Különleges jótékonysági előadás előkészületei zajlanak Csíkszeredában. Péter Beáta Búcsújárás című drámáját a Role zenekar, a Csíki Játékszín, valamint számos helyi születésű művész közreműködésével állítják színpadra pünkösd szombatján 18 órától a Szakszervezetek Művelődési Házában. A darab rendezőjével, a szintén csíkszeredai, de Budapesten élő Tarjányi Krisztina Irmával beszélgettünk, aki sok szálon kötődik Csíksomlyóhoz, a pünkösdi búcsúhoz, valamint a helyi művészközösséghez.

Milyen szerepet tölt be napjainkban a csíksomlyói pünkösdi búcsú? Miért vonzza a többezres tömeget évről évre ez a kegyhely? Miért érzik azt az emberek – vallásosak és kevésbé vallásosak –, hogy legalább egyszer, vagy éppen évente el kell látogatniuk ide? Milyen hatással vannak a világi történések rá? Milyen legendák, szokások, szellemiség és történetek kapcsolódnak ehhez a helyhez? És mit tudunk mesélni magunkról mi, akik itt élünk a Szűzanya lábánál? Megannyi kérdés, amelyekre igyekszik választ keresni a dráma, ám nemcsak általánosságokban: a karaktereket megformáló, a produkcióban bármilyen formában részt vevő alkotók személyes történetei is lehetnének ezek. És nem csak az övék. Mindannyiunké.

– Mit kell tudni a Búcsújárás című drámáról, amelyet épp annak napján, pünkösd szombatján mutattok be Csíkszeredában?

– Ezt a darabot Péter Beáta írta, és csak egy kis háttérinformáció, hogy ő egyébként évfolyamtársam volt a Márton Áron Gimnáziumban. Én már azokból az időkből úgy emlékszem rá, hogy gyakran írogatott, és aztán később újságíró is lett belőle. Amikor megkerestek ezzel a darabbal, kíváncsi voltam, hogy mit lehet egyáltalán írni a búcsúról, ami tulajdonképpen a mindannyiunké, és közben annyira otthonos, hogy néha pont ezért nem is vesszük észre, hogy mennyire csodálatos. Kérdés volt számomra tehát, hogy milyen hangnemben lehet ezt megragadni. Őszintén, nagyon-nagyon kellemesen csalódtam, de nyilván nem a Bea személye miatt, hanem egyáltalán azért, mert én nem tudtam elképzelni, hogy milyen történet kapcsán lehet közel kerülni ehhez az eseményhez úgy, hogy tényleg dráma legyen belőle. Olyan, amivel azonosulni tudnak az emberek.

A történet középpontjában egy család áll, pontosabban az szülők, Lajos és Magdolna. Csupaszív emberek, ám a felszín alatt komoly problémák húzódnak. Két gyerekük van. A lányuk szó nélkül tűnt el, „lelépett” külföldre anélkül, hogy bárkitől elbúcsúzott volna, vagy bárkinek elmondta volna, hová megy. A fiú egy művészlélek. Budapesten tanul rendezői szakon. Az ő történetüket követjük tehát három búcsún keresztül. Az első a 2017-es, aztán a második a pápalátogatás ’19-ben, majd a koronavírus éve kerül terítékre. Ezzel párhuzamosan persze a családtörténet is alakul.

Annyira egyszerűen és nagyszerűen hozza, írja és kreálja meg a darabban levő párbeszédeket Bea, hogy még olvasni is élmény volt. Aztán persze egy másik szint, amikor az első próbán elkezdtek megelevenedni a figurák.

Mindenkinek megvan a saját búcsúja, mindenki másként látja, másként értelmezi, másként kapcsolódik hozzá, másként vesz részt rajta, és ezeket a különböző arcokat úgy érzem, hogy tényleg sikerült egy elképesztő spektrumon befogni anélkül, hogy általánosítana. Az a szép, hogy konkrét szereplőink vannak, nagyon jó karakterek, és aligha marad ki valaki a történetből. Van egy papunk, vannak magyar turistáink, van egy Anti bácsink, aki a csángó zarándok, és hatalmas keresztet cipelve érkezik a búcsúba. Mi itt, Csíkszeredában el vagyunk kényeztetve, mert igazából egy jó 30 perces séta kijutni a nyeregbe. De mindenki másnak ez egy sokkal nagyobb erőfeszítés, és hát a csángóknak kiváltképpen. Anti bácsink még akkor is gyalog megy, hogyha felajánlják neki, hogy elvinnék autóval.

