Asszad bukásán mindketten nyertek, most azonban ugyanazt a hatalmi vákuumot akarják betölteni Egyre több szó esik a napokban egy esetleges a török–izraeli konfliktusról, úgyhogy ma ezt a témát járjuk körül, megnézzük, hogy egyáltalán mit csinált és csinál ez a két fontos regionális tényező Szíriában, hogy érdekeik hogyan egyeztek majd váltak drámaian szét, kezdetben ugyanis Asszad rendszerének összeomlása Izrael és Törökország számára egyaránt kedvező volt, de egészen más okból. A régi szíriai rend felszámolásában érdekeik egybeestek, az utána maradt hatalmi vákuum betöltésében viszont már egymás riválisai lettek. 

Ki készítette elő Asszad bukását?

Egyes Erdogan rendszerével nagyon kritikus török elemzők nem egyebet állítanak, mint hogy Ankara tulajdonképpen „Izrael számára borította fel Szíriát”. Az állítást azért kell közelebbről megvizsgálnunk, mert Asszad bukásának legnagyobb stratégiai nyertese valóban Izrael lett. Izrael a rendszer összeomlását közvetlenül megelőző hónapokban súlyos csapásokat mért a Hezbollahra, amely Asszad egyik legfontosabb külső katonai támasza volt. Irán szintén meggyengült, Oroszország pedig Ukrajnában volt lekötve. Amikor a szíriai felkelők megindították offenzívájukat, Asszad mögött már nem állt az a katonai háttér, amely korábban megmentette rendszerét. Törökország segítette a lázadókat, ugyanis Erdogan felismerte a megváltozott regionális helyzetet, és kihasználta a megnyíló lehetőséget. A két ország érdekei tehát ezen a ponton találkoztak. Izraelnek megfelelt az iráni szíriai rendszer összeomlása, Ankarának pedig Asszad eltűnése és egy hozzá közelebb álló damaszkuszi vezetés létrejötte.

Izrael egy katonailag szinte lefegyverzett Szíriát kapott

Asszad bukása után Izrael nem elégedett meg Irán és a Hezbollah kiszorulásával. Azonnal nagyszabású támadássorozatot indított a szíriai hadsereg megmaradt stratégiai képességei ellen. Fegyverraktárakat, rakétakészleteket, légvédelmi rendszereket, repülőtereket, harci repülőgépeket, helikoptereket, drónokat és haditengerészeti eszközöket semmisített meg.

Az új damaszkuszi vezetés így egy katonailag súlyosan legyengített államot örökölt. Az ország ma alig képes megvédeni saját légterét és katonai infrastruktúráját. Izrael közben megtartotta jelenlétét az Asszad bukása után elfoglalt déli területeken, és megszerezte a Hermon-hegy szíriai oldalának stratégiai magaslatait is. A gyakorlatban Izrael ma olyan katonai szabadsággal mozog Szíriában, amely önmagában mutatja az új erőviszonyokat. Nemcsak a határvidéken hajt végre műveleteket, hanem szükség esetén mélyen az ország területén is csapást mér, miközben a szíriai állam ennek megakadályozására egyáltalán nem képes.

Török stratégiai nyereségek

Ankara nyeresége sem jelentéktelen, csak más jellegű. Egy ellenséges Asszad-rezsim helyére egy Törökországgal sokkal szorosabban együttműködő damaszkuszi vezetés került. Ankara megtarthatta katonai jelenlétét Szíriában, és befolyást szerzett az új biztonsági rendszer kialakítására, miközben Irán és Oroszország visszaszorult. A legfontosabb török nyereség azonban a kurd kérdésben következett be. Ankara évek óta alapvető biztonsági fenyegetésként kezelte a török határ mentén kialakult, kurd katonai szervezetek által irányított kurd területet.

Asszad bukása után az új damaszkuszi vezetés maga is egységes államot és egységes hadsereget akart, így az kurdok önálló katonai struktúrájának felszámolása közös érdekké vált. Ezzel párhuzamosan Erdogan otthon megkezdte a PKK (Kurd Munkáspárt) pacifikálását. Öcalan bebörtönzött kurd vezető a fegyveres harc befejezésére szólított fel, és megindult a leszerelési, illetve reintegrációs folyamat. Ankara tehát egyszerre próbálja demilitarizálni a kurd kérdést Törökországban és megszüntetni az önálló kurd katonai struktúrát Szíriában.

De facto autonómia a kurdoknak?

Ez a török belpolitika egyik legvitatottabb kérdése. Erdogan hivatalosan nem adott a kurdoknak autonómiát, de sok török nacionalista szerint erre nincs is szükség. (A politika és a jog ritkán esik teljesen egybe.) A megállapodások ugyanis abba az irányba mutatnak, hogy Ankara elfogadná, hogy a kurd politikai mozgalom tartósan ellenőrizze a délkeleti önkormányzatok jelentős részét, és visszafogja azt a korábbi gyakorlatot, hogy megválasztott kurd polgármestereket központilag kinevezett megbízottakkal vált le. Ebben az esetben kurd parlament vagy más regionális intézmények nélkül is kialakulhat egyfajta de facto önigazgatás. Különös tekintettel a kurd a családi, rokonsági, „aşiret” helyi patronázshálózatok létére. Egy jól szervezett kurd pártpolitikai és önkormányzati struktúrával együtt ezek lehetővé teszik, hogy a helyi társadalom jelentős részét saját politikai elitje irányítsa külön regionális parlament nélkül is.

Erdogan kompromisszuma tehát úgy is értelmezhető, hogy Ankara felszámolja az önálló kurd fegyveres struktúrákat és megtartja az állam egységét, miközben nagyobb helyi politikai mozgásteret enged a kurd mozgalomnak. A PKK számára ez lehetőséget jelenthet arra, hogy a fegyveres hatalmat politikai és társadalmi befolyásra váltsa át. Ez magyarázza a török nacionalista tábor egy részének a nagyon heves ellenállását is, akik azzal vádolják Erdogant, hogy a török állam egységének a szétverését készíti elő ezzel.

Izrael és a kurd kártya

Itt válik a kurd kérdés közvetlen török–izraeli érdekellentétté. Ankara egy egységes, központosított Szíriát akar, amelyben nincs önálló kurd hadsereg, és amelynek központi kormánya szorosan együttműködik Törökországgal. Izraelnek ezzel szemben egy gyengébb, decentralizáltabb Szíria lenne kedvező. Egy erős kurd politikai tér, illetve más helyi hatalmi központok ellensúlyt képezhetnek Damaszkusszal és Ankarával szemben. Amíg Asszad, Irán és a Hezbollah jelentette a közös problémát, a török és izraeli érdekek részben egybeestek. Amikor azonban Ankara elkezdte kitölteni az Asszad után maradt vákuumot, maga a török térnyerés vált Izrael problémájává.

A konfliktus odáig jutott, hogy Izrael már olyan szíriai katonai infrastruktúrát is megtámadott, amelyet Ankara potenciálisan használhatott volna. A szíriai Abu al-Duhur légibázist nemrég izraeli csapások érték, miután felmerült, hogy Törökország radart, légvédelmet vagy más katonai képességeket telepíthet oda. Izrael ezzel lényegében azt üzente, hogy nemcsak a szíriai hadsereg újjáépítését kívánja korlátozni, hanem azt sem fogadja el, hogy Törökország katonailag berendezkedjen Szíriában. Damaszkusz jelenleg még saját területén sem képes teljes szabadsággal eldönteni, milyen katonai együttműködést alakít ki Ankarával. Ez viszont már közvetlen stratégiai ütközés.

Ilyenkor mit ér a NATO?

A helyzet Törökország NATO-tagsága miatt különösen érdekes. Mark Rutte NATO-főtitkárt az ankarai NATO-csúcson közvetlenül megkérdezték, mi történne, ha Törökország és Izrael között Szíriában katonai konfliktus törne ki, és aktiválódna-e az 5. cikk. Rutte nem adott egyértelmű választ. Erdogan tapasztaltságáról és bölcsességéről beszélt, és arról, hogy a török elnök nem hagyja kicsúszni a helyzetet az ellenőrzés alól. Amikor a riporter tovább kérdezett, mi történne, ha Izrael szorítaná sarokba Törökországot, Rutte ismét kitért a válasz elől, és 2023. október 7-re kezdett hivatkozni. Ez Ankara számára nehezen lehetett megnyugtató, sőt. A NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező Törökország számára óhatatlanul felmerül a kérdés: mire számíthat a szövetségtől akkor, amikor nem Oroszországgal, hanem Washington legfontosabb közel-keleti partnerével, Izraellel kerül szembe?

Erdogan elszámította a végjátékot?

Innen nézve elképzelhető, hogy Ankara jól számolta ki Asszad bukását, de kevésbé jól az utána kialakuló erőviszonyokat. Törökország arra számíthatott, hogy a Hezbollah meggyengülése, Irán visszaszorulása és Oroszország lekötöttsége után ő töltheti ki az új szíriai hatalmi vákuum jelentős részét. Izrael azonban ugyanebből a folyamatból még kedvezőbb helyzetben került ki. Irán elvesztette szíriai pozícióit, a Hezbollah utánpótlási rendszerét súlyos csapás érte, a szíriai hadsereg összeomlott, majd Izrael a megmaradt katonai képességek jelentős részét is megsemmisítette. Stratégiai területeket foglalt el, és olyan katonai mozgásszabadságot szerzett, amely lehetővé teszi számára, hogy már Ankara térnyerését is közvetlenül korlátozza. Törökország azt gondolhatta, hogy az Asszad után maradó hatalmi vákuumot ő tölti ki. Izrael viszont előbb segített megteremteni ezt a vákuumot, majd gondoskodott arról, hogