Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Riba István és arról cikkezett, hogy „sorozatos támadások érik a kárpátaljai magyarságot, és a helyzetet csak nehezíti, hogy az ukrán közvélemény ellenségként tekint a minősítésért meg is dolgozó magyar kormányra.” 

A megromlott magyar-ukrán államközi viszony legfőbb kárvallottjai a Kárpátalján élő nemzettársaink, mert „egyik oldalról sorozatos ukrán hatósági intézkedések sújtják az ott élő, ma már alig százezer magyart, a másik oldalról viszont az Ukrajnával szembeni magyarországi politika teszi nehézzé mindennapjaikat”. Sajnos az is tény, hogy a magyar kormány különutas Ukrajna politikája miatt a Magyarországot hevesen bíráló egyes ukrán politikusok és a többségi média Budapest egyfajta „ötödik hadoszlopaként” tekint a kárpátaljai magyarságra, főleg a KMKSZ-re. Ebben a hangulatkeltésben a feszültség szításában érdekeltek számára nincs jelentősége sem annak, hogy kárpátaljai magyar katonák áldozzák életüket az oroszok elleni háborúban, sem pedig annak, hogy a csak negatív színben feltüntetett Magyarország, történetének legnagyobb humanitárius akciója révén közel 40 milliárd forint értékben nyújtott segítséget Ukrajnának az elmúlt évben.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a két legfontosabb kárpátaljai hatalmi tényező, a megye kormányzója és tanácselnöke korrekten és felelősségteljesen viszonyul az itt élő magyarokhoz. Nekik oroszlánrészük volt abban, hogy a magyarellenesség nem vezetett még szórványosan sem erőszakos cselekményekhez.

A múlt héten abban a cikkemben, amelyben Zán Fábián Sándor újraválasztott kárpátaljai református püspöknek azt az interjúját ismertettem, hogy miként van egyszerre jelen egyházában az építkezés és a fogyatkozás, említést tettem arról is, hogy a főpásztor január végi beregszászi beiktatási ünnepségén Volodimir Csubirko, a Megyei Tanács elnöke magyar nyelven köszöntötte a jelenlévőket, mindenekelőtt a kálvinista elöljárót és a magyar kormányt képviselő Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető minisztert.

Akkor nem szóltam arról, de most megteszem, hiszen jó okom van rá ezúttal: a köszöntés után Csubirko immár az anyanyelvén megköszönte Gulyás Gergelynek, hogy egyértelművé tette Magyarországnak az orosz agresszióval kapcsolatos elítélő álláspontját, amely körül Ukrajnában nagyon sok a spekuláció, ez pedig zavart kelt a Kárpátalján élő emberek körében. Ugyanakkor biztosította a jelenlévőket, „hogy vidékünkön továbbra is békében fogunk egymás mellett élni, függetlenül attól, hogy egyes politikusok saját merkantilista politikai céljaikat követve teszik, amit tesznek, nem Ukrajna és az itt élők érdekeit veszik figyelembe.” Csubirko arra is emlékeztetett, ma ukránok és magyarok vállvetve harcolnak, küzdenek együtt a lövészárkokban, és adják életüket a szabadságért, a demokráciáért. „Nem szabad semmilyen provokációnak felülnünk, mert mi, akik Istenben hiszünk, egyedül Isten szavában bízhatunk. Mentsük meg Ukrajnát!” – szólította fel a jelenlévőket.

A régió első számú választott vezetője nem először foglalt állást ilyen határozottan az itt élő nemzettársaink védelmében, akiket az elmúlt időszakban megannyi magyarellenes provokációs döntés sújtott, melyek mindegyike az oroszbarát oligarchából most ukrán nacionalista nemzetvédővé vedlett politikai szélkakas, az amúgy „parasztbanditaként” számon tartott Viktor Balogához és klánjához kötődik. A megyevezető ellen, aki mindent megtesz azért, hogy Kárpátalja megmaradjon a „béke szigetének”, obskúrus erők már tavaly októberben, – mivel helytelenítette a munkácsi turul-szobor eltávolítását –, lejárató sajtókampányt indítottak. Azzal vádolták, hogy titokban összejátszik a magyar politikummal, egyes publikációk pedig egyenesen Budapest „kémjének” állították be őt.

