Olykor lakodalmas házak kérésének eleget téve süt házi süteményeket a kínálgatáshoz, máskor házi laskát (tészta – szerk. megj.) készít, vagy disznóvágásra jár, hogy kolbászt, májast, vérest állítson elő. Vállalt már szezonális munkát külföldön, dolgozott különféle munkahelyeken idehaza. Kertet művel, fóliaházban termel zöldségeket, befőz, gyógynövényeket gyűjt, gázpalackokat forgalmaz, ellátja a háziállatokat, főz, mos, takarít. Hetente pedig kenyeret süt. Nem csupán családja részére, hanem azoknak a lelkes embereknek is, akik rajonganak keze munkájáért. Ezernyi munka, ezernyi feladat az élete, amit alázattal, odaadással és szemlátomást szeretettel végez. A csatószegi Tankó Márta hajnalban kel, hatkor már dagasztja kenyerét, amelyhez előző este pityókát főzött, hámozott és a kovászt is előkészítette. Öreg teknőben formálódik a massza, magába kebelezve múltat, jelent és jövőt. A kenyér ugyanis érez, anélkül beszél, hogy szavakat mondana. Minden benne van, amit a négyéves kovász magában hordoz: a fájdalom, az öröm, a remény, a nevetés és a fáradság. A nő, aki életre hívja. A férj, aki a munka megkönnyítéséért eszközöket barkácsol a sütéshez. Az élet, ami különféle családok asztalára vándorol. (Fotók: Fodor Zsuzsánna)

Október 16. a kenyér, 15. pedig a falusi nők világnapja. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz – fogalmazódott meg bennünk, amikor a csatószegi Tankó Márta gazdasszonyt arra kértük, mutassa meg nekünk, hányféle szerepben képes otthonosan mozogni a nő, aki a rengeteg teendő mellett kenyerét is úgy süti, hogy életre hívja azt. Nem ímmel-ámmal, legyintve, ha valami félresikerül, hanem a legnagyobb odaadással, babusgatva, becézgetve már a kovászolástól kezdve egészen másnapig a dagasztáson, mérésen, formáláson, bevetésen, kiemelésen és megveregetésen át.

A kenyérnek nagy szerepe van még Székelyföldön: a családok legfőbb eledele, a biztonságérzet megalapozója. „Annak is biztonság, aki süti, és annak is, aki hazaviszi magával. Egyszerre kötelességtudat és remény” – fogalmazza meg Tankó Márta, míg a hajnali csendben konyhájában beszélgetünk, és mi határozottan bólogatunk, mert tudjuk, ugyanez igaz arra a gyakran láthatatlan munkára is, amit a nő végez odahaza.

A teknő már elől van, akár egy bölcső, úgy áll a kályha előtt, benne a liszttel, vízzel, sóval, pityókával és kovásszal. Nagy becsben tartja a teknőt, ahogyan a bevető lapátot is: elmondása szerint csíkszentkirályi legjobb szomszédasszonyától kapta ajándékba a családi örökséget, mindkettőn nyomot hagyott a múlt, éppen ezért értékesek. Emellett férje is gyakran készít sütéshez szükséges eszközöket. Legutóbb pityókatörőt és teknőállványt barkácsolt.

A gazdasszony hat órakor kezdi a munkát, a kellemetlenségek elkerülése végett hajára védőfóliát tűz, és apró mozdulatokkal hozzálát a dagasztáshoz. Nyomkodja, ölelve húzza maga felé a tésztát, végigjár ökleivel rajta. Tűrögeti, akár egy terítőt, minden visszahajtást újabb nyomkodás követ. A ragadós massza lassacskán leválik kezéről. A gyúrás közben elfárad, kipirul az arca, de ütemes levegővételek mellett mégis dagaszt tovább. Nem áll meg, nem panaszkodik, pedig látjuk, hogy hatalmas feladat tizenegy 2,5 kilogrammos kenyérre elegendő masszát megdagasztani.

Kovásza élesztőből, pityókából és lisztből készült. Ebből alkotta meg első kenyerét, amelynek a tekenő alján maradt masszáját kikaparta, és a következő sütéshez kovászként tartotta meg. Minden sütéskor megismétli a folyamatot, a kovászt mindig a teknő aljáról kaparja le, így a ma készülő kenyerekben a négy évvel ezelőtti kezdet is megbújik. A kovászt a régiekhez hasonlóan hidegre teszi, ám nem a pince vagy a kamra hűvösébe, hanem a fagyasztóba helyezi azt.

Amikor a dagasztással végez, tálkákba méri a kenyéradagokat, 3410 grammot mindegyikbe, mert sütés közben a nedvesség elpárolog, így lesz ezekből 2,5 kilogrammos kenyér. Mint egy őzike, nesztelenül, de gyors mozdulatokkal libben konyhája különféle szegleteibe, hogy a rutin ne szakadjon meg. Hol vizet forral, hol mosogat. Míg a tálkákban pihenteti a tésztát, az udvarra szalad, tüzet rak a kemencében, és várja, hogy a fenyőfa szénné égjen. Még köd van, amikor a kemence lángjai nagy robajjal felcsapnak.

