Megszólalt a héten a Szabad Európa online multimédiás hírportálon Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész és a Kerényi Györgynek adott interjújában a székely különállás, illetve a magyarsághoz tartozás tényeiről és mítoszairól beszélt. Ebben, többek közt, elmondja: „a mitikus múlt éppúgy része történelmünknek, mint a valós.” Úgy látja, hogy „virtuális székely mára kilépett a politika és a közösségi tudat szintjéről: a székelység piaci márkává vált.”

 „A Székely himnusszal kapcsolatban van egy érdekes történet. Az udvarhelyi románságnak volt egy régebbi, lehet, hogy még Trianon előtt az itteni társadalomba beépült része. Történetesen az illető, akiről beszélni fogok, egy ilyen családból származott. És volt az új hullám, amely a Ceaușescu-időkben érkezett.

Volt egy eset, amikor nyugdíjasbúcsúztató vagy valami hasonló volt egy munkahelyi kötődésű társaságban. Valahol kocsmában, vagy lehet, hogy a Szejkén egy üdülőházikóban elénekelték a Székely himnuszt. Ez a szeku tudtára jutott, és behívatták őket. Többek között ezt a tudatilag is román embert is, aki úgy beszélt magyarul, mint én, de származásában tekintve, identitásában is román volt, már családilag összevegyülve a helyi lakossággal.

Próbálták ilyen módon is megszólítani, hogy igazat mondjon, maga román. Igen, az vagyok. Énekelték-e a Székely himnuszt? Nem tudok róla. Hogyan, maga nem ismeri a Székely himnuszt? Mondta az illető, hogy tessék énekelni belőle egy kicsit. A szekus énekelt két sort a Székely himnuszból, mire ő azt mondja, hogy nem emlékszem, hogy énekelték volna. Kiment, kérdezték a kollégái, hogy volt a szekunál. Mondta, hogy rendben volt, elénekeltettem a szekussal a Székely himnuszt.”

Fenti, több szempontból is sokatmondó történet forrása Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész. Ő ezt a különös históriát nem véletlenül kívánta elmondani abban az interjújában, melyet az online multimédiás szolgáltatásként működő magyar Szabad Európa számára adott négy nappal ezelőtt amelyben – egyebek mellett – bőven esik szó magáról a Székely himnuszról és annak udvarhelyi szerzőjéről, Csanády Györgyről.

Mielőtt erre és természetesen egyebekre is az általa mondottakból kitérnék, tartozom egy vallomással. Bármennyire is szerettem volna, meg sem próbálkozhatom ennek a nagyinterjúnak a részletekre kiterjedő bemutatásával, melyet a mintegy hetven magyar, román, német és angol nyelven megjelent tanulmány, illetve tíz magyar és román nyelvű könyv szerzőjével, Hermann Gusztáv Mihállyal készített a portál budapesti szerkesztőségének munkatársa Kerényi György. Hogy ez miért is nem lehetséges annak oka egyszerű: a székelyek históriájának talán legavatottabb ismerőjével és népszerűsítőjével folytatott dialógus hallatlanul terjedelmes, annak közel 30 ezer karaktere kb. 16 és fél lapoldalt tesz ki.

Azt viszont véteknek, sőt bűnnek tartanám, hogy az elmúlt hét rovatomba kívánkozó legtartalmasabb publikációjára való figyelemfelhívásról lemondjak. Ezért megkísérelve a lehetetlen ostromát, néhány olyan, ebben a beszélgetésben a historikus által kifejtett gondolatfüzérre fókuszálnék, melyek megismerése után az olvasó remélhetőleg kedvet érez az ide klikkelésre és meg kívánja ismerni a teljes szókérést.

Nem belemenve tehát annak a történeti fejtegetésnek a részletezésébe, melyben Hermann Gusztáv források és a könyvtárnyi szakirodalom alapján szolgál magyarázattal arra, hogy miért, mikortól és hogyan érhető tetten, hogy már érzékelhető, legalábbis a székely közéleti elit soraiban egy szkíta huntudatú meghatározó elem, két vonatkozást az általa szóvá tettek közül viszont feltétlenül említésre érdemesnek tartok.

