Megszólalt a héten a Választ Online-ban három történész, Szeghy-Gayer Veronika, Zahorán Csaba és Hatos Pál és a szintén történész Ablonczy Bálinttal folytatott beszélgetésben azt az alig ismert mozzanatát vette górcső alá a históriánknak, amikor a Magyar Királyságban, akárcsak Európa más tájain is, az 1918 és 1921 között időszakban, a régi rend szétesését alkalmi államalakulatok születése kísérte, „ahol Fiumétől a Kunságon és a Bánságon át a Székelyföldig terveztek és hoztak létre helyi elitek úgynevezett kérészállamokat”.

Eszmecseréjük apropóját egy nemrég megjelent, tudományos szenzációt jelentő könyv adta, melynek témája az, hogy az első világháború lezárultával „Magyarországon az eltűnő állami hatalom hordalékos senkiföldjén kérészállamok rövid életű konjunktúrája is következett.”

Történelmi oknyomozásukból arra is fény derül, miért holt hamvába valamennyi honi kísérlet, miközben másfelé ezeket a próbálkozásokat olykor siker koronázta. A kudarcos monarchiabeli kezdeményezések oka az volt, hogy „Trianon előtt a mi kétségbeesett kísérleteink nem tudtak elegendő nemzetközi figyelmet generálni.”

 A Ludovika Egyetemi Kiadó által múlt év szeptemberében megjelentetett Kérészállamok. Átmeneti államalakulatok a történelmi Magyarország területén (1918-1921) című kötet alapanyagát egy 2020 februárjában megtartott konferencia alkotja. Úgy a konferencia megszervezése, mint Szeghy-Gayer Veronika és Zahorán Csaba szerkesztette könyv a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézete és a Magyar Tudományos Akadémia Trianon 100 Munkacsoport együttműködésének az eredménye.

A 19 szerző 20 tanulmányát tartalmazó, több mint 400 oldalas kiadvány arra  a kérdésre kívánt választ adni, hogy az első világháború végének zavaros viszonyai között létrejött, rövid ideig fennálló vagy inkább csak létrehozni tervezett „kérészállamoknak” (az elnevezés a maszol olvasói által jól ismert Ablonczy Balázs leleménye) a kiötlői, akik komolyan vették a Wilson amerikai elnök által üdvözítőnek tartott, általa oly meggyőzően hangoztatott önrendelkezést, és maguk szerettek volna rendelkezni szűkebb pátriájuk sorsáról, – milyen kísérleteket is tettek valamifajta állami attribútumok birtoklására és kinyilvánítására? Motivációikat persze nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy e kezdeményezések akkor kaptak lábra, amikor a nagy háború utáni zavaros időszakban az Osztrák–Magyar Monarchia romjain támadt káoszban megszülettek az utódállamok.

Hatos Pál fentebb vázolt tömör helyzetértékelésére erősít rá a hézagpótló munka ajánlója, amikor rámutat: „a kötetben szereplő tanulmányok arra próbálnak választ adni, mi mozgatta a szereplőket, ismerteket és kevésbé ismerteket, milyen szándékok, illúziók érvényesültek, pontosabban nem érvényesülhettek, milyen lokális vagy regionális keretek és lehetőségek határozták meg a cselekvést: egyáltalán elitek pótcselekvése volt vagy tragikomikus társadalmi társasjáték az állam összeomlása közepette?”

Lehetne akár tétnélküli érdekességnek tekinteni az 1918 őszét követően létrejött vagy inkább csak tervezett olyan formációkat, mint a bánáti, zsil-völgyi, hucul, kun köztársaságok, a Tót Népköztársaság, a Szepesi Köztársaság vagy éppen a Kós Károly nevéhez fűződő, Erdély első magyar autonómiájának esélyét hordozó Kalotaszegi Köztársaság, illetve a Paál Gáborék által majdnem kikiáltott Székely Köztársaság.

Viszont – amint azt Ablonczy Bálint már az interjú indításánál felveti –: ha eszünkbe jut, hogy napjainkban a donyecki és luhanszki „népköztársaságok” vagy Transznisztria révén a jelenség most is létezik, rögtön felmerül: vajon nem segít-e megérteni a mai valóságunkat ez ügyben ismerni a múltat? Közelebbről pedig éppen a mienket, hiszen azt követően, hogy a compiègne-i fegyverszünettel az első világháború nem ért véget, és a még évekig tomboló erőszak közepette Európa-szerte itt-ott alkalmi államalakulatok születtek, mifelénk ez a tendencia hangsúlyosabb volt, mint másutt, hiszen ekkor gombamód szaporodni kezdtek a már olykor viccesen hangzó köztársaságok és bánságok.

