Barabás Miklósra emlékeztek egykori iskolájában, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, ahol péntek délelőtt Jánó Mihály tartott előadást a neves festőművészről.

Jánó Mihály Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett művészettörténész, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott múzeológusa Barabás Miklós, a nemzet festője. Képek a festő és a modelljeinek életéből címmel tartott érdekfeszítő vetítettképes előadást. A meghívottat és az egybegyűlteket Kerekes Erika igazgató-helyettes köszöntötte.

A sepsiszentgyörgyi művészettörténész mozaikszerűen, Barabás Miklós életútjának fontosabb állomásainak érintésével mutatta be a festő legjelentősebb alkotásait, művészetének jellegzetességeit. Az érdekes, közel másfél órás előadást Jánó Mihály olyan kevésbé ismert, főként az általa felfedezett adatokkal gazdagította, amelyeknek köszönhetően a kollégium önképzőkörének egyik legkülönlegesebb, legemlékezetesebb eseménye marad a pénteki bemutató.

Jánó Mihály már a legelején fontosnak tartotta tisztázni a festő születésének pontos dátumát, amely egy adott ponton kérdésessé vált amiatt, hogy egy rokon kijavította a dátumot a születési okiraton, a két nappal későbbi megkeresztelést jelölve rajta, holott Önéletírásában Barabás Miklós világosan leírja: „Születtem 1810-ben, február 22-én Márkosfalván, Erdélyben, Háromszéken”.

Mivel diákok is szép számban jelen voltak, az előadó sokat mesélt Barabás kollégiumi éveiről. A nehézsorsú, rokonai által egyáltalán nem támogatott székely fiú nagyon korán, hat-hétévesen került Nagyenyedre, ahol tanárai – elsősorban Hegedüs Sámuel – hamar felismerték tehetségét és bepártolták az arisztokrata családokba, ahol portréival pénzt kereshetett. Mint ismeretes, később ő lett az első olyan magyar festő, aki képes volt a művészetből megélni.

Jánó Mihály előadásának egyik kiemelt témája volt egy, a kollégiumban rejtőzködő, kevésbé ismert értéknek a köztudatba való beemelése. 1826-ban, már ismert művészként, Barabás Miklós megalkotta a Quodlibetet, az enyedi tanárainak és támogatóinak tetszés szerint válogatott portréját, amelyet a kollégiumnak adományozott és ma is megvan. „Az igazgatói irodában a magyar művészettörténet egyik legnagyobb ereklyéjét lehet látni” – mondta Jánó Mihály, aki tulajdonképpen huszonöt évvel ezelőtt felismerte, majd szakemberekkel igazoltatta, hogy a kollégium tulajdonában levő Quodlibet eredeti Barabás-mű, nem pedig másolat, ahogyan előzőleg feltételezték. Önéletírásában Barabás Miklós ezt jegyezte fel a műről: „Ezen évben festettem meg a még ma is meglevő Quodlibetet (...), lefestettem rá több tanárom arcképét emlékezetből és végül a saját arcképemet is”. Barabás 17 évesen festette meg első önarcképét, érdekes módon az említett művén beemelte azt a tanárai közé, ami szokatlan és hiúságára vall, egyébként élete során többször is megfestette saját portréját. Jánó Mihály azt is elmondta: nagyon megható számára, hogy az előadás napján, a könyvtárban megtalálta azt az iratot, amellyel Barabás a kollégiumnak adományozta ezt az alkotást. Felelevenítette azt is, hogy 1998-ban, amikor Barabás Miklós halálának 100 éves évfordulójára szerveztek emlékünnepséget Sepsiszentgyörgyön, a kollégium elküldte a másolatnak vélt Quodlibetet a kiállításra, ott derült ki, hogy eredeti műről van szó.

A közönség kérésére Jánó Mihály beszélt a kollégium dísztermében található eredeti, egészalakos Bethlen Gábor-állóportréról is, amelyet Barabás rendelésre készített el. A festő természetesen csak régi metszetekről tanulmányozhatta a fejedelem arcát, ruházatát pedig inkább 19. századira komponálta az ünnepélyesség kedvéért, mindezek ellenére ez egy nagyon jelentős portrénak számít Bethlen Gábor ikonográfiájában.

Az előadótól továbbá megtudhattuk: Barabás Miklós készített egy jegyzéket az összes munkájáról, amire emlékezett, ami sokat segíti a kutatást. Mint közkedvelt arcképfestő megfestette, megrajzolta korának, a reformkornak és a szabadságharcnak szinte minden neves személyiségét, ezért nevezte el őt Reviczky Károly „a nemzet festőjének”. Annyi portrét festett, mint addig senki soha, ez pedig nagyon fontos volt abban a korban, amikor még nem létezett fényképezőgép. Arcképeinek jellegzetessége, hogy a modell mindig be van helyezve egy tájba, legtöbbször abba a természeti környezetbe, amelyben otthona található. Zseniális tehetségére vall, hogy megragadta a modell arcának minden vonását, ettől válnak élethűvé a portrék. Érdekesek továbbá az alkotói pályájának kezdeti, Nagyszebenben készült gyermekportréi, litográfiái is ismertek (például a Bécsi Nemzeti Könyvtárban száz darabot őriznek ezekből) és nem utolsósorban nemzetközi elismerésnek örvendenek Barabás Miklós akvarelljei is. Az információkban dús, lenyűgöző előadásában az előadó érintette a festőművész életútjának főbb állomásait (Nagyszeben, Bukarest, Bécs, Olaszország, Pest), és bemutatta a legjellegzetesebb alkotásokat. Legutoljára egy anekdotát mesélt el  Barabásról: 75 éves korában, amikor megkapta az Osztrák Császári Vaskorona-rendet, a legmagasabb kitűntetést, amit egy művész kaphatott, kitűzte a mellére, önarcképet készített és azt száz példányban sokszorosította, a litográfiákat pedig elküldte az összes rokonának, azoknak, akik nem akartak tudni egykoron az alacsony növésű, szegénysorsra jutott kisfiúról. Jánó Mihálytól azt is megtudhattuk, hogy Barabás édesanyja halála után már sohasem jött Erdélybe, bár nagyon ragaszkodott ehhez a tájhoz, az itteni miliő meghatározta egész életútját. Habár európai műveltségű művész volt, több nyelven beszélt, felesége francia volt, akit Rómában ismert meg, mégis egész életén át elkísérte az erdélyiség és még idős korában is  igyekezett tartani a kapcsolatot az itteni barátaival, ismerőseivel.

Jánó Mihály Isten kegyelmének tartotta, hogy a Bethlen-kollégiumban tarthatott előadást egyik kedvenc, sokat kutatott témájáról, Barabás Miklós életéről és munkásságáról és leírást nyújthatott a híres művész azon eredeti alkotásairól, amelyek az iskola tulajdonát képezik.