Kezdetektől fogva világos volt, hogy az iráni háború egy teljesen elhibázott és téves lépés volt a Trump adminisztráció részéről, bárki bármit is mondott erről. Azonban ennek a háborúnak a katasztrofális hatásai a világgazdaságra nézve még csak most kezdtek igazán kibontakozni, az üzemanyagárak drágulása ugyanis olyan dominóhatást váltott ki a világgazdaság működésében, mely konkrétan mindenkit érint most már a világon. 

Ennek ellenére az amerikai vezetésnek semmilyen reális terve nincs a háború lezárására és úgy tűnik, hogy a politikai ár is egyre nagyobb. Ma annak járunk utána, hogy milyen új fejlemények teszik a konfliktus hatásait még súlyosabbá, milyen szerepe és milyen érdekei vannak a globális kihívóknak ebben a konfliktusban, mit jelent ebben a kontextusban a közelgő „midterm” Amerikában és végezetül, hogy mit jelent mindez a világgazdaság működésére nézve. A rövid válasz, hogy semmi jót.

Két szoros között: a háború kiterjed a Vörös-tengerre is

Az iráni háborúra eddig jellemző „tit for tat” patthelyzet nemhogy szűkült volna, hanem kiterjedt, ugyanis a napokban a hútik belépésével már nemcsak a Hormuzi-szoros, hanem a Vörös-tenger bejárata, a Bab el-Mandeb is része lett a konfliktusnak. Ez azért különösen súlyos, mert Szaúd-Arábia éppen a kelet–nyugati olajvezetékkel és vörös-tengeri kikötőivel próbálta megkerülni Hormuzt. Ha azonban ez a másik kijárat is bizonytalanná válik, egyszerre kerül nyomás alá a világ energiaellátásának két kulcsfontosságú útvonala, ahogy ez meg is történt a napokban, s ettől hirtelen a gázolaj ára megközelítette a 11 lejt Romániában. Mostanra már az egész világ tudja, hogy a hútik Irán mezítlábas szövetségesei, akik a hírek szerint konkrétan a Claude mesterséges intelligencia segítségével eszkábálnak össze rakétákat és ezekkel bénítják le a Bab-el-Mandeb szoros forgalmát. 

Az a tény, hogy Irán most már kinyújtotta a csápját a Vörös-tenger felé, elég súlyos jelzés, és arra utal, hogy Irán bizonyítani kívánja, hogy még mindig tud rontani a helyzeten, ugyanis ezt eddig nyomásgyakorló lehetőségként tartották a tarsolyban. Mostanra úgy tűnik, teljesen zsákutcába jutottak a tárgyalások a két főtárgyalónak kinevezett dilettáns tárgyalóval (Kushner és Witkoff). A történelemkönyvek a Witkoff-Kushner párost minden bizonnyal annak elrettentő példájaként fogják emlegetni, hogy hogyan ne műveljék a háborús diplomáciát az államok.

Trump a midterm fogságában

Trump közben úgy tűnik, hogy teljesen elveszítette a fonalat a valósággal és úgy beszél a háborúról, mintha annak végét hozzá lehetne igazítani az amerikai választási naptárhoz. Az üzemanyag árak felrobbanását pedig egyszerűen az ukrán háborúra tolta. Ez talán megmagyarázza Witkoff és Kushner kijevi kiruccanását is, mely során egyet jót vacsoráztak Kijevben és majd hazamentek anélkül, hogy bármit is megoldottak volna. Eleve az volt a feltevésem ezzel a látogatással kapcsolatosan, hogy az iráni helyzet annyira rosszul áll, hogy Trump az ukrán helyzet megoldására szeretné terelni a figyelmet a midterm előtt és így utólag ez a feltevés helytállónak bizonyult. 

Mindenesetre, a helyzet kezdett személyesen Trump számára is elképesztően kellemetlenné válni, ugyanis a számok vereséget jeleznek elő a republikánusok számára, mindkét házban. Ha pedig az iráni háború miatt az elnökválasztás is elúszik a republikánusok számára, az Trump és családja számára nagyon rossz hír, mert védelem nélkül maradnak egy olyan potenciális új demokrata vezetéssel szemben, mely korábban megpróbálta már Trumpot börtönbe záratni.