Egyrészt azt, hogy hiába volt, van és lesz is mindig kérdőjelekkel tele a székelyek eredetének a legigényesebb tudományos körökben is vitatott kérdése, – ez az érintettek és a szélesebb közvélemény számára ennek kevésbé van jelentősége. Ennél sokkal fontosabb a sajátos identitást formáló közhit, az, hogy „a köztudatban ma is élénken jelen lévő eredethagyomány viszont valósként kezeli a mítoszt, miszerint a székelyek Attila hunjainak utódai, akik folyamatosan a mai lakterületükön élnek, a hunok európai területfoglalása óta.”

Másrészt pedig az, hogy a középkor óta a peregrinus diákok, a jezsuiták, majd a reformáció iskolahálózata által terjesztett hun eredetmítoszra és a székely ősrögös kiváltságokhoz kötődő székely rendi tudatra miként épült rá az egész régiónk nemzetépítéseinek korát jelentő XIX. századnak a magyar nacionalizmusa, és mi születik meg ebből?

Hermann úgy látja: a reformkori magyar sajtóban és az akkori széki közgyűlési jegyzőkönyvekben is ugyanaz a retorika: „ebben van egy erőteljes igyekezet, amivel a székely rendi nacionalizmusra próbálják ráépíteni az etnikai-kulturális alapú nacionalizmust.” Más nem is születhet ebből, mint egy „kettős identitás, amiben fokozatosan egyre nagyobb arányt kap a magyarságtudat. De marad, és erőteljes hangsúlya van a mai napig is a székely összetevőnek” – fogalmaz.

Lássuk ezek után a legújabb kort, annak a riporteri faggatózásnak a fényében, hogy módosult-e a székelytudat és a székelykép Trianon után, aminek „máig élő, kanonizálódó manifesztációja a Székely himnusz megszületése volt”, továbbá okozott-e sokkot vagy nem ez a cezúra a székely nemzettudatnak, ami már eleve egy kívülállásos tudat volt?

A történész úgy véli: a Romániához kerülés révén e téren nem történt se sokk, se módosulás: „Ugyanaz, a részben ősrögös székely rendi nacionalizmusból továbbgyűrűző székely regionális tudat marad meg egy nagyon jelentős magyar nemzettudattal társulva.” Arról pedig, hogy milyen jellegű volt és maradt ez az eredendően sajátos önkép és öntudat, a következőket kívánta elmondani:

„Volt valamennyi kívülállás addig is benne. Azt nem mondanám, hogy felerősödött, de hogy nem gyengült és nem veszített a konokságából, az biztos.

A székelyek 1848 októberében az agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen mondanak le a kiváltságaikról, úgymond önként. Ezzel betagolják magukat is a polgári modern magyar nemzet kötelékébe.

Utána vannak elszólások a közéletben, hogy mekkora áldozatot hozott a székelység ezzel, és ezt valahogy honorálni kéne. Mert a régi királyok honorálták a székelyek szolgálatait a határon és a hadászatban.”

Feltétlenül idézendőnek tartom, hogy most, amikor ráadásul centenáriuma van a Székely himnusz első nyilvános elhangzásának, melyet ostoba és konfliktusgerjesztő töltettel meghamisítva énekelnek immár világszerte, belecsempészve a „ne hagyd el veszni” áthallásos fordulatot (Hermann éppen a már hivatkozott tanulmányában mutatott rá, hogy az eredeti alkotás Csanády írta utolsó sora, így hangzik: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene”), – azt, hogy mit válaszolt Kerényi György interjúalanya „A megmaradás és a magyarság esszenciájának képe Budapesten konstruálódott, úgy, ahogy Csanády György is ott írta meg a Székely himnuszt?”-kérdésre:

Íme, a válasza: „Nem ott konstruálódott, ott tovább élt. Ezért mondom, hogy nem gyengült az ősrögös székely tudat Trianon után. A kint tanuló székelyeket Csanádyék közösségbe építették, a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületébe. Ők esküt tettek arra, hogy visszatérnek a szülőföldre. Nem tudom, hogy mindegyik központban ez megtörtént-e, de én a Hargitaváralja című lapban olvastam egy tudósítást 1936-ból, a debreceni székely diákok esküjéről, amit a vármegyeháza dísztermében tettek. Ennek az eskünek a szövege a következőképpen szólt: ’Nekünk nem hazánk semmiféle ország, nekünk nincs testvérnép, csak mostoha. Hargitán kívül [más] hegyet nem látunk, Királyhágón túl nem vágyunk soha.’

Az ősrögös, székely rendi eredetű – persze már rég nincs rendiség, amikor ez történik – regionális tudat, regionális nacionalizmus jellemzi. Ami ezeknek a Magyarországon tanuló diákoknak, hallgatóknak a tudatában felerősödött.”