Ha a szigorúan csak fenyőfából gyújtott tűz leég, kezdődhet a bevetés. A kenyereknek két és fél órán át kell sülniük. Addig ebédet főz, az edényeket és a teknőt kézzel mossa el. Ha a kenyereket kivette, megveregeti őket, a „kenyérverést” az állatoknak adják.

Mint mondja, lett volna lehetőségük dagasztógépet vásárolni, de a lelkiismerete nem engedte, mert meggyőződése, a gépi munka elveszi a kenyérből az életet. A sütőasszony számára pedig fontos, hogy a tészta éljen, meglegyen az oda-vissza kapcsolat. Kézzel belekerül az energia. „Liszt, víz, só, kovász és pityóka alkotja a kenyereimet. Semmi több, mégis azt mondják, hogy különleges az íze. Ez a kézzel való dagasztás eredménye, ezekben a kenyerekben a teljes lényem benne van” – jelenti ki átszellemülten, majd hozzáteszi, volt olyan éve, amikor közel 3 ezer kilogramm lisztből sütött kenyeret.

Eleinte heti kétszer több adagot, ma már csak heti egyszer egy adagot süt: a drágulások ellehetetlenítik

Míg a kemencében pattog a tűz, megtudjuk, hogy három gyermek édesanyja, és két unoka nagymamája, nemsokára érkezik harmadik unokája is. Mivel mindig sok volt a teendő, önállóságra nevelték gyermekeiket, a házimunka mindig is közös volt, nem volt szégyen náluk, hogy a két fiúnak is mosogatnia, takarítania kell, ahogyan a lánynak is.

A gyermekkoruk úgy telt, hogy szüleik mindig dolgoztak valahol, ha nem a munkahelyen, akkor a ház körüli teendőket végezték. Néhány éve, amikor a gyerekek új életet kezdtek párjaikkal, úgy döntöttek, hogy külföldön is szerencsét próbálnak. Pár évig szezonmunkát vállaltak Hollandiában, virágokat szedtek – mint mondja, azt is szerette, mert a kenyérhez hasonlóan a virágokat is imádja. Mivel voltak időszakok, amikor éppen itthon tartózkodtak, szerettek volna egy kis plusz jövedelemre szert tenni. A kenyérsütés ötletét egy nehéz pillanat szülte: miután egyik külföldi munkáltatójuk nem fizette ki őket, és néhány hét munka után haza kellett jönniük, úgy látták, a kenyérsütés lehet az egyedüli, ami kemény munka árán naponta pénzt hozhat.

„Nem minden a pénz, az embernek az egészségére is kell gondolnia”, fűzi hozzá, amikor arról beszél, hogy miért mondtak le végül a külföldi munkáról. Eleinte férjével közösen sütöttek, az kevésbé volt fárasztó, mert megoszlott a munka, a férfi azonban a Hargitán talált munkát, építkezésben dolgozik, így rá maradt minden otthoni teendő. Nemrégiben ő is elhelyezkedett egy munkahelyen, így a kenyérsütés a heti két napról egy naposra csökkent. Már csak szombaton jut ideje rá.

Négy év alatt sok minden változott. A heti többszöri sütést, amikor is hétfőnként két rendet, péntekenként három vagy négy rendet hozott létre, az időhiány mellett a drágulások is ellehetetlenítették. Ahogyan sok más sorstársának, neki is drágítania kellett a kenyéren, mert a fa, a pityóka és a liszt ára is a magasba ugrott. Illetve az előállítással járó munka sem kevés. A koronavírus időszaka – amikor sokan otthoni kenyérsütésbe és alapanyagfelhalmozásba kezdtek – nem csökkentette annyira „kóstolói” számát, mint a jelenlegi gazdasági válság, osztja meg velünk csüggedten.

Mégsem akar teljesen lemondani róla, mert a kenyérsütés az életében nem csupán jövedelemkiegészítésre szánt tevékenység: Tankó Márta gazdasszonyt lenyűgözi „az életre hívás” művészete, az, ahogyan a 4 éve élő kovászból hétről hétre megalkothat egy újabb kenyeret. Voltaképpen kapaszkodót is jelent az életében, tudja, míg van ereje újabb kenyereket sütni, addig nem fut ki a lába alól a talaj, mert mindig lesz jelentkező, aki házias ízeket szeretne az asztalára. „Az emberek éltetnek: megdicsérik a kenyeremet, sokat elvisznek külföldre, amikor mennek dolgozni. A kamionosok is szeretik, azt mondják, akár két hetet is eláll”.

