Rendkívüli, de sajnos mondható, hogy rendhagyó eset foglalkoztatja az Egyesült Államokat. Visszavonta pályázatát Paul Ingrassia (képünkön), Donald Trump jelöltje az Egyesült Államok szövetségi alkalmazottainak integritását felügyelő hivatal élére. A múlt héten nyilvánosságra került néhány üzenet, amelyeket Paul Ingrassia küldött egy rasszista chat-csoportba, s amelyekben Martin Luther Kinget gyalázta, egy másik hozzászólásában pedig náci szimpatizánsnak minősítette magát.

Több republikánus szenátor is jelezte, hogy nem fogja támogatni Ingrassia kinevezését. Miután az elnök jelöltjét a Szenátusnak kell validálnia, ám megválasztására már nem maradt esély, Ingrassia visszalépett.

Ügyvédje azonnal áldozatnak igyekezett beállítani Ingrassiát. Kétségbe vonta az Ingrassiának tulajdonított kijelentések valódiságát, arra figyelmeztetett, hogy a mesterséges intelligencia korában szinte képtelenség szétválasztani az eredeti és a hamisított tartalmakat. Később azt is hozzátette, hogy ha mégsem manipulált a szöveg, akkor védence ironikusnak szánta hozzászólásait, és csupán a minden Trump-támogatóban nácit szimatoló liberálisokon akart gúnyolódni.

Ingrassia elbukott, az ügy azonban rávilágított arra, hogy a mesterséges intelligencia korában szinte lehetetlen megállapítani, hogy mi a valóságos és mi nem, emiatt meginog a tényekbe és a valóságba vetett bizonyosság, a reálpolitikának egyre inkább beszűkülnek a lehetőségei.

Ahogyan Ingrassia ügyvédje is tette, bárki bármilyen leleplező információ vagy felvétel hitelességét kétségbe vonhatja azzal érvelve, hogy biztosan MI-vel készítették, tehát fake. Ha bármi lehet hamisítvány, akkor valójában sohasem lehetünk biztosak semmiben, márpedig így a racionális politikának és a tényekre hivatkozó érvelésnek nincs többé értelme.

Közismert, hogy ma már nem pusztán hamis híreket lehet gyártani és terjeszteni, hanem hamis hangfelvételeket és videókat is, amelyek szakasztott olyanok, mint az eredetiek. Egy-egy ilyen videó tönkreteheti egy politikus karrierjét, megbuktathat vagy hatalmon tarthat egy kormányt.

„Az ilyen videókat különösen akkor nehéz ártalmatlanná tenni, amikor olyasvalakit kezdenek ki, akivel szemben már eleve bizalmatlan a választó” – jósolta meg közel tíz évvel ezelőtt Robert Chesneyt és Danielle Citront szerzőpáros, mindketten jogászprofesszorok.

A rosszindulatú rágalmakra, a teljesen alaptalan összeesküvés-elméletekre mindig is volt kereslet, de régebben a komoly sajtó nem terjesztette őket. A nagy tömegeket elérő tájékoztató eszközök munkatársai feladatuknak tekintették, hogy ellenőrizzék a hozzájuk eljutó értesülések valódiságát. Nem mindig sikerült, de ez volt az áthághatatlan szabály.

Ma viszont még a komoly sajtóban is futótűzként terjed minden, ami érdekes, felháborító, különleges, akkor is, ha sohasem történt meg, soha nem hangzott el. Ma már lényegében bárki hozzáférhet azokhoz a digitális technológiákhoz, amelyek két fényképből bárkiről hamis filmösszeállítást képesek előállítani. Már bárki számára hozzáférhető a mélyhamisítványokat lehetővé tevő szoftver, és az emberek akár játékból, akár politikai érdekekből mindenféle kitalált történeteket gyárthatnak valódi szereplőkkel.

Eddig is sok emberről híreszteltek mindenféle rosszat, eddig sem volt ritka a hamis hírekre alapozott propaganda, de a szerzőpáros szerint, ami eddig volt, az kőkorszaknak fog számítani az új digitális technikához képest.

Ha az emberek rájönnek, hogy terjednek a hamisítványok, akkor az igazi felvételekre is gyanakodni fognak, s azok, akiknek csakugyan van valami a fülük mögött, meggyőzően hazudhatják majd, hogy a felvétel, amely bűnüket tanúsítja, hamisítvány.

Jól sejti, aki úgy gondolja, hogy a közbeszéd egyre inkább posztmodern performanszhoz hasonlít. Az objektív igazság csak egy lesz a lehetséges narratívák közül. Ráadásul nem is a nyerő. A jövő a trollpolitikusoké.

„Nyilvánvaló, hogy a posztfaktuális, avagy az igazság utáni világban élünk. Nemcsak arról van szó, hogy a politikusok és a média hazudnak, ők mindig is hazudtak, hanem arról, hogy már nem is számít, hogy igazat mondanak-e vagy sem” – írta másfél évtizeddel ezelőtt Peter Pomerantsev ukrán származású, Londonban élő médiaszakértő.

Pomerantsev két évvel ezelőtt Semmi sem igaz és minden lehetséges című könyvében úgy vélte, hogy a demokratikus államokat is egyre inkább fenyegeti a posztfaktuális politika. A politikusok már a látszatra sem ügyelve, szemrebbenés nélkül tesznek valótlan állításokat.

Ma rezignáltan állapíthatjuk meg, hogy nem is maga a hazugság az aggasztó, hanem az, hogy a politikusok mintha már nem is nagyon törekednének rá, hogy az igazság látszatát keltsék. Nincs is rá okuk, hiszen a választók nem nagyon büntetik meg őket a valótlanságokért. A politika – véli Pomerantsev – egyre inkább valóságshow-hoz hasonlít, ahol a politikusok népszerűségét performanszuk egyedisége és a kiváltott érzelmek, nem pedig a hitelesség és végképp nem a tények tisztelete határozza meg.

A valóság helyét hovatovább teljesen átveszi a szimulákrum, a látszat. A világot uraló szimulákrum nem eltakarja a valóságot, hanem a helyébe lép: már nem is létezik valóság, a látszat igaznak látszik.

A média új keserű jelmondata, amellyel a politikához viszonyulhat, talán ezek a Szilágyi Domokostól származó szavak lesznek: „Ti játsszatok. Én majd őrzöm a látszatot.”