Továbbá, a midterm kiemelten fontos még abból a szempontból, hogy az amerikai vezetés ódzkodik egy szárazföldi invázió elindításától Iránban, ugyanis semmilyen más eszköz nem maradt számukra Irán legyőzésére, tekintettel arra, hogy az eddig bevetett eszközök egyike sem hozott sikert. Mindenesetre néhány héttel a választások előtt aligha akarhat az amerikai vezetés amerikai katonák tízezreit vagy százezreit egy újabb közel-keleti szárazföldi háborúba küldeni, miközben az emelkedő energiaárak és az infláció már önmagukban is komoly belpolitikai feszültséget jelentenek. Ugyanakkor egyre nagyobb a pusmogás az internet jólértesült berkeiben arról, hogy a midterm után sor kerülhet egy szárazföldi invázióra, ugyanakkor a választások eredménye természetesen nagyban befolyásolná ezt a döntést.

Ugyanis Amerika mostanra gyakorlatilag minden eszközt bevetett Iránnal szemben, amit a teljes szárazföldi megszállás előtt alkalmazni lehet. Gazdasági szankciók, diplomáciai elszigetelés, másodlagos szankciók, célzott támadások, légicsapások, tengeri műveletek és az iráni olajexport korlátozása követték egymást. Irán súlyos károkat szenvedett, de a rendszer nem omlott össze. Az amerikaiak ezért még jobban be akartak keményíteni, és a gazdasági nyomást azokra is megpróbálták kiterjeszteni, akik életben tartják az iráni külkereskedelmet, elsősorban Kínára és Oroszországra, de ez sem hozott áttörést.

Itt mutatkozik meg az amerikai gazdasági hatalom egyik eddig ismeretlen korlátja. Egy dolog kisebb cégeket, hajózási vállalatokat vagy pénzügyi közvetítőket büntetni, és egészen más Kína nagy bankjait vagy az orosz–kínai pénzügyi kapcsolatokat teljes egészében megtámadni. Ezen a ponton Washington már nem egyszerűen Iránt próbálná elszigetelni, hanem két nagyhatalommal mélyítené tovább a gazdasági konfliktust, éppen akkor, amikor a világgazdaság már így is nehezen viseli a háborúk, vámok és magas kamatok nagy terhét.

Amerika riválisai időt nyernek

John Mearsheimer szerint Kínának és Oroszországnak kifejezetten kedvez, hogy az Egyesült Államok hosszabb időre beleragadt az iráni háborúba. Minden amerikai hadihajó, légvédelmi rakéta és katonai kapacitás, amelyet a Közel-Kelet köt le, olyan erőforrás, amely ugyanabban a pillanatban nem áll rendelkezésre máshol, nevezetesen Kína számára ez elsősorban Tajvan miatt fontos, Oroszország számára pedig azért, mert minél több amerikai fegyver és politikai figyelem kötődik le Iránban, annál kevesebb jut Ukrajnára. Ebből következően egyiküknek sem különösebben sürgős a háború lezárása, Irán túlélése önmagában stratégiai előnyt jelent számukra, ezért érdekük Iránt segíteni, ahogy nyilván segítik is. 

Mearsheimer Törökországot is azok közé az államok közé sorolja, amelyek érdekeltek Irán fennmaradásában. Egy teljes iráni vereség és az izraeli regionális fölény további megerősödése aligha szolgálná a török érdekeket. Washington tehát nem egyszerűen egy elszigetelt Iránnal áll szemben, hanem egy olyan konfliktusba került, amelyben legfontosabb riválisainak, sőt egyes szövetségeseinek is érdekük, hogy az Egyesült Államok minél tovább pénzt, fegyvert és politikai energiát égessen el a Közel-Keleten.