Annak az alapvető kérdésnek a tisztázása érdekében, hogy ezek tekinthetőek-e az államnélküli állam korszaka következményének, Szeghy-Gayer Veronika igenlő válasz ad, amit a következőkkel egészít ki: „A helyi elitek szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A nemzetállami keretekből kicsúszva szerettek volna identitásukat megfogalmazva valamifajta állampótlékot létrehozni.”

Zahorán Csaba a kötet tanulmányaira hivatkozva tovább árnyalja a képet: „Az akkori ország szinte minden területéről tudunk hasonló kísérletekről, nem is mindegyik került be a könyvbe. Kimaradt például Kós Károly Kalotaszegi Köztársasága vagy olyan elképzelések, mint a Zsil-völgyi államkezdemény meg az állítólag szintén felmerült palóc önrendelkezés. Különbséget tehetünk a megvalósulás szerint is: a Székely Köztársaság kezdeményezőit egy nappal a kikiáltás előtt tartóztatták le a megszálló román hatóságok, a Hucul Köztársaság hónapokig létezett a Kárpátok hegyei között”. Ezt a körképet vázolva elmondja, hogy a legtartósabbnak a Fiumei Szabadállam bizonyult, amelyik 1920 és 1924 között állt fenn.

Magától értetődőnek tűnik, hogy magyarként Trianon szemüvegén át tekintsünk e kezdeményezésekre. Ezért adódik az újabb kérdés: vajon e pszeudoállamocskák létrehozása nem annak tudható be, hogy az elszakítással fenyegetett régiók magyar lakói így próbálták elkerülni a román, cseh vagy szerb uralom alá kerülést?

A válaszokból viszont az derül ki, nem csak a mi elődeink éreztek késztetést a wilsoni bíztatás nyomán az önrendelkezés ilyen típusú kinyilatkoztatására, más monarchiabeli nemzetek is lendületbe jöttek ekkor. Megtudjuk, a szlovákoktól elvben különböző szlovjákok ekkor gondolták úgy, hogy eljött az ideje a rövid életű, amúgy Budapest-barát Tót Népköztársaság kassai kikiáltásának. Viszont például azok a szepességi szlovák–magyar–német polgárok, akik a Szepesi Köztársaságot akarták létrehozni, „inkább saját regionális identitásukat akarták kifejezni.”

Kifejezetten a magyar állammal szembenálló nemzetiségi törekvések is voltak az indítékok között. Ilyen volt a lendvai Elefánt Szállóban kikiáltott Vendvidéki vagy Murai Köztársaság, amelyik egyfajta vend (azaz szlovén) identitást igyekezett meglovagolni.

Ennek ellenkezőjére jó példa a Lajtabánság, a Bánsági vagy a Székely Köztársaság esete, melyek valóban a magyar államhoz való ragaszkodást fejezték ki, vagy ha már ez nem tűnt kivitelezhetőnek, akkor az ötletgazdák valamilyen önrendelkezést szerettek volna elérni.

„Ezek közül a legkülönlegesebb talán a Bánsági Köztársaság, – mutat rá Zahorán Csaba – amely nem „mini nemzetállam” lett volna, mint a Székelyföld, hanem multietnikus vegyesállam, románok, németek, magyarok, szerbek, zsidók és mások együttélésével.”

Amit e történések okán hangsúlyozni akart Hatos Pál, az számomra a beszélgetés talán leginkább sokatmondó okfejtésének tűnik. A közszolgálati egyetem Közép-Európa Kutatóintézete igazgatója ebben ugyanis elmondja, miben is áll a könyv tudománytörténeti jelentősége és miért úttörő munka a kötet:

 „Rávilágít, hogy a történelmet nemcsak a nemzet formálja, a nemzetet pedig nemcsak az államalkotó tények teszik. Azért akart 1918-ben és utána kis túlzással minden bokorban egy állam létesülni, mert az állam által valami maradandó jön létre. Ezáltal – gondolták a korban – ki lehet fejezni a szlovják, a szepességi, a ruszin vagy a mai Burgenland területén élő gazdapolgárság, a hiéncek identitását. Utóbbiak nem kértek Magyarországból, köztársaságukat még 1918 novemberében, a Károlyi-kormány idején 24 óra alatt leverték. Mozgalmuknak mégis tartós hatása volt, befolyásolta az 1921-es soproni népszavazást is. A magyar kormány azért kérte olyan szűk területre a referendumot, mert felmérte, hogy Burgenlandban kevesen voltak lojálisak a Magyar Királysághoz. Jól számoltak, mert így is elsősorban Sopron szavazott Magyarország mellett, a környező falvak Ausztriához csatlakoztak volna.”