A házi kenyér sokkal gazdaságosabb hosszú távon

Megtudjuk, a gazdasszonynak nem volt mestere, a kenyérsütést gyakorlat folyamán tanulta meg. A dagasztás könnyedén ment, a folyamat ismerős volt, ám a bevetés kemény fejtörést okozott neki. Kezdetben a szomszéd segítségét kérte, azonban egyik sütés alkalmával egyedül maradt, így muszáj volt elvégeznie a feladatot. Aztán rutinná alakult: „tavaly még előfordult, hogy 4-5 rendet süttem (sütöttem – szerk. megj.) egy nap, karácsonyra például hatvan kenyeret süttem le, este kilenckor nekifogtunk, ekkor már a lányom és a barátja is segített; én dagasztottam, ők pityókát hántottak. Segítettek kiszedni, bevetni, tálakat adogatni, mert a munkának folyamatosan kellett haladnia” – idézi fel a kihívással teli pillanatot, ami – noha fizikailag kimerítette és megterhelte – lelkileg feltöltötte. Erőt adott neki, hogy az emberek képesek hosszú kilométereket utazni csak azért, hogy a keze munkáját fogyaszthassák. „Mindig elmondják, hogy a Jó Isten áldja meg a két kezemet, mert finomat sütöttem. Ennél nagyobb elismerést elképzelni sem tudok”.

A hátnak és deréknak nem kedvez azonban az órák hosszát felölelő kenyérsütés, görnyedezés, dagasztás, súlyos eszközök emelgetése. Mint mondja, el kell járnia alkalomadtán csontkovácshoz, mégsem adná fel a sütést, mert ez a tevékenység élteti. Keretet ad a heteinek, barátokat szerzett általa és olyan érzéseket tapasztalt meg, amelyeket ezidáig ritkán vagy soha: a kemény munkával járó lelki nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot, amit az emberek hálája és öröme táplál, az elégedettséget, amit akkor érez, amikor egy munkafolyamat végére ér, és látja, hogy képes volt leküzdeni a nehézségeket vagy éppen meghaladni saját határait. Számára ugyanakkor pihenés és önismeret is a munka, amely magányos és csendes, ezért az órákon át tartó előkészületek folyamán jut ideje gondolkodni, a múltban révedezni, a jövőt tervezni, és az érzéseire figyelni.

Valószínűleg ez az a plusz íz a kenyérben, amit az áruházak polcairól szerzett falatokban hiába keres az ember, soha nem talál: a két kéz beledagasztja a tésztába az ember minden bánatát, örömét, az évek óta élő kovász újra és újra belecsempészi a múltat, ahogyan az öreg teknő is, a tűz pedig beleégeti az ember összes érzését. Ott van minden a karéban, még azután is, hogy a gazdasszony jól megveri a füstölgő, kerek kenyereket.

Nincs autója, nem szállítja el otthonról a kenyereket, ki-ki érte megy, ha előzetesen iratkozott. Leméri, felcímkézi mindet, így várja a „kóstolókat”. Elsősorban családjáért süt, úgy megszokták a házi kenyér ízét, hogy mást nem tudnának fogyasztani helyette – mégis előfordult már, hogy a saját fogyasztásra szánt darabokat is el kellett adnia, akkora volt az érdeklődés – fűzi hozzá büszke mosollyal.

Sokkal gazdaságosabb hosszú távon házi kenyeret fogyasztani, hiszen egy darab egy hétig is elegendő két ember számára. Tény, hogy nem friss és annyira puha, mint amikor a kemencéből kijön, mégis ehető. Ehhez viszont ügyelni kell a tárolására: melegen nem helyezhető nejlon szatyorba, mert kicsapódik a gőz, és könnyen megpenészedik, bevizesedik. Míg kihűl, abroszban kell tartani, világosít fel.

Tankó Márta szerint az ember lelke és szíve is része a kenyérnek, ha „azt a sütés folyamán beleteszi, visszaköszön a végeredményből”. Ezzel magyarázza, hogy két testvére elveszítésekor miért kellett szünidőt tartania. Saját csendjében nem bírt egyébre gondolni, csak a veszteségre és a miértekre, és nem akarta a keserűségét a kenyerébe dagasztani, ezért várt, míg a szomorúság elfogadássá halványul. Gyakran járt a természetbe, elbiciklizett a sírokhoz és sírt, majd, amikor már úgy tűnt, hogy megerősödött, hozzálátott a sütéshez. „Van, hogy elkeseredek, de aztán arra gondolok, hogy az Isten erőt ad. Soha nem kellett éheznünk, volt, amibe felöltözni. Még, ha a mindennapokkal meg is küzdünk, azért gazdagok vagyunk, mert van egészségünk és lehetőségünk valamit tenni” – fogalmazza meg, míg az udvaron állunk, a kemencéből áradó kenyérillatban.