Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház elnöknője Ázsiai útja során Kína összes szomszédját körbelátogatta, illetve Japánt csak fogja.

Kína már a tajvani látogatást is provokációnak érzékelte, hiszen olyan pillanatban kerül sor rá, amikor az Oroszország és Ukrajna, illetve a folyamatokat a háttérből vezénylő Amerikai Egyesült Államok közt engesztelhetetlen háború zajlik, melyet Amerika – amint azt a semleges államok sajtói epésen emlegetik – az utolsó ukránig szándékszik folytatni, s melynek hátterében ismét hidegháborús frontvonalak bontakoznak ki.

Nemcsak a NATO avatkozik tagállamai révén fegyverszállításokkal és hatalmas pénzügyi segítséggel a gyilkos öldöklésbe, de Oroszország és Kína szövetsége is mind szorosabbra fonódik. S ha egyelőre főként csupán gazdasági jelleggel a NATO ázsiai, afrikai, dél-amerikai ellenlábasa, a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) is szorosabbra vonja sorait. Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok katonai erejével egyetlen másik állam sem vetekedhet (talán éppen Kínát kivéve, mely az utóbbi években szintén lázasan fegyverkezik, s távlatilag bizonyosan meglesz hozzá a gazdasági potenciálja és műszaki fejlettsége is). Csakhogy a NATO és szövetségesei a világ lakosságának és területének alig egyharmadát, a BRICS és az azzal rokonszenvező államok a világ lakosságának kétharmadát teszik ki, s együttes gazdasági potenciáljuk is fokozatosan közelít a Nyugatéhoz.

Közvetve Pelosi dél-koreai látogatása is egyfajta provokációt jelentett, nem csak az immár atomhatalom Észak-Korea, de szoros szövetségese, Kína vonatkozásában is. A magasrangú amerikai politikus ráadásul a két ország közti demilitarizált övezetbe is ellátogatott, melynek funkciója a formálisan még mindig hadban álló testvérállamok közti fegyverszünet fenntartása. Igaz, oda az – évtizedek óta jegelt háború óta elsőként – Trump elnök is ellátogatott, de merőben más nemzetközi viszonyok közt és kifejezetten békéltető szándékkal. Pelosi azonban mindenütt, ahol megfordult, a „demokratikus” és az „autokratikus” kormányzás kibékíthetetlen ellentétéről szónokolt és biztosította a demokratákat Amerika rettenthetetlen támogatásáról.

Kína, akárcsak Észak-Korea – a II. világháború után leszakadt – korábban egyetlen államot alkotó országrészeket – egységes egésznek tekinti, s nem rejti véka alá, hogy végső célja az „országegyesítés”. Ennek – Kína esetében – Hszi Csin-ping a legvégső terminusát is bejelentette. Kína és Tajvan a Kínai Népköztársaság megalakulásának 100. évfordulójáig mindenképpen „egyesülni” fog. Azaz, ha a tajvaniaknak nem is füllenék hozzá a foguk, „visszafoglalná” a történetileg és kulturálisan őt illető területet. S bár Pelosi látogatása alatt a kínai hadsereg szabályszerű ostromgyűrűt vont Tajvan köré, közvetlen agresszióról pillanatnyilag nem lehet szó. De a támadás túlságosan sokáig nem is halogatható, hiszen a századik évfordulóig már csupán 27 év van, és akkor a kínai vezetés már pompázatos – egyfajta pax kinaienzis – jegyében megrendezett ünnepségeket szeretne szcenírozni. Addigra tehát a Tajvan elfoglalásával járó kínai agresszivitás emlékképeinek a Kínai Világhatalom tekintélyének árnyékában feledésbe kell merülnie.

Természetesen Tajvan és Dél-Korea esetében is elsősorban a gazdasági megfontolások a meghatározók. A világ chip-termelésének csaknem kétharmada e két államban zajlik. Ha ezek az államok elvesznének a Nyugat számára, az katasztrofális következményekkel járna. Minden korszerűbb használati tárgy – a telefonoktól a komputerekig és a gépkocsikig, a haditechnikáról nem is beszélve – félvezetőkön, azaz chipeken alapul. Ha a kialakult ellátási láncok megszakadnak, az az egész világgazdaságot a feje tetejére állíthatja. Ráadásul a chipek platinába foglalása és tesztelése jobbára Tajvanban zajlik. Európa műszakilag is legfejlettebb állama, Németország szinte teljes egészében Tajvanra és Dél-Koreára van utalva. A müncheni INFINEON cég is kénytelen volt Tajvanba áttelepülni. Nem bírta a versenyt.

S mindezek mellett minden érintett ország valamelyike atomfegyverekkel is rendelkezik. Nem csak Amerika a fő karmester, de Észak-Korea is atomhatalom. Kínáról nem is beszélve, melynek fő célja, hogy a következő években atomfegyver arzenálját az orosz és az amerikai szintre fejleszti.

Nem csak Kína és Észak-Korea állítja, hogy „Amerika olajat önt a tűzre”, de az ENSZ-főtitkár sem járt messzire az igazságtól, amikor a hirosimai pusztítás 77. évfordulóján azt állította, hogy „az emberiség töltött fegyverrel játszik.”

(Címlapfotó: Pexels.com)