Az eszkalációs lépcső utolsó foka

Mostanra a nagy eszkalációs lépcsőfokok közül lényegében a szárazföldi invázió maradt. Ennek azonban politikai és katonai ára is óriási lenne. Az amerikai erők jelenlegi közel-keleti felállása elsősorban légi, tengeri és rakétavédelmi műveletekre alkalmas, nem egy Irán méretű ország megszállására. Ehhez hatalmas csapat- és logisztikai felvonulás kellene, ráadásul sokszor és sokan mondták: Irán nem Irak, területileg sokkal nagyobb, lakossága többszöröse, földrajza pedig kifejezetten kedvezőtlen egy megszálló hadsereg számára. 

Irak és Afganisztán együttesen sem okoztak akkora káoszt, mint amilyen regionális káosz származna egy iráni szárazföldi invázióból, szóval erre a lépcsőfokra nem kellene rálépni, de az utóbbi időben meggyőződésemmé vált, hogy az amerikai katonai és politikai vezetés nem racionális döntéshozókból áll, hanem blöffölő politikai kalandorokból, szóval ahogy az amerikaiak mondják „minden az asztalon van”.

A spirál, amely magával ránthatja a világgazdaságot

A konfliktus legveszélyesebb következménye azonban az lett, hogy Amerika Irán meggyengítése közben saját magát és vele együtt a világgazdaságot is egy lefelé tartó spirálba lökte, mely egyre súlyosabb hatásokat vált ki szinte mindenhol. A háború és a tengeri útvonalak bizonytalansága felhajtotta az olaj és a gáz árát, a drágább energia megemelte a szállítás és a termelés költségeit, ez azonnal inflációt eredményezett, az infláció pedig magasan tartja vagy újra emeli a kamatokat.

A magas kamatok megdrágítják az államadósság finanszírozását, a vállalati hiteleket és a lakossági kölcsönöket, visszafogják a beruházásokat és a fogyasztást, majd lassítják a növekedést. A lassuló gazdaságok közben egyre nehezebben viselik a magas adósságterheket, ami újabb pénzügyi feszültségeket okozhat és mindez végül társadalmi feszültségekben és politikai instabilitásban csúcsosodik ki. És Európa számára amúgy sem rózsás a helyzet az ukrán háború miatt, tehát eleve egy nehéz helyzetre jön rá a fenti gazdasági lejtmenet.

De ha egy másik perspektívából nézzük mindezt, a hegemón státusz perspektívájából, vagyis ha mindenhez hozzátesszük Trump vámjait, a Kínával folytatott gazdasági konfliktust, az Egyesült Államok hatalmas adósságát és a már eleve törékeny globális növekedést, nem is beszélve a petrodollár veszélybe kerüléséről, akkor nem egyszerűen egy közel-keleti konfliktusról beszélünk, hanem egy olyan több szinten továbbgyűrűző konfliktusról, melynek a végén egy teljesen más világra ébredünk. Vagyis az energia, kereskedelmi és pénzügyi sokk egyszerre terjed tovább, és éppen Amerika az a politikai entitás, amely a saját gazdasági és katonai stratégiájával felgyorsítja azt a folyamatot, mely végén a saját hegemón szerepe került veszélybe, egy önpusztító folyamat részeként.

Trump azért ment bele a háborúba, mert elhitették vele, hogy az amerikai katonai és gazdasági fölény térdre tudja kényszeríti Iránt. Eddig azonban Irán nem hogy nem omlott össze, hanem egyre nagyobb aggodalommal sokkal inkább Washington mozgásterének szűkülését látjuk, mely folyamat végén a hegemón szerepnek tényleg annyi lesz. Mindeközben Kínának, Oroszországnak és részben Törökországnak sem érdeke, hogy az Egyesült Államok gyorsan kiszabaduljon ebből a konfliktusból. Hihetetlen, hogy a pár napos háború tervéből kiindulva most már ott tartunk, hogy nem azt latolgatjuk, hogy meddig bírja Irán, hanem az, hogy Amerika meddig képes együtt élni saját háborújának gazdasági és politikai következményeivel. Ha pedig az energiaárak, az infláció és a kamatok egymást erősítő spirálja tartóssá válik, (értsd, ha nem sikerül lezárni a konfliktust) Amerika nemcsak saját gazdaságát sodorja bajba, hanem magával rántja a világgazdaság számunkra releváns részét is.