Ami még nagyon szép ebben a darabban, az a hit megfogalmazása. Az, hogy miként türemkedik be a mindennapjaikba, hogyan lesz egyszer csak egy láthatatlan dologból kézzelfogható realitás. Szóval én úgy mondanám, hogy a kegyelem ajtót nyit a hétköznapjainkra. Ezt mutatja meg ez a dráma úgy, hogy közben nem lett pátoszos és nem lett giccses, nem lett nagyotmondó, hanem egyszerűen csak valóságos.

– Kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy mindannyiunk történetét egy zenés színházi előadáson keresztül mutassátok be éppen a búcsú napján?

– Én úgy tudom, hogy ez a Role zenekarnak, pontosabban Nagy Tivadarnak volt az ötlete. Felolvasószínház formájában már láthatta ezt a darabot a csíki közönség, a Role-nak pedig minden évben van egy már hagyományossá vált pünkösdi jótékonysági koncertje, szóval most Tivadar hívta fel Péter Beát, hogy hozzák össze a kettőt.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy elhangzik a dráma, és ezt fogja követni egy Role koncert témába vágó dalokkal. Az én szerepem tulajdonképpen itt jött be, mert úgy gondoltam, hogy ha már van egy élő zenei csapatunk, amely lekísérheti ezt a történetet, akkor miért nem adunk neki egy nagyobb feladatot? Hiszen a zene olyan dimenziókat, érzelmi világot tud kinyitni, amit a szöveg a maga pőreségével, nehézségével, elakadásaival nem mindig, illetve néha túl sok tud lenni, és már majdnem megöli a lelket az emberben. Ilyenkor a zene mindig egy kicsit tovább tud segíteni, vagy inkább még mélyebbre tud vinni. Azt próbáltuk meg a Role zenészeivel megkeresni, hogy vajon milyen funkciót lehet a zenekarnak szánni ebben a darabban.

A zenének hangulatteremtő ereje van, ez senki számára nem újdonság. De itt szereplővé válik, véleményező hanggá, akivel interakcióba léphetnek a színészek. A szövegben elhangzó információkat teszi számunkra megélhetőbbé, közel engedi a lelket a fájdalmas dolgokhoz is, hiszen ebben a darabban nemcsak az otthonosság, nemcsak az ünnep van jelen, hanem a családhoz tartozó elakadások is, a nehézségek, a meg nem értések, a miértek, az egymás mellett való elbeszélések, a generációs különbségek is. Úgy érzem, a zene segít mindezt áthidalni. Nem beszélve arról, hogy Bea nagyon jó humorral írta meg ezt az egész darabot, és azt kerestük, hogy vajon ehhez a humorhoz egy kicsit a zene még hozzá tud-e tenni.

– Hozzád nemcsak azért áll közel Csíksomlyó és a pünkösdi búcsú, mert Csíkszeredában születtél és nőttél fel. Mindig is meghatározó hely volt számodra, ahová még most is rendszeresen visszajársz. Miért? Ha túllépünk a rendezői mivoltodon, hol jutott szerep neked ebben a búcsújárásban? Hol csatlakozol a történethez?

– Igen, számomra nagyon-nagyon fontos a csíksomlyói búcsú. Több száz évre nyúlik vissza a története, és bár a hétköznapokban a reformáció, pontosabban az unitáriusok legyőzésének ünnepeként szoktuk emlegetni, valójában már jóval azelőtt zarándokhely, kultuszhely volt. Erről van pápai dokumentáció is. Ha ugrunk egyet a történelemben, tudjuk, hogy amikor Márton Áron volt Erdély püspöke és a kommunisták nem igazán szerették ezt az egész búcsú dolgot – motorkerékpár versenytől mindent is így rászerveztek, csak hogy a nép figyelmét eltereljék –, akkor történt meg, hogy eljött Rómából egy nuncius, aki nem tudott aludni. Kiment a nyeregbe, és azt látta, hogy mezítláb, vagy akár térden mennek ki a csángók, a székelyek a Jézus-hágón és végzik a keresztutat. Bennem ez a történet máig erősen visszhangzik. Rég nem élek már Csíkszeredában, de lelkigyakorlatommá vagy szokásommá tettem, hogy minden alkalommal, amikor hazajövök, kimegyek a Jézus-hágón az összes nagy kérdésemmel, bánatommal, döntéshelyzetemmel. Talán hihetetlen, de soha nem történt olyan, hogy ne kaptam volna választ, vagy a lelkem ne simult volna ki.

