Megszólalt a héten a Demokratában Pataki Tamás, és az Erdély legszebb vármegyeházát diákok őrzik címmel közreadott dicsőszentmártoni riportjában arról számolt be, hogy ebben a kisvárosban, mely egykor Kis-Küküllő vármegye székhelye volt, és mintegy háromezren vallják itt magukat magyarnak, pár hónapja egy magyar történelemtanár és hét diákja eldöntötték, hogy részt vesznek az RMDSZ által kezdeményezett Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű versenyen.

A helyszíni riportból kiderül, a helyi líceum magyar tagozata különböző évfolyamainak humán és reálosztályaiban tanuló lelkes kis diákcsapat erőt és energiát nem kímélve kutatta és mutatta be a helyieknek „online” és „offline” a magyar eklektikus építészet egyik vezéralakja, Alpár Ignác által tervezett egykori vármegyeházát.

Arról, hogy mi haszna lehet egy magyar középiskolás számára a szórványlétben ezen a párját ritkító, identitásmegtartó honismereti vetélkedőn való részvételnek, arról üzenetértékűen sokatmondó az egyik diáklány által megfogalmazott vélemény: „Mielőtt őr lettem volna, a Vármegyeháza mindig csak egy unalmas iskola volt, melynek nem ártott volna egy kis újítás. Viszont most, hogy tudom a történetét, remélem, meg fog maradni szépsége.  Ez volt az egyik legérdekesebb tevékenység ebben az iskolai évben, arra tanított, hogy mindennek van egy története és soha nem lehet megbánni, ha ezt feltárod.”

Az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket diákvetélkedőt aligha kell részletekre terjedően bemutatni az olvasóinknak, hiszen az RMDSZ Szórvány Cselekvési Terve részét képező, elsősorban diákokat és iskolákat megcélzó műemlék-programjáról, annak beindulása óta a gyorsan mozgalommá nemesedett kezdeményezés eredményeiről a Maszol nagyon sokszor, cikkek tucatjaiban számolt be. Ezért nem is vállalkoznék ennek a bő évtizedes sikertörténetnek a részletezésére. Viszont az ezúttal bemutatandó publikáció okán, mely a Demokratában jelent meg Pataki Tamásnak köszönhetően és az Erdély legszebb vármegyeházát diákok őrzik címet viseli, úgy vélem, talán nem fölösleges felidézni néhány kulcsmozzanatot e program múltjából.

Attól kezdve, hogy megtörténtek 2012 októberében Vajdahunyadon, Szászvároson és Medgyesen az ötletgazda Hegedüs Csilla, akkori RMDSZ kulturális főtitkár-helyettes és Winkler Gyula európai parlamenti képviselő aktív közreműködésével annak nyilvános vitákat is magukba foglaló első bemutatói, illetve sorra került a program útnak indítása, rendszeresen tudósítottunk az RMDSZ legcivilebb programjának kezdeteiről, majd a kezdeményezés fokozatos térnyeréséről.

Hadd emlékeztessek például arra, hogy annakidején beszámoltunk arról, hogy erősítendő az összetartozás érzését, miként alakított ki magyar közösségi teret, egyfajta magyarság-szigetet városa műemlékei köré az „első fecskeként” jeleskedő medgyesi Báthory István Általános Iskola. Aztán követte példájukat a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum, valamint a hunyadi Téglás Gábor Elméleti Líceum. Így egy év elteltével már tíz műemléket „fogadtak örökbe" a helyi közösségek Brassó, Hunyad, Szeben és Temes megyében, illetve lehetővé vált az RMDSZ által meghirdetett Kós Károly–Bethlen Gábor emlékév jegyében, hogy Marosillyén, a nagy fejedelem szülőházában szintet lépjen a mozgalom és megalakuljon az Örökségünk Őrei Erdélyi Hálózata.

Nem belemerülve a részletekbe, de érdemes felemlegetni: azt is jóleső érzéssel nyugtázta lapunk, amely mindig szívügyének tekintette ezt az ön- és honismereti programot, hogy nem sokkal később megérett az idő arra is, miszerint európai modellé válhatott az Örökségünk Őrei mozgalom. Előbb 2016-ban, azt követően, hogy a kolozsvári vetélkedő nyertesei, a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákjai meglátogatták az Európai Parlamentet, a kezdeményezés mint átvételre érdemes, kitűnően bevált gyakorlat került felajánlásra egy brüsszeli ifjúsági workshop-on. Egy évvel ezután pedig már arra is nyílt alkalom, hogy az Örökségünk Őrei vetélkedő brassói, dévai és kolozsvári nyertesei Navracsics Tibor akkori EU-biztos védnökségét élvezve, immár az Európai Parlamentben mutathassák be műemlékvédelmi tevékenységüket.