Egy nappal püspökbeiktatás előtt, amikor a kárpátaljai magyar közösség képviselői a Megyei Tanács üléstermében felhívást fogalmaztak meg Zelenszkij elnökhöz a közösségüket ért provokációk és sértések kapcsán, nehezményezve, hogy a Munkácsi kistérség területén a helyi vezető utasítására eltávolították a magyar nemzeti jelképeket azon települések intézményeiről, ahol a lakosság többsége magyarajkú, illetve politikai okokból elbocsátották az egyik magyar iskola igazgatóját is, Csubirko maga is támogatásáról biztosította a kezdeményezést. Rámutatva, hogy az egyes kútmérgező politikusok ilyen jellegű tetteiben a magyar közösség joggal lát veszélyt a térség egységére nézve, beszédében így fogalmazott: „1000 éven át az ukránok és magyarok együtt éltek és dolgoztak térségünk boldogulásáért. Senki előtt nem titok, hogy a magyarok és Magyarország a háború első napjaitól kezdve segítik a térséget és Ukrajnát. Aki instabilitást akar teremteni, az háborút akar. Aki ellenségeskedést akar szítani köztünk, az háborút akar. De háború nem lesz, mert azt nem engedjük meg.”

Ehhez azt is hozzá kell tennem, hogy hasonló szellemben szólt ezen a tanácsülésen Viktor Mikita, a megyei katonai adminisztráció vezetője is, aki annakidején szintén nem értett egyet a munkácsi turul eltávolításával. A kormányzó beszédében egyebek közt elmondta: „míg mi az államot védjük, valaki megengedi magának, hogy megalázzon és irányítson egy különálló közösséget a hátországban. Nem engedjük meg Kárpátalja egyik nemzetiségi közösségét sem sértegetni, és nem engedjük, hogy az ukrajnai magyarokat manipuláció és ellenséges propaganda tárgyaként használják fel”.

A tanácselnök és a kormányzó előbb idézett megszólalásaira külön is kitért Riba István, a HVG eheti számában megjelent Két tűz között címet viselő jegyzetében, melyet ezúttal bemutatni kívánok. Viszont, – és ez sajnos cáfolhatatlan – hogy ezek a magyarbarát szókérések ritka kivételeket képeznek manapság ukrán politikusok és tisztségviselők részéről. A jellemző megszólalások ezeknek inkább az ellentettjei, magyar- és Magyarország ellenesesek. Ez a nem kívánt helyzet indokolja – sajnos joggal – a cseppet sem megnyugtató cikkcím-választást.

A kellő indoklást minderre már kommentárja bevezetőjében megfogalmazza a cikkszerző:  

 „Putyin invázióját követően különösen nehéz helyzetbe került az egyre fogyatkozó létszá­mú kárpátaljai magyarság. Az egyik oldalról sorozatos ukrán hatósági intézkedések sújtják az ott élő, ma már alig százezer magyart, a másik oldalról viszont az Ukrajnával szembeni magyarországi politika teszi nehézzé mindennapjaikat. Magyarország imázsa Ukrajnában talán még soha nem volt olyan rossz, mint manapság, az oroszok iránt megértő, Ukrajna területi veszteségeivel szemben viszont közömbös Orbán-féle politika enyhén szólva sem nyeri el a háború mindennapjait élő ukránok tetszését.

Mindez pedig a kárpátaljai magyarokon csattan. Ezt az sem enyhíti, hogy már 12-13 magyar nemzetiségű kárpátaljai katona áldozta életét az oroszok elleni háborúban, de az sem, hogy az Orbán-kormány ukránellenes külpolitikája ellenére hatalmas humanitárius segítség megy Magyarországról Ukrajnába.

Ennek nagy része ugyan Kárpátaljára jut, de nemcsak a magyarokhoz, hanem az ukránokhoz is, s emellett Ukrajna más területei is kapnak belőle. Jutott magyar segítség például az orosz öldöklésről elhíresült Bucsába is. Igaz, az Orbán-kormány is meglepően szemérmes a humanitárius akciókról szóló kommunikációjában.”

Hogy valóban szemérmes lenne a segélyakciókról szóló kommunikáció, azzal azért némiképp vitatkoznék, hisz magam egész mást tapasztaltam. Ennek megannyi mozzanatát fel sem lehetne sorolni, de talán akár egyetlen példa is eloszlathat kételyeket. Például az a kormányüzenet, amivel Gulyás Gergely köszöntötte Beregszászon Kárpátalja régi-új református püspökét a következőket is tartalmazta:

„Látjuk és fogadjuk a menekülők százezreit, akik sokszor csak kézipoggyászukat elhozva indulnak az ismeretlenbe. Büszkék vagyunk a kárpátaljai magyar intézményekre, amelyek a háború kezdete óta hatalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy a háborús térségből menekülőkről gondoskodjanak. Magyarország élen jár a humanitárius segítségnyújtásban, melynek értéke a háború kezdete óta meghaladta a 31 milliárd forintot. Büszkék vagyunk karitatív szervezeteink munkájára, amelyek eddig összesen 3.500 tonna adományt juttattak el Ukrajnába több mint 8 milliárd forint értékben.”

Abban viszont csak egyetérthetek Riba Istvánnal, hogy hiába az eddigi, közel 40 milliárdos magyar humanitárius segítség, ez a támogatás „nem tudja meglágyítani Kárpátalja erős emberének, Viktor Balogának a szívét, aki az ottani magyarok elleni hadjáratba kezdett.”

Egyik korábbi cikkünkben csak említést tettünk erről a minket, magyarokat trágár szavak kíséretében „apró korcsoknak” és „fasisztáknak” bélyegző politikusról. Most viszont a HVG munkatársának köszönhetően közelebbről is megismerkedhetünk vele:

„A korábbi munkácsi polgármestert, jelenleg parlamenti képviselőt a helyiek politikai kaméleonnak tartják, hiszen korábban jó viszonyt ápolt a kárpátaljai magyarokkal, még a kettős állampolgárságot is támogatta, noha azt az ukrán törvények nem teszik lehetővé. Korábban tagja volt mind az oroszokkal szemben álló Viktor Juscsenko elnök alatti kormánynak, mind az oroszpárti Viktor Janukovics elnök hivatalának. Baloga tavaly ősszel kezdődött ámokfutását az is magyarázhatja, hogy a háború kezdetén voltak kétértelmű kijelentései az orosz szándékokkal kapcsolatban – például azt mondta, az elnök helyében leülne tárgyalni Putyinnal –, s a mostani helyzetben nyilván bizonyítani szeretné, hogy igazi ukrán hazafi.

Ehhez pedig kapóra jött neki a kárpátaljai magyar kisebbség: ha azt belső ellenségnek állítja be, azzal az ukrán nacionalistáknak kedvező színben tüntetheti fel magát. A magyarokra és azok egyik képviseleti szervezetére, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségre csak ötödik hadoszlopként hivatkozik, nemzetbiztonsági problémaként láttatva őket.

Baloga az ősszel a tettek mezejére lépett. Elsőként lebontatta a munkácsi várban álló turulemlékművet, mint az egykori Nagy-Magyarország jelképét. Nem volt nehéz dolga, jelenleg ugyanis a fia a munkácsi polgármester, aki rapid döntéssel pár nap alatt egy ukrán jelképet állíttatott a szobor helyére. Azóta folyamatosak a magyar kisebbség elleni lépések, a Munkácsi járásban minden középületről leszedették a magyar zászlót és sok helyen a magyar feliratokat, legutóbb pedig iskolaigazgatót és kulturális intézményvezetőt is felmentettek posztjáról.”