A Jézus-hágó tehát nekem a nulla kilométerkő, az origó. Néhány éve egy új történet kezdődött ott el. Közölték, hogy nem lehet vérszerinti gyerekem. Érdekes módon nem voltam túlzottan szomorú. Azt éreztem, hogy a Jóisten ezt így akarta. Teljes és boldog életet éltünk, szolgáltunk, fellépéseink voltak, dolgoztunk. Aztán egyszer azért mentem fel a Jézus-hágóra, hogy „megkérdezzem” a Jóistent, mit szól ehhez. Emlékszem, hogy elindultam fölfelé stációról stációra, és ahogy elhagytam az egyik stációt, elképesztő zokogás vett elő rajtam. Nem tudtam értelmezni, mert nem egy konkrét érzelemvilághoz volt köthető. Haladtam fölfelé, és elérkeztem ahhoz a stációhoz, ahol Jézus találkozik a Szűzanyával a kereszt cipelése közben. Egy nagyon szép képi illusztráció van, ahogy majdnem szemtől szembe néznek egymással. Akkor merült fel bennem a kérdés, hogy tényleg úgy akarom-e leélni az életemet, hogy nem ismerem azt a féle szeretetet, amit egy anya tud érezni a fia iránt, akármilyen nehéz helyzetben is legyenek éppen.

Abban a pillanatban lenéztem a stáció alapzatához, és egy tömött ibolyacsokor volt ott. Az ibolya nekem már régóta szimbolikus virágom. Úgy érzem, egy kicsit olyan, mint én. Szívós, habár nem túl nagy. Ez a kép valahogy úgy állt bennem össze, mint egy nyitott meghívás az Isten részéről. Egy kérdés, hogy de hát nem szeretnél anya lenni? Ez három évvel ezelőtt, áprilisban történt. Hazamentem, és mondtam a férjemnek, hogy készen állok egy örökbefogadásra. Május 6-án, a születésnapomon írtuk meg a kérést. Sokáig várakoztunk, és már ott tartottunk, hogy végül is teljes az életünk, tényleg minden rendben van: kezdtünk arra a döntésre jutni, hogy lassan le kell zárnunk a folyamatot. Rögtön jött a telefonhívás. Van egy hároméves kisfiú. Ennek a hírnek a sokkja ismét elhozott Csíksomlyóra. Megint kimentem a Jézus-hágóra, és már az első stációnál elöntött a hála. Igen, van egy hároméves kisfiú, akit én örökbefogadhatok. Ő Beni. A mi kisfiúnk.

Hát itt csatlakozom én nagyon erősen a búcsúhoz, ami számomra nemcsak egy évben egyszer megtörténő nagy zarándoklat, hanem megismételhető, hiszen Csíksomlyóra, a Jézus-hágóra a akármikor el lehet menni, ha az embernek szüksége van válaszokra.

– Mennyire segít vagy épp hátráltat ebben a munkában az, hogy ennyire erősen kapcsolódsz érzelmileg a történethez?

– Ez egy nagyon jó indítómotor, mert az ember motivációját akkor is megőrzi, amikor a kisebb-nagyobb dolgok, feladatok tömkelege egyszer csak megtalálja a rendezőt. Most itt van velem Beni is. Minden este, amikor lefekszünk, az az érzés van bennem, hogy őt én konkrétan ajándékba kaptam, és ez a csíksomlyói Jézus-hágónak, vagy az ott megélt istenélményemnek és vezetésemnek köszönhető. Ettől kapok újabb erőt ahhoz, hogy minden kis részletet a helyére illesszek. Ezt érzem a próbafolyamatban is: minden a helyére kerül. Már az első próba után láttam, hogy mindenki tud kapcsolódni ehhez a történethez. Látom a különböző nézőpontokat, a különböző hangnemeket, közben meg egy pillanatra sem veszítem el a motivációmat, mert látom magam mellett a fiamat is.