Ezt a vázlatos körképet még két lényeges adalékkal egészíteném ki. Egyrészt óriási jelentősége volt annak, hogy 2019 januárjában a bukaresti tanügyminisztérium felvette országos versenynaptárába ezt a diákvetélkedőt, amely így az első hivatalosan elismert örökségvédelmi versennyé vált Romániában. Másrészt pedig a múlt év októberének elején hirdették meg az Örökségünk Őrei – Fogadj örökbe egy műemléket országos verseny újabb évadát. A jelentkezési határidő lezártával a szervezők örömmel jelenthették: az eddigi évekhez képest nagyot ugrott a jelentkezők száma, hiszen a 2022/23-as vetélkedőre az ország 14 megyéjéből összesen 73 csapat jelentkezett.

Mindezeket, mint már jeleztem annak okán kívántam előrebocsátani, hogy ezúttal egy olyan publikációt kívánok az olvasó figyelmébe ajánlani, aminek szerintem kettős jelentősége van.

Azzal hogy a dicsőszentmártoni, az egykori Bethlen Gábor téren álló, ma oktatási intézményként működő hajdani vármegyeházát, annak a valóban impozáns és lenyűgöző, Alpár Ignác által tervezett épületét, és ennek kapcsán a hivatkozott, megannyi sikeres vetélkedőt is maga mögött tudó, erdélyi magyar iskolások százait mozgósító hon- és önismereti mozgalmat népszerűsítette immár a szélesebb magyar közvélemény számára, – Pataki Tamás a lehető legjobb szolgálatot tette a nemes ügynek.

Ugyanakkor érdeme az is, hogy megszólaltatva ezt a szenvedélyes és ambiciózus diákcsapat néhány tagját, illetve tanárnőjüket, talán másokat is késztetni fog arra, hogy példájukat kövessék, és az idei rekordnak számító örökség-őr csapat létszám akár a százat is meghaladja.

Ha csak abból indulok ki, hogy vélhetően a vármegyeházát tervező egyik legnagyobb építészünk volt a hívó név a dicsőszentmártoni középiskolások számára, akkor vajon az Alpár Ignác neve nem lehetne ez ügyben másokat is tettekre ösztökélő? Mert igaz ugyan, hogy őt elsősorban úgy tartja számon az utókor, hogy neki köszönhető a Pataki riportjában is említett több impozáns budapesti műremek, továbbá a kolozsvári és segesvári vármegyeháza, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem bejárati tömbje, a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium épülete meg a brassói Áprily Lajos Főgimnázium otthona. Viszont az is igaz, hogy tervezett ő még Gyulafehérvárra, meg Temesvárra, Szamosújvárra, Nagyszebenbe, Marosvásárhelyre és Fogarasra is gimnáziumokat, Dévára tornacsarnokot, Nagyváradra hadapródiskolát, Temesvárra postát, Kolozsvárra pedig Státus-házakat. Ezek a munkái talán másoknak is ihletet adhatnak, nemde?

Elnézve jótékonyan a riport szerzőjének, hogy némiképp túlzásba esett, azzal, hogy túlságosan is blikkfangosra sikerült az Erdély legszebb vármegyeházát diákok őrzik cím, tekintsük inkább a dolog jó oldalát és lássuk immár magát a riportot.Azon honfitársaink többsége, aki még soha nem járt Dicsőszentmártonban, jobbára csak annyit tud róla, hogy a városhoz két világhírű magyar is kötődik: a zeneszerző Ligeti György, aki itt született és a labdarúgó Bölöni László, aki nemcsak gyerekkorát töltötte itt, hanem a focikarrierje is innen indult. Az irodalomkedvelők még azt is számon tartják, itt látta meg a napvilágot és élte meg rövidre szabott életének javát a tragikus sorsú poéta, az Erdélyi Helikon első halottja, Sipos Domokos is. Pataki Tamásnak megkapó felvezetőjéből viszont kiderül, másban is tud világszenzációt felmutatni ez a város. Emellett az is: ennek az egykor jobb sorsot megélt településnek van miért büszkének lenni a múltjára.