Nem kevésbé el- és továbbgondolkodásra késztető megállapításokat olvashatunk akkor is, midőn történészeinknek szegezik a kérdést: „Min múlott, hogy ma mondjuk Liechtenstein vagy Lettország létezik, Fiumei Szabadállam vagy Székely Köztársaság meg nem?” 

Szeghy-Gayer véleménye szerint „mindig van szerencsefaktor, de alapvetően a nagyhatalmi viszonyulás a döntő. Ha nem állt mögötte nemzetközi érdek, – teszi hozzá – a korban létrejött egyetlen állam sem maradhatott fent hosszútávon.” 

Zahorán Csaba annak az emblematikus újságíró-politikusunknak a kezdeményezésén keresztül érzékelteti a fentiek igazságát, akit a bevonuló román csapatok előbb a magyar államhoz való hűségéért, majd az önálló Székely Köztársaság szorgalmazásáért, rá halálos ítéletet kérve két ízben is hadbíróság elé állítottak, és akinek életét csak a Párizs környéki béketárgyalások mentették meg.

Íme, az ő argumentációja:

„Paál Árpád, Udvarhely vármegye helyettes alispánja érzékelte is ezt, amikor az általa kezdeményezett Székely Köztársaság kapcsán arról beszélt, hogy a miniállam létrejötte „világkényszer.” Semleges, nagyhatalmi befolyási övezetek között elhelyezkedő önálló területben gondolkodott, amely összeköti Nyugatot és Keletet, illetve általa Románia és Magyarország kompromisszumot köthet. Csakhogy 1918 előtt a magyar államban nem volt szó semmilyen székely önrendelkezésről, sőt a régiót pont a dualizmus idején integrálták a megyerendszerbe, 1918 végétől pedig a magát már nyeregben érző Romániának nem állt ez érdekében.”

Hatos Pál történelmi párhuzamokkal igazolja az előtte szólók meglátásait, majd rámutat a pőre igazságra: egyetlen rendezőelv létezik, az pedig a mindenkori nagyhatalmi érdek.

Ennek köszönhetően őrizhette meg évszázadokon át önállóságát és függetlenségét a Genfi Köztársaság és ugyanez történt a Baltikumban is, ahol „az első világháború után a térséget hagyományosan meghatározó két nagyhatalom, (Szovjet) Oroszország és Németország meggyengült, ami lehetővé tette nyugati támogatással a balti államok megszületését és fennmaradását a két világháború között.”  

Következtetése pedig kijózanító: „Bármennyire is nehéz ezt nekünk, magyaroknak tudomásul venni, ez a nagyhatalmi érdek a Kárpát-medence esetében nem létezett.”

A számos más szintén izgalmas és tanulságokat hordozó, impozáns nagyinterjú ismertetésemre itt ideje pontot tenni, mert nem lenne illő túllépni a terjedelmi korlátokat. Viszont annak okán, hogy a beszélgetés végén elhangzik a kérdés: „A könyv csak a korabeli Magyarország kérészállamairól szól. Miként lehet beilleszteni a mi történetünket a nagy európai történetbe?”,  Zahorán Csaba ez ügyben adott válasza sokatmondó, meg üzenetértékű is, tehát a maszol olvasója számára, kihagyhatatlan:

„Közép- és Kelet-Európában másutt is születtek kérészállamok. Balti, orosz és ukrán területeken az első világháború vége felé német hercegek kóboroltak, és próbáltak államot szervezni. Egy lengyel katonatiszt, Lucjan Żeligowski még Wilnót/Vilniust is megszállta. Ahogy mi, magyarok sem akartuk átengedni Sopront az osztrákoknak, úgy a lengyelek sem engedték a várost, sikerült is megtartaniuk a második világháborúig. Moldova szintén hasonló történet. A cári birodalom dezintegrációjával párhuzamosan a román nacionalisták és a helyi, nem bolsevik erők – oroszok, ukránok, zsidók és gagauzok is – összefogva kiáltották ki a Moldovai Demokratikus Köztársaságot, amely 1917-ben először autonóm, 1917-18 fordulóján pedig nagyon rövid ideig önálló lett. Utána pont a bolsevik veszélyre hivatkozva kértek román segítséget. Bukarest megkapta az akkor Románia jelentős részét megszállás alatt tartó központi hatalmak, illetve az antant engedélyét, így vonulhattak be Kisinyovba, felszámolták ezt a kérészállamot, és egész Besszarábiát magukhoz csatolták.

A mai független Moldova államisága erre az átmeneti, ám kétségkívül létező történelmi előzményre is támaszkodhat. Akkor csak rövid ideig, de a Szovjetunió után tartósan úgy alakultak a nagyhatalmi erőviszonyok, hogy a térségben szükség volt egy független pufferállamra (kiemelés az eredetiben – n. n.).