Sajnos abban is kénytelen vagyok egyetérteni Riba Istvánnal, hogy az is igaz: „ezek az intézkedések egyelőre csak Baloga közvetlen felségterületére, a Munkácsi járásra terjednek ki, ám egyes magyarországi megnyilvánulások táptalajt jelenthetnek további retorziókra.” Azt is jól látja: amikor a Mi Hazánk elnöke, Toroczkai László közös magyar–lengyel határról vizionál, ez az eszement irredenta provokáció ihletet, meg érveket ad a Baloga-féléknek. Meg az is jól jön nekik, ha Orbán Viktor Nagy-Magyarországot ábrázoló sállal fotózkodik, hiszen ezt képesek akként értelmezni, hogy a magyar kormányfő Putyinnal megegyezve felosztaná Ukrajnát, s ezzel a gesztussal valójában igényét jelentette be Kárpátaljára.

A folytatásban aztán szó esik azokról a kárpátaljai magyarok számára oly fontos, korrekt és felelősségteljes kormányzói és tanácselnöki határozott állásfoglalásokról, melyeket korábban már ismertettem.

Nem megismételve ezeket, hadd idézzem inkább a cikk záró részét.  Itt, ebben a két passzusban egyrészt képet kapunk arról, hogy mennyire álságos az ún. „jobbítás” az új ukrán kisebbségi törvényt illetően, másrészt pedig arról, ami szinte hihetetlennek tűnik: a magyar és a román kormány most közösen lép fel európai fórumokon, egy a nemzeti kisebbségeket hátrányosan érintő ügyben.   

„Mindeközben a kárpátaljai ma­­gyarok azt várták, hogy a központi hatalom annullálja azokat a – főleg az anyanyelvi oktatást sújtó – törvényeket, amelyek kapcsán már évek óta kiélezett a viszony Magyarország és Ukrajna között. Ehelyett azonban decemberben az ukrán parlament olyan törvényt fogadott el, ami csak súlyosbította a helyzetet: az új szabályozás tovább szűkíti a kisebbségek jogait, és bebetonozza azokat a korlátozásokat, amelyeket a 2017-es oktatási és a 2019-es nyelvtörvényben szavaztak meg a kijevi parlament képviselői. Idén szeptember elsejétől ennek alapján a közel száz magyar nemzetiségi oktatási intézmény önállósága megszűnik, a negyedik osztálytól felfelé lépcsőzetesen 40 százalékra csökken a magyar nyelven tartható órák aránya, s megszűnik a nemzeti nyelvű érettségizés, felvételizés és szakképzés is.

Ez az ukrajnai lengyel és román kisebbséget is érinti. A lengyelek visszafogottabban szólaltak fel ellene, a románok viszont több formában is tiltakoztak. Első körben Klaus Iohannis államfő beszélt telefonon Zelenszkij ukrán elnökkel, és megállapodtak, hogy születhet egy olyan kétoldalú egyezmény, amely ugyanazokat a jogokat szavatolja az ukrajnai román kisebbségnek, mint amilyeneket a Romániában élő ukránok élveznek. Ám a románok biztosra akartak menni, s a magyar kormánnyal közösen felléptek az ukrán törvény ellen a strasbourgi székhelyű Európa Tanács parlamenti közgyűlésén is. A magyar és a román kormány kezdeményezésére a parlamenti közgyűlés az alkotmányjogi szakértőkből álló Velencei Bizottsághoz fordul a kérdésben; a testület júniusra lesz kész állásfoglalásával, amely a két kormány reményei szerint meghátrálásra késztetheti az ukrán vezetést ebben a kérdésben.”