„A világon egyetlenegy helyen markol a griffmadár szőlőfürtöt kard helyett, mégpedig a dicsőszentmártoni vármegyeházán. Hogy miért? A Kis-Küküllő mentén található Nagy-Magyarország egyik legelfeledettebb, ám legérdekesebb borvidéke, ahonnan a királyleányka szőlőfajta származik (a mai Magyarországon leginkább Eger környékén termesztik). A griffes címer pedig a dicsőszentmártoni Vármegyeháza homlokzatát díszíti – kész csoda, hogy még nem verték le, mint a homlokzat másik oldalon lévő államcímerünket.

A mai Dicsőszentmártonból kolosszusként emelkedik ki az egykori Vármegyeháza. Alpár Ignác (1855–1928) épületét nem véletlenül tartják Erdély egyik legszebb vármegyeházának, hisz a kései historista stílusú épületet az Osztrák-Magyar Monarchia egyik sztárépítésze tervezte (többek között nevéhez fűződik a fővárosi Tőzsdepalotát és a Nemzeti Bank épülete). A Vármegyeházat 1890-ben adták át, és bármennyire hihetetlenül hangzik, a helyén előtte még cigányputrik sorakoztak, de a Trianon előtti fejlődés bizonyítéka, hogy a település három évtized alatt egy iparral, vasúttal, iskolákkal és hatalmas közkórházzal büszkélkedő településsé fejlődött.

Ám a Vármegyeház állapota egyre romlik, régi fénye kihunyt. A griffes címer alatti csatorna mögül hullanak a téglák, omlik a vakolat, alatta szalaggal zárták el a területet, nehogy valakinek a fejére essen valami. Homlokzatát több helyen barbár módon átfúrták, ki- és bekábelezték, burleszk látvány az egész, de még romlottságában is méltóságos az épület, a Magyar Királyság tanúja.” 

Ezt követően megtudjuk, „a griffmadár őriz és véd, az éberség jelképe, ahogyan pár hónapja dicsőszentmártoni magyar diákok őrzik az épületet, ha megvédeni nem is tudják.” Ugyanis a folytatásból kiderül: erre a védelemre minden bizonnyal nem reménytelen kísérlettel próbálkozik Béres Ilona történelem tanárnő és hét diákja, akik eldöntötték, részt vesznek az RMDSZ által kezdeményezett Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket nevű versenyen. Amit ehhez hozzátesz az mifelénk jól ismert, viszont a Demokrata hatalmas olvasótáborának (csak a Facebookon közel 58 ezer kedvelője van) újszerűen hathat. Azaz, hogy „e vetélkedő célja, hogy az épített örökség helyzetére irányítsa a helyi és az erdélyi közösségek figyelmét, Erdély több településéről származó diákcsapat méri össze tudását, tehetségét, és mutatja meg, hogy miért érdemes az épületek történetével foglalkozni.” 

Tudósításában arra tér ki ezután a szerzőnk, hogy „a kommunizmus idején, majd a rendszerváltás után is román tannyelvű vegyipari gimnáziumként használták a Vármegyeházát, és sajnos a fiatalabb nemzedékek közül sokan nem ismerik a magyar világ örökségét, emlékeit.”

Ezt követően jön a riport legizgalmasabb része, melyben Pataki rátér dicsőszentmártoni látogatásának kiváltó okára. Elmondja, „az Andrei Bârseanu Elméleti Líceum hét tanulója a Dicsőszentmártoni Vármegyeház Őrei névvel csapatot alkottak, és ,,örökbe fogadták” a Vármegyeházat, a jelenlegi Technológiai Líceumot, amely ideiglenesen helyet ad a fentebb említett középiskola magyar tagozatos tanulóinak is, míg iskolájukat felújítják. A csapat különböző évfolyamok humán és reál osztályainak diákjaiból áll, tagjai Costea Daria, Berecki Izabella, Bényi Andrea, Asztalos Gyöngyi, Dezső Szabolcs, Gedő Botond és Barabás Örs. Először az épülethez köthető emlékek, történetek kutatásának láttak neki, majd interjúkat és videókat is készítettek, valamint egy Facebook-oldalt is működtetnek, amelyen beszámolnak az eredményeikről.”

