Ma van a szórvány napja. Sok-sok fogadkozás elhangzik a szórvány védelmében, miközben a szórvány fogalmának meghatározása is gondot okoz. Mert szórványban él-e az a brassói magyar, amelynek erős iskolahálózata van, de nélkülözi a kisebbségi intézményrendszer majdnem teljes egészét, kivéve az egyházat, amelynek három püspökhelyettest is – az evangélikust, a reformátust és az unitáriust – adott? Vagy a temesvári, amelynek színháza is van? Hány százalékon aluli magyarság jelzi a szórványlétet? Tíz, húsz, harminc? És számszerűen száz, ezer, tízezer magyar?

Nincsen erre jó válasz.

Csak annyi, hogy valóban létezik a végeken a kisebbségnek is kisebbsége, ahol már olyan kevesen élnek, hogy igazán közösséget sem tudnak alkotni. Anyanyelvüket elvétve használják, javarészt már elfelejtették, nemzeti identitásukat kultúrájukban alig őrzik, de különös, hogy mégis a kisebbséghez tartozónak vallják magukat. Iskoláik rendre megszűnnek. Templomaikban még egymásra találnak a közösség tagjai, bár egyre gyakoribb, hogy a szentmisét, az istentiszteletet, sem anyanyelvükön mutatja már be a pap. Ez a szórvány, amit úgy definiálnak, hogy összefüggő szállásterülettel nem bíró kisebbség. Olyan etnikai vagy vallási közösség, amely nem migráció következtében jött létre, ahol saját földjén él a nemzetnek, rendszerint maroknyi elszórványosodott része. Lehetett egykor tömb, amely asszimiláció, elvándorlás, alacsony népszaporulat, de leginkább mindhárom miatt összezsugorodott. Amelyre igaz a megállapítás, hogy a szórvány egy nemzet öregkora. Aki nem hajol közel hozzájuk megértéssel, aki nem próbálja meg szebbé tenni napjaikat, az nem érdemli meg a jövő bizonyosságát.

De nem csak ezek a porladó közösségek érdemelnek figyelmet, hanem az elszórványosodás veszélyét hordozó közösségek is. A tömbön kívül a nagyvárosi szórvány is Kolozsvártól Brassóig.

A szórvány nem mennyiségi kérdés, hanem minőségi. Ezt a hozzáadott értéket tudja hozzá tenni az erdélyi magyar értéktárhoz a nagyvárosi szórvány Bukaresttől Máramarosszigetig, a Mezőség és Partium. És védi a tömböt, hogy ne töredezzenek le a szélei, érvényes megoldásokat kínál a nála már jelentkezett, a tömbben kissé később jelentkező gondokra.

Német László Brassóban járva írta le a szórványban élő ember három neurotikus típusát: a dohogót, a természeténél fogva lojálist és a szervezőt.

„Legférfiasabb kétségkívül a szervező, aki feladta kezdeti írói álmait s az omló part egy darabjának megkötésére szedi össze az erejét. Ha fenn akarunk maradni, a szászokat kell utánoznunk, a magyarság gazdasági önellátását kell megteremtenünk, szász mintára. A gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is. (…) Egy népet, mondja, nem olyan könnyű kipusztítani” – írta valószínű Kacsó Sándorról, a szórványszervezők legjelesebbjéről.

Ezen a szórvány napon én is azokról teszek említést – és nem kevesen vannak – akik amit csinálnak, minden pillanatban el lehetne fújni, mégis erős alappá, kemény kötéssé lesznek a szórványban. Akik a látszólag értelmetlen munkát csinálják, keményen, jókedvűen, a munka örömével, mert tudják, hogy megbolondulnak, ha nem teszik, ha nem hisznek abban, hogy a szórvány nem zárvány, s hittel emlékeznek Ezékiel könyvének 37. részére, arra, ahogy Isten szól a csontokhoz: lelket adok belétek, hogy életre keljetek. És remélnek.

Isten éltesse a szórványt a tömb javára is!

(Nyitóképünk forrása: bgazrt.hu)