

– Ezek szerint a zenekar többi tagja tiszteletben tartotta a te metamorfózisodat…

– Figyelj, nem épp ennyire egyszerű ez a történet. Amikor az anyaságról, mint állapotról beszélünk, akkor egy kívülálló számára ezt az egészet körüllengi egyfajta… jobb híján a negédesség kifejezést használnám, és korábban ez alól én sem voltam kivétel. Egészen addig, amíg én is anya nem lettem, és most már teljes tudatában vállalom ezt az egészet, mert épp ezt a dolgot éltem meg, minden csodálatos velejárójával együtt. Ha úgy tetszik, akkor az anyaság-érára jellemző minden hősies tulajdonság a felszínre került bennem. (nevet) Mind ez idő alatt viszont a zenekar mellettem állt, és szépen lekövette ezt az egész folyamatot. Fontos az is, hogy a kreatív munka ebben az időben sem szűnt meg, csupán átalakult. Továbbra is megpróbáltunk jelen lenni, értéket létrehozni. Épp a kislányom születése után röviddel jelent meg a Tóth Krisztina szövegeire íródott lemezünk, a Titkos életem, amelyet a digitális verziót követően bakeliten is sikerült megjelentetni, de külön említeném a szintén Beck Zolival létrehozott Budapest dalt is… Szóval csináltunk közben egy csomó mindent, viszont a rendelkezésre álló eszközök átalakultak, én meg úgy voltam ezzel, hogy csak a jelenlét kedvéért nem érdemes feltétlenül erőltetni. Emlékezz vissza, a járvány ideje alatt egy olyan periódus köszöntött be, amikor mindenki jelen akart lenni, virtuálisan akart jelen lenni. Senkit nem áll szándékomban ezért elítélni, bizonyos fokig az előbb említett anyagokkal a Magashegyi Underground is kivette a részét ebből, de egy bizonyos ponton túl már nem akartuk ezt erőltetni.

Nem akartunk konyhai koncerteket adni csak a performansz kedvéért, és instant-zenét sem akartunk létrehozni azért, hogy aztán gyorsan lőjük ki a virtuális térbe. Amikor beköszöntött az enyhülés, akkor is sokkal visszafogottabban álltunk hozzá ehhez az egészhez, ez pedig most sincs másképp, mert csak kiemelt koncerteket vállalunk. Nyilván ebben az is benne van, hogy személy szerint most, télen nem igazán akartam klubról klubra járni és koncertezni, amikor az elmúlt három évben azt is nagyon nehéz volt összehozni, hogy egybefüggően aludjak három-négy órát. Valahol ez az oka annak is, hogy a közösségi médiában is jelentősen visszaesett az aktivitásom. Nem kopácsolom folyamatosan a Facebookot, mert szerintem az ember nem engedheti meg magának azt, hogy csak virtuálisan tartsa fenn a kapcsolatait.

– Ezzel elébe is mentél a következő kérdésemnek, mégpedig arra lennék kíváncsi, hogy mikorra számíthatunk új nagylemezre tőletek?

– Most kezdtünk el dolgozni, demókat mutogatni egymásnak, Máriusz visszatérése is hozhat frissülést zeneileg, a zenekar energiáját is megmozdíthatja. Azért mondom feltételes módban, mert annyira képlékeny minden, hogy szeretném engedni, hogy elvárások nélkül, organikusan történjenek a dolgok, egy szabad, szenvedélyes flow-ban. És azt, hogy milyen lesz a tempó, annak a közös idő a karmestere.

– Furcsa, ahogy mindig ráérzel a következő kérdésre, ami nem más, mint az, hogy lassan, de biztosan közeledik a fesztiválszezon, ezzel kapcsolatosan pedig áruld el, hogy idén hol találkozhatunk veletek, továbbá azt is, hogy számíthatunk-e idén erdélyi fellépésekre is?

– Valóban erőteljesen körvonalazódik már az idei koncertprogramunk, a teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány helyszínt, ahol találkozhattok velünk. Az első állomás ugye március 25-én az Akvárium Klub, de ott leszünk június 4-én a Belvárosi Fesztiválon is. Ami Erdélyt illeti, feltétlenül megemlíteném Csíkszeredát, annál is inkább, mert ez egy olyan fellépés, amivel adósai maradtunk a székelyföldi közönségünknek, idén pedig a sok halasztás után végre megtörténik ez is. Ami a további koncerteket illeti, leszünk még júliusban a Kobuci Kertben például, de a nyári program korántsem végleges, ezért mindenkinek azt tudom ajánlani, hogy kövesse a zenekar közösségi médiafelületeit, mert ott lehet leghamarabb értesülni az újabb helyszínekről és időpontokról. Egy biztos, mi már nagyon várjuk.

– Végezetül, ha már a koncertek kapcsán Erdély is szóba került, muszáj megkérdeznem, hogy ennyi év elteltével, amit Budapesten töltöttél, hogy érzed: amennyiben nem hagytad volna el szülőfölded, akkor esetleg nem tartanál ott, ahol ma tartasz?

– Érdekes a hozzáállásom, mert nem ez a klasszikus, pátoszos, honvágyódó, tanult attitűd van bennem ezzel kapcsolatosan. Mert, tudod, van egy ilyen, hogy ha már elszármazol, akkor legyen már honvágyad is... és ezt énekeld meg, és ezzel dobogtasd meg a külhoni és a belhoni (nevet) sorstársak szívét. Ez nagyon-nagyon távol áll tőlem, úgy gondolom, hogy ez a fajta hozzáállás a tehetetlenségből ered, ami egy régmúlt történelmi attitűd, amit emlékként őrzünk vagy ismerünk, ahol a tehetetlenség az szentimentalitás szinten nyílt meg. Szóval, énbennem is van egy ilyen gyönyörűszép érzés, rajongásig szeretem a szülőföldemet, a székely gyökereimet. Figyeld csak meg, ahogy a mai napig beszélek, soha nem állt szándékomban az otthonról hozott akcentust levetkőzni… Közben az van, – biztosan te is tudod – hogy engem a színművészetin tanítottak logopédiára, meg beszédtechnikára, tehát tudom a magyar nyelvet másképp is használni, ha akarom. Viszont annyira szeretem az egész székely esszenciát, a székely humort és mindent, ami ehhez kapcsolódik, hogy ez a szeretet bennem a rajongásig fokozódik. Ebből kifolyólag ezt a lassan két évtizede tartó kétlakiság-állapotot úgy élem meg, mint egy fa. Ott van egyrészt a gyökere, ami, ha jól megnézed, majdnem olyan, mint a lombja, csak mind a két véglet egy különböző, de ugyanakkor együtt szerves egészet alkotó féltekén van.

Én úgy gondolom, hogy nekem kellett ez a fajta kirándulás ahhoz, hogy minden szempontból elkezdjen az életem pulzálni, és hogy alternatívákat találjak azon túl, amit ismerek, és amit szeretek. Ezen kívül pedig az egy bónusz, hogy a saját székely kultúránkat is valamilyen szinten közel tudom hozni a magyarországihoz, az ottanit pedig becsöpögtetni a székely kultúrába. Ezt nyilván szépen és finoman kell csinálni, mindvégig figyelve arra, hogy a modorosság csapdáját elkerüljük, de úgy gondolom, esetemben mind a két szóban forgó félteke egyformán él és lélegzik. Magyarán, igyekszem hasznossá válni mindkét irányba.