Megszólalt a héten a ma7-ben Pomichal Krisztián, a dunaszerdahelyi hírportál rovatvezetője és szenvedélyes véleménycikkben súlyos szavakkal marasztalja el az egymással kiegyezés-képtelennek mutatkozó felvidéki magyar politikai elitet, amelynek a most zajló szlovákiai választási kampányban egyelőre semmilyen pozitív üzenete nincs azok számára, akiknek a bizalmára és támogatására szüksége lenne a parlamentbe való bejutáshoz.

Pomichal úgy látja – és szerintem az elmúlt hetek történéseinek tükrében messzemenően igaza van –, hogy „miközben régen kampányolni kellene, programot írni, meg úgy egyáltalán, látványosabban dolgozni, ott vagyunk, ahol a part (párt?) szakad. A 2020-as választások előtti keringő ismétlődik meg, ugyanaz a nézhetetlen, rossz film, csak más szereplőkkel. Már megint…”

Botrányba fulladt a Szövetség Országos Tanácsának pozsonyi gyűlése tavaly december 10-én, azzal, hogy a párt MKP, azaz Magyar Konzervatív Platformja (frakciója), mely a küldöttek 50 százalékát teszi ki, a kivonult a testület üléséről. A tanácskozás témája a párt platformrendszerének felszámolása volt, amelyet az MKP indítványozott, de a másik két, szintén saját platformmal rendelkező tömörülés, a Híd és az Összefogás ellenzett. Ekkor az a hír is lábra kapott, hogy a pártelnök, Forró Krisztián a lemondását is kilátásba helyezte, ha nem sikerül eltörölni a párton belül működő platformokat.

Történt mindez alig öt nappal azelőtt, hogy előbb a szlovák államfő irodájában bohózatba illő jelenetek játszódtak le (a kormányválságért nagyban felelős akkori pénzügyminiszter és ex-miniszterelnök Ivan Matovič vitte a lemondását Zuzana Čaputovának, de a helyszínen meggondolta magát és egyszerűen kitépte azt az elnöki hivatal munkatársának kezéből), amit még aznap követett a Heger-kabinet bukása. Azzal pedig, hogy a parlament megvonta a bizalmat a kormánytól, az is eldőlt, hogy Szlovákiában előrehozott választásokat kell tartani. Az szintén bohózatba illő, ami az ezutáni másfél hónapos belpolitikai agóniát jellemezte, melynek során a parlamenti pártok egymásra kígyót-békát mondva útszéli módon vagdalkoztak és nem tudtak megegyezni a választások időpontjában. A méltatlan színjátéknak végül Čaputova elnök asszony vetett véget, azzal, hogy ultimátumot adott a megegyezésre képteleneknek. Csak e megzsarolás után dőlt el, hogy az idő előtti választásokra szeptember 30-án kerül majd sor.

Nem tagadom, hogy a tévés szappanoperák világát idéző elhúzódó szlovák belpolitikai káoszt szemlélve felmerült bennem egy eretnek gondolat. Miközben évek óta e helyen mindig amellett kardoskodtam, hogy fontos, sőt létkérdés a felvidéki magyarság számára a jelenlét az országos törvényhozásban, az elmúlt hónapok színvonaltalan nagypolitikai játszmáit szemlélve, ezért, de csakis ezért, picit örültem annak, hogy ebből szánalmas adok-kapokból, objektív okok miatt, hál Istennek kimaradt az ottani nemzettársaim pártja.

Arra viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a szlovákiai kis magyar világ hangadói és úgymond érdekképviselői megirigyelik a többségi politikusok generálta tohuvabohut, és bebizonyítva, hogy ők se jobbak a Deákné vásznánál, ők is zűrzavarkeltésben lelik örömüket.

Erre a soha se akart, kényszerű következtésre a Szövetség hivatkozott decemberi országos értekezlete történtek okán, illetve az azóta napról-napra, csak a belső szembefeszülésekről szóló hírek miatt jutottam. Mint oly sokan a bárhol élő honfitársaim közül, nekem is nagy elégtételt jelentett az egységes szlovákiai magyar párt létrejötte. Viszont az elmúlt hetek, hónapok fejleményei egyre inkább gondolkodóba ejtettek, a bennem sokasodó kérdőjelek közül óhatatlanul is mindegyre visszatért a legkínzóbb: az egymásra találás ugyan maga volt a csoda, de ez is, mint szokott az megesni általában a mirákulumokkal, valóban csak három napig tart?

Mindezeket annak okán kívántam szóvá tenni, mert eheti tallózásom során rábukkantam arra a lelkiismeretre és felelősségérzetre való apellálásra, amit Simon? Gyimesi? Mindkettő? Egyik sem? címmel Pomichal Krisztián tett közzé a héten lapjában, a ma7-ben, és amelyre ezúttal fel kívánom hívni a figyelemet.

A felvidéki kolléga hozzám hasonlóan elmarasztalóan vélekedett eddig is minden olyan egységbontó kezdeményezéstől, melyekből nem kevés volt az elmúlt négy hónapban, és amelyeket mind-mind választókat elriasztó terméketlen viták követtek. Valamennyi felsorolásával nem tenném próbára az olvasó türelmét. Viszont azt a kettőt, mely a platformok megtartása vagy felszámolás kérdése után felvetődött és patttalan, máig tartó vagdalkozásokat váltott ki, ki nem hagyhatom.

Az egyik megosztó kérdés az volt, hogy kell-e a Szövetségnek vagy sem, a sokak által, s talán nem is alaptalanul, a Matovič-féle párt, az OLaNO „díszmagyarjának” tartott Gyimesi György? A másik pedig, hogy érdemes-e kiegyezni a korábbi egységbontás-bajnok veterán politikussal, Simon Zsolttal, aki volt már miniszter az MKP, majd a Híd színeiben is, majd sértetten függetlenné vált, hogy aztán Magyar Fórum néven saját pártot alapítson akkor, amikor magyar pártól már volt legalább három Szlovákiában és készülőben volt még egy negyedik is.

Hogy nincs köztünk véleménykülönbség a ma7 munkatársával, az már gondolom kiderült a fentebb elmondottakból, illetve a bevezetőmben tőle idézett korholó szavaiból. Lássuk mindezt most bővebben, ahogyan azok megfogalmazódnak írásának indító passzusaiban.

„Annak idején megírtam, a hátam közepére nem kívánom az egyesülést, de ha magyar parlamenti képviseletre vágyunk, nincs más lehetőség. – kezdi eszmefuttatását Pomichal, majd így folytatja: Ettől még a Most-Híd ősbűne nem feledhető, a vegyespárti ideológiának meg nem a parlamentben, hanem a szemétdombon a helye. Azt a luxust ugyanakkor, hogy simán szélnek eresztjük a maradék tíz-húszezer választójukat a közösségünk már nem engedheti meg magának. Mielőtt a kedves olvasóban felhorgadna az indulat, nézze már meg, hány szavazatot hozott mondjuk Agócs Attila vagy Pataky Károly a megyei választásokon. Attól, hogy ad nauseam (az unalomig - n. n.) ismételgetjük, még nem lesz igaz, hogy a vegyesplatformnak egyáltalán nem maradtak szavazói.  

Vegyük végre észre, kipusztulóban vagyunk! Konzervatív-liberális törésvonalak mentén megosztani a felvidéki magyarságot csak annak érdeke, aki a közösségünk elveszejtésére tör. Az anyaországnak is luxus ez a megosztottság, nemhogy nekünk!

Teljesen mindegy, kinek a nyakába pakoljuk a felelősséget, akad belőle elég. A felvidéki magyar választó kiábrándult a felvidéki magyar politikából és ez legkevésbé az ő hibája. Az MKP 1998-ban még kapott 300 ezer szavazatot, most simán benne van a pakliban, hogy a Szövetség a harmadát sem szerzi meg. Sok munka van ebben is, a bűn nem elvitatható, de a parlamenti bejutás szüksége sem az. Most különösen nem!”

E mindenki fölött pálcát törő ítélkezéssel jó lenne vitába szállni, érvelni azzal, hogy Pomichalt bizonyára elragadták az indulatai, hisz lehetetlen az, hogy egy félmilliónál is nagyobb magyar közösségből csak alig húsz százalék voksára számíthat a Szövetség. Bármennyire is kívánatos lenne, sajnos cáfolni őt nem lehet. Elég arra hivatkoznom, hogy a közvélemény-kutatások hónapok óta azt mutatják: a Szövetség számára az öt százalékos parlament küszöb megugrása nem tűnik valószínűnek, sőt… Pedig, mint nyomatékkal rögzíti szerzőnk: „Talán a rendszerváltás óta nem volt ennyire fontos, hogy legyen magyar képviselet a szlovák törvényhozásban.”

Hogy mi mindenért véli úgy a cikkírónk azt, hogy a bársonyos forradalom óta nem volt olyan nagy tétje a magyar jelenlétnek a pozsonyi törvényhozásban, mint lesz az idei rendkívüli választásokat követően, azt nem is részletezném. Csupán utalnék arra, hogy a vonatkozó terjedelmes okfejtés valamennyi felsorolt érve napjaink legnagyobb kihívásához, az orosz-ukrán háborúhoz kapcsolódik. Pomichal úgy látja, „ahogy most állnak a dolgok, elég csak átcsúszni a parlamenti küszöbön, a Szövetségből simán kormánytényező lehet. Sőt, kell is, hogy legyen!”. Az esetleges magyar siker pedig – véli ő – annak is megadná az esélyét, hogy például a leendő kabinet új alapokra helyezze az eddigi elfogult Amerika-barát szlovák külpolitikát.

Azt viszont már nem hagynám ki, amit a publikáció kérdőjelekben bővelkedő címe, a Simon? Gyimesi? Mindkettő? Egyik sem? cím vet fel, hiszen a Simon Zsolthoz, illetve a Gyimesi Györgyhöz való viszonyulás a most zajló választási kampányban a Szövetség számára – a jelek szerint –mindennek az alfája és ómegája.

Íme, hogyan jelenik meg e duónak megosztó kérdése Pomichal szemüvegén keresztül:

„A választók türelmét próbára tévő szappanopera legújabb fejezetében két "külsős" figura okozott újabb nézetkülönbséget, Simon Zsolt és Gyimesi György.

Jó előre szögezzük le, egy szebb világban, más-más okokból, de egyiknek sem lenne helye egy egyesült magyar pártban.

Az előbbi lassan mindenhol megfordult már a honi politikában. Az MKP-t otthagyta, mert több lehetőséget látott vegyeséknél. A Most-Hidat otthagyta, mert nem kapta meg a mezőgazdasági tárcát. A magyar választási pártot szintén, mert érezte, ebből többet is ki tudna hozni. Simon ugyanis egyáltalán nem buta! Vitte magával a kampánypénz egy részét. Ennek köszönhetően most elszenvedői vagyunk szánalmas, rossz magyarsággal megfogalmazott billboardjaik jelentette vizuális környezet-szennyezésnek, meg a most-hidasok szekundálásával zajló elképesztő zsarolásnak.

Gyimesi javára legyen mondva, ő ezt sokkal ügyesebben űzi. Neki még az a bravúr is sikerült, hogy előbb lett belőle parlamenti képviselő és csak ezt követően kezdett el aggódni(?) saját közössége sorsáért. Ezt általában fordítva szokás, de magyar rajongótábora nagyvonalúan átlendült ezen a kis furcsaságon, ahogy azon költői kérdés megválaszolása sem foglalkoztatta őket, miért foglalkozik ennyit a szlovák sajtó egy alig kétezer karikát szerző magyar pótképviselővel.”

Cikkszerzőnk állítása, miszerint „egészen furcsa, de úgy Simont, mint Gyimesit tulajdonképpen a Szövetség építette fel”, első látásra meghökkentőnek tűnik. Őt továbbolvasva, viszont el kell ismerni, ebben is igaza van. Mert az érvelése erről bizonyító erejű:

„Az előbbit azzal, hogy egyáltalán szóba álltak vele (meg azzal, hogy „elfelejtettek” egy „Magyar” Szövetséget létrehozni), utóbbit meg azzal, hogy tálcán kínálták neki az alacsonyan lógó gyümölcsöt. S hogy e képzavar még ütősebb legyen: Gyimesi köszönte szépen, s mint egy gázfelhő, rátelepedett és kitöltötte a számára rendelkezésre álló teret. Azt a teret, amelyet a Szövetség és az MKP-platform, önhibájából, nyitva hagyott számára.”

Hogy milyen megoldás képzelhető el ezek után, ami talán mégis elhozhatja az áhított, a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalékos támogatottságot szeptember végén?

Mielőtt Pomichalnak e kérdésre adott válaszát közreadnám, hadd osszam meg az olvasóval, annak a Szövetségben megkerülhetetlen Berényi Józsefnek ez ügyben tett sommás véleményét, melyet két napja fogalmazott meg szintén a ma7-ben: „A legfontosabb, hogy a listán minden fajsúlyos magyar politikus helyet kapjon. Aki nem ebben gondolkodik, meggyőződésem szerint szembe megy a felvidéki magyar emberek akaratával és érdekeivel, és veszélyezteti az öt százalékos parlamenti küszöb átlépését.”

A mindenkire szükség van igényének kimondása, immár tollforgatói árnyalással ekképp köszön vissza a szemlézett cikkben: 

„Ebben a világban kénytelenek vagyunk Simonokat és Gyimesiket is felengedni a listára. Az egyik hozza a maga két-háromezer szavazatát, a „Magyar” jelzőt „Fórum” nélkül, aztán ahogy parlamenti mandátum nélkül maradt, mehet, amerre lát. A másik meg, hát a másikról meg nem tudjuk mennyit hozna. Gyimesit lelkes és igen hangos közönség követi a közösségi médiában, de hogy az OĽaNO-s politikus tömegével hozna-e új vagy korábban már egyszer elveszített szavazókat, az egyáltalán nem biztos. Előfordulhat ugyanis, hogy túlnyomórészt már eleve az MKP-platformra voksoló magyarok karikáznák őt a Szövetség listáján, ha egyáltalán hajlandó lesz megjelenni rajta. Nagyon úgy fest, egyelőre maga sem tudja, mit akar. A pletykák szerint tulajdonképpen teljesíthetetlen feltételeket szabott az MKP-s delegációnak, hasonlóan Simonhoz, aki egyelőre csak a Szövetségtől követeli a névfúziót, szlovák partnereivel kapcsolatban ilyesmi fel sem merült. Hát nem furcsa?!

Annyi még a nyitott témakör, hogy könnyen előfordulhat, a címben megfogalmazott kérdések szeptemberre okafogyottá válnak. Ahogy most áll az ország sorsa, lehet, még a választások is.”

Ehhez végszóként csak annyit tennék, hogy a két dilemmából egyre már született pozitív megoldás. Pomichal korholó cikke március 28-án a reggeli órákban került fel a ma7 felületére. Aznap, kora estére már be is következett a fordulat, amit így adott ország-világ tudtára a szlovákiai magyar napilap, az Új Szó online változata: „A Szövetség elnöksége kedden úgy döntött, elfogadható számukra, hogy a párt nevét kiegészítsék a Magyar Fórum nevével. Mindezt annak érdekében, hogy a két szereplő együtt indulhasson az előre hozott parlamenti választáson.”