– Te nem vagy új tag ebben az alkotócsapatban, hiszen a 2017-es Szent László, légy velünk! című szabadtéri szuperprodukció, ami több ezres tömeget mozgatott meg, szintén a te rendezésedben került színpadra. Hogy érzed, változott a közeg, a közönség azóta abban a tekintetben, hogy miként kommunikálhat velük az alkotó?

– A Szent László nagyon jókor született produkció volt. Szabadtérre, egy nagy ünnepre, augusztus 20-ra szerveztük. Elképesztő összefogás tudott még 2017-ben megtörténni. Kérdés egyébként számomra is, hogy vajon ezt meg lehetne ismételni. Mivel azóta sem történt meg, félek, hogy nem. Itt van viszont az a tény, hogy a Role zenekar még mindig hajlandó begyújtani a rakétákat. Egy összefogás mindig ezzel kezdődik, ehhez csatlakoznak az emberek.

Hogy miben változott Csíkszereda, nem tudom. Egy összérzés az, hogy egyre nehezebb embernek lenni már itt is. Csak jönnek szembe a kommentáradatok, mindenkinek nagyon kemény véleménye van, és szentül hiszi, hogy az övé az egyetlen igazság. És akkor történik egy ilyen szelíd dolog. Itt van egy kisfiú, és itt van egy történet, ami mindenestől a miénk, és elindul egy újabb összefogás, amit a Role kezdeményez. Engem tulajdonképpen meghat ez az egész, és egyszerűen csak megtisztelve érzem magam, hogy részese lehetek. És el kell mondanom, hogy a Csíki Játékszín színészein is azt éreztem, hogy mindenüket, az idejüket, a talentumukat, amijük csak van, azt ennek az ügynek a szolgálatába állítják.

– Kicsit sorsszerűnek tűnik mindez, hiszen te Budapesten igencsak pörgős életet élsz, amelyhez most még egy kisfiú is csatlakozott. Évek óta óriási logisztikát igénylő folyamat meglopni néhány szabadabb napot, amikor haza tudsz látogatni. És most centire pontosan kijött a lépés. Aligha véletlen… Mit gondolsz, miért kellettél te ennek az előadásnak, és miért kellett neked ez az előadás?

– Igen, abszolút egyetértek veled. Ez egészen biztosan kegyelmi konstelláció, és számomra elképesztő lehetőség a hálaadásra Beniért, valamint az összes kegyelemért, az összes útmutatásért, amit a Jézus-hágón kaptam. Mondjuk úgy, hogy ez az én tanúságtételem. Egy olyan helyszínünk, egy olyan kegyelmi terünk van Csíksomlyón, amit meg kell tanulnunk újra felfedezni, örülni annak, ami már a miénk, ahová nem kell ezer kilométereket utazni. Nem elmélet, nem egy elvont ájtatosság, hanem igenis a hétköznapjainkba egyszer csak formát, alakot öltő valóság, amit ott az ember a hegyen, a Jézus-hágón meg tud tapasztalni.

Hálás vagyok, hogy az Isten megengedte, hogy hazajöhessek éppen most. És hálás vagyok a családomnak, akik a próbák alatt Benivel vannak, hiszen most az édesapja nélkül jöttünk el. És hálás vagyok neki, hogy ennyire megértő kisfiú. Az alkotócsapat minden tagjának a családja ott van ebben a háttérmunkában. Mindenki odateszi a maga áldozatát azért, hogy ezt a történetet elmesélhessük. Hogy ennek a beteg kisfiúnak és a családjának megmutassuk azt, hogy a közösség észrevette, hogy bajban vannak. Nem tudjuk megoldani a problémát, de nem fogjuk magukra hagyni őket. Nem estek a látózónán kívül. Nem estek Isten látózónáján kívül.

– Beszélgettél Csíksomlyóról Benivel?

– Még nem, de már megmutattam neki a helyet. Aztán szép lassan összefűzöm számára a történetet. Azt már tudja, hogy mi nagyon szerettünk volna egy kis barna hajú, jóhumorú fiúcskát, és erre a Jóisten azt mondta, hogy hát itt van Beni. Hiszem, hogy ez a történet egyszer majd neki is nagyon fontos lesz.