Persze, ehhez jött hozzá egy misztikus körítés is, amit Csanády György és társai hozzáfűztek. „Tehát ez a magyar nacionalizmussal szemben is megfogalmazza önmagát nagyon erőteljes hangsúlyokkal. Hozzá a misztériumjátékok, amiket évente minden májusban megrendeztek, ezek is ebbe az irányba, a székely szülte a magyart felfogás irányába hatnak.” – hangsúlyozza a kutató. Mindezek vegyes érzelmeket kiváltva szivárogtak le a székelység tudatába – ítéli meg és ekképp érvel véleménye mellett: „Valószínű, hogy voltak negatív élményeik is. Az állam támogatta őket, mert másképpen, erőteljesebb, konzisztensebb támogatás nélkül nem tudták volna végezni az egyetemet Magyarországon. Ők is támogatták egymást nyilván. De lehettek, sőt egészen biztosan voltak a hivatalokban negatív élményeik, ahol éreztették velük, hogy ők befogadott, másodrendű magyarok. Én ezt hallom ki az esküszövegből, hogy nincs testvérnép, csak mostoha.

Meg nem kerülhető kérdése volt az interjúnak a székelyudvarhelyi születésű és egy több évtizedes budapesti lét után az itteni temetőben végső nyugalomra lelt Székely himnusz szövegíró Csanády György vitákat kiváltó itteni szobra sorsának az alakulása, mely mélyen megosztja a város közvéleményét.

A szoborral, melynek elkészültéről és a vele kapcsolatos aggályokról egy évvel ezelőtt mi is beszámoltunk, csak a kisebb gond az, hogy hol kerül majd felállításra. A nagyobb probléma az vele, hogy éppoly hamis ez a Csanády-ábrázolás, mint ama „ne hagyd el veszni” legutóbb diplomáciai feszültséget is kiváltó szöveg megmásítás, amiről az a véleményem: bár Csanádyt összevetni Kölcseyvel vagy a Szózat szerzőjével botor dolog, de talán mégis… Ha már úgy alakult, hogy egy közösség himnuszként tekint az alkotására, akkor azt úgy kell elfogadni és éltetni, ahogyan azt a költő megírta, ahogyan az először elhangzott a nyilvánosság előtt 1922. május 22-én! Ezen változtatni senkinek sincs joga!

A tisztánlátás érdekében helyénvalónak azt gondolom, ha ez ügyben idézem az interjú idevágó kérdéseit és az azokra adott válaszokat:

„Udvarhelynek most az is problémája, hogy helyet kell találni a felállítandó Csanády-szobornak.

Ezzel két probléma is van. Az egyik, hogy a szobor Csanády András, tehát Csanády György fia szerint sem hiteles, egyebek mellett, mert az ő édesapja életében soha nem hordott vitézkötéses Bocskai-felöltőt. De a megrendelő ragaszkodott hozzá.

Helyi a megrendelő, vagy magyarországi?

Helyi. Ez a kisebbik probléma. A másik, hogy nekem tényleg nem volna semmi bajom azzal, hogy a Csanády-szobor valahol köztérre kerül. De ragaszkodnak ahhoz, hogy egy reprezentatív köztéri pontra kerüljön, és ezt nem találják. Azért nem, mert itt óriási szoborállítási láz volt különböző konjunktúrákban. A reprezentatív köztéri helyszínek, pontok beteltek. Nincs ahova, egyszerűen keresni kell, hol van az a hely, ahol nem terheli túl azt a közteret téresztétikailag. Ez nem létezik, de a szerényebb, rejtettebb vagy kevésbé szembeötlő helyszíneket nem akarják elfogadni.

Ez a problémám nekem a Csanády-szoborral. Nem az, hogy a Székely himnuszon irodalmilag, zeneileg vitatkoznak. Nekem személy szerint az a gondom, hogy el kéne fogadni egy kevésbé reprezentatív helyszínt, mert másképpen nem mozdul ki az ügy a holtpontról.”

Arra is kitér a beszélgetés, hogy a riporternek személyes emlékei vannak arról, hogy a szocializmus éveinek Magyarországán a Székely himnusz éneklésének ellenzéki jelentéstartalma volt. E felvetésre Hermann megerősíti: ugyanez megvolt mifelénk is akkoriban, „szűk baráti körben olykor, amikor a veszélyérzet megszűnt, a kocsmában is, mikor már az italfogyasztás arányában csökkent a veszélyérzet. Illetve lakodalmakon, amikor ugyancsak előre haladtak a fogyasztásban.”

A tényrögzítést, miszerint „ez nem egy Budapestről importált dolog volt, mint mondjuk a Wass Albert-mítosz”, hanem ez szervesen jelen volt az erdélyi magyar fejekben, historikusunk a következőkkel egészíti ki: „Ez lehet, hogy a Horthy-korszakban épült igazán mélyen és széles lefedettségben a székelyföldi lakosság tudatába. De létezett a „létező szocializmus” időszakában.”

Figyelemfelkeltőnek szánt írásom végéhez közeledve két megközelítést még kihagyhatatlannak vélek a Szabad Európás interjúból.

Az egyik annak kapcsán vetődött fel, hogy Kerényi rákérdez: „Ideszoktak és most is járnak ide tömegével a magyarországiak különböző motivációkkal. Hogy látja, az ő fejükben, szemükben mi a székely?”

Hermann szerint Székelyföld „divatba jövésének” a hátterében nagyon sokak számára az áll, hogy „ők egy idealizált székelyt képzelnek el.” Mint fogalmaz: „Uz Bencéket, Ábeleket keresnek mindenfelé, csalódnak, hogy nem találják őket éppen olyannak, amilyennek Tamási leírja.” Ezt követően nyomatékosítja mondanivalóját személyes tapasztalatával is: „Én egy időben botcsinálta idegenvezetőként több csoportot is vezettem valamikor a kilencvenes években. Főleg az elején találkoztam ezzel a mítoszkereső mentalitással. Nemcsak pesti – itt pesti embernek mondják –, de magyarországi emberekkel, akik azt a székelyt keresték, hittek benne, és minden táj elragadta őket.” Persze volt más, ennél kellemetlenebb tapasztalata is, melyet szintén meg kívánt osztani azzal a megjegyzéssel, hogy szerencsére ma már olyanok nincsenek, akik rácsodálkoztak arra, hogy milyen szépen beszélnek a vendéglátóik és még az is megfordult a fejükben: „Vajon az ő kedvükért beszélnek magyarul?”

A másik annak a jogosnak tűnő riporteri óhajnak a nyomán merül fel, hogy talán „nem kéne ennyi bőrt lehúzni a székelységről?” Kerényi nemcsak rákérdez erre, hanem felvetését meg is indokolja, majd mivel a lokálpatrióta historikus válasza mintha nem lenne igazán az ínyére, a beszélgetőpartnere szakmai hozzáállását firtatja, lévén, hogy a tudomány embere számára mindennek alfája és ómegája a hitelesség.

Hadd adjam közre zárásképpen zárjam kettőjük e tárgyban folytatott dialógusának ezeket a passzusait:

„Nézem az óriásplakáton, hogy Tiltott Fesztivál. Tehát amit a Tiltott Csíki Sör tulajdonosa felépített marketingfogásként, már más termékekre is kivetül. Voltam itt, Udvarhely mellett a történelmi emlékparkban, aminek számomra a makettek révén van történelmi hitelessége is, tehát a skanzenkultúra felé is nyitott, de amellett ott van a tömény giccs is, egy piacosított valami. Ez egy érdekes folyamat.

Az én véleményem szerint addig, amíg az itt élő székely vagy nem székely közösségnek a hasznát szolgálja, amíg megélhetést jelent, akár itteni embereknek minél nagyobb számban, addig ez rendben van. Ha nem esik olyan túlzásokba, amelyek a jó ízlést esztétikai tekintetben sértik.

És a történelmi hitelesség? A történészt ez nem zavarja?

A történelmi valóval se kerüljön nagyon ellentmondásba. De az lehetetlen, mert a mitikus múlt éppen úgy része a történelmünknek, mint a valós múlt. Az eltérített repülőjárat is része a légi közlekedésnek, csak egy kicsit másként. Én azt mondom, hogy a mitikus múlt is része a múltunknak. Annak a történeti alakulását is követni, az egy kaland. Én most ezzel foglalkozom. Az is egy kaland, hogy egy bizonyos dologra vonatkozó tévhit hogyan alakul a különböző történelmi időszakokban. Tehát engem a történeti hitelesség torzítása ilyen szempontból nem zavar. Az igen, ha valami újabban, mesterségesen kreált mítoszt próbálnak ráépíteni a már létezőre.”