Az elsőként megszólaltatott diákok szavai hallatán tudjuk csak kellően értékelni, hogy miért is tekinthető és tekintendő történelmi léptékű kezdeményezésnek a Hegedűs Csilla által megálmodott RMDSZ-es vállalkozás. Íme, ezért:

„Cserepek, téglák és vakolatdarabok hullottak nap mint nap a Vármegyeháza tetejéről. Jómagam nagyon keveset tudtam a történelméről. Mielőtt »őrök« lettünk volna, egy átlagos épületnek tűnt, mivel minden nap elsétáltam előtte. Tudtam, hogy régen Dicsőszentmárton legfontosabb épülete volt, valamint azt is, hogy régen város legjobb szakközépiskolája működött itt – mondta kérdésünkre Costea Daria.

Berecki Izabella sem tudott sokat az épületről a vetélkedő előtt.  Azt tudtam, hogy 365 ablaka van meg 52 terme, ami az év napjaihoz és heteihez kötődik. És tudtam a pince létezéséről, de nem tudtam, hogy milyen hatalmas, míg nem sétáltam ott – mondta a lány.”

A diákok rácsodálkozása csak az első mozzanat volt a folyamatban. Ezután jött az érdemi munka, az alapos tájékozódás, mely révén hét avatott magyar helytörténésszel gazdagodott Dicsőszentmárton városa. Ők idegenvezetésre is vállalkoztak az épületben, melynek során igyekeztek megismertetni a helyiekkel az egykori vármegyeház érdekességeit a pincétől a padlásig. Hogy mindezt miként élték meg, arról így számol be lelkesen a csapat másik tagja, Bényi Andrea:

„A pince sok mindenkit érdekelt, hisz ez volt Kis-Küküllő vármegye első közpincéje, és emberméretű, üvegcsempével kirakott hordók maradtak meg benne a monarchia idejéből. Jól szellőzött, száraz, nem véletlenül volt olyan híres. Sőt, a padlócsempén mindmáig látszik az MK monogram, ami a Magyar Királyságot jelképezi.  Utána bemutattuk az egész épület belsejét, ahol felelevenítettük annak régiségét. A folyosók, a lépcsőházak lenyűgözték őket, az utolsó megállónk a Vármegyháza bálterme/díszterme volt, ahol bemutattuk annak történetét és mutattunk képeket Dicsőszentmárton régi arcáról. Látszódott rajtuk az érdeklődés és a lenyűgözöttség, ami minket boldoggá és elégedetté tett.”

Az örökségvédő őröket iránytó Béres Ilona történelemtanár által elmondottak csak ráerősítenek az eddigiekre. Leginkább arra, hogy a megmaradásban és megtartatásban milyen létfontosságú jelentősége van az önismeretnek. Meg a annak viszonyulásnak, amit a Balogh Edgár kreálta műszó, az önösszeszedés fejez ki a legjobban.

„A diákok igyekezete nem volt hiába, mert az épületet csak a régi, olvasott generáció emlegeti Vármegyeházaként, a legtöbben a kémiai szakiskolával és szakközépiskolával társítják. Szomorúan tapasztalom, hogy a helyi közösséget egyáltalán nem érdekli sem a Vármegyeház sem más magyar örökség vagy akár román örökség sorsa. Ezen próbáltak változtatni a diákok.”

A tanárnő ezen túlmenően arról is beszámol, hogy jelenleg felújítás zajlik az épületben, s mivel műemlékről van szó, az eredeti elemek 90 százalékát megtartják, így a bálterem díszei, a folyósok és az ajtók, valamint a külseje eredeti állapotukban maradnak. Azt se hallgatja el, és ennek jelentőségét kellően értékelni kell, hogy ő és az örökségvédő kis csapata munkájukhoz minden segítséget megkapott az iskola román igazgatójától, Medrea Olimpiutól.

A riport-összeállítás fináléjában ismét szót kap az a két diáklány, akiket már korábban is megszólaltatott Pataki Tamás. Hadd adjam közre végül szöveghűen a Bényi Andrea konfesszióját, melyből kiderül: a diákok nem bánták meg, hogy belevágtak a kalandba. Társának, Bereczki Kingának az összegző mondandóját már a bevezetőmben ismertettem, tehát ezt itt nem ismételném meg.

„A verseny megmutatta, hogy a telefonon és az interneten kívül más jó elfoglaltság is akadhat. A dicsőszentmártoni Vármegyeház megőrzése és híressé tétele egy példaképpé válhat nemcsak a környékbeli falvakban, hanem egész Erdélyben. Habár sokat munkálkodunk, mégis élvezetes volt ez a munka, és meghozta a gyümölcsét, mert továbbjutottunk a regionális szakaszba. Reméljük, hogy még ennél is tovább jutunk és elérjük a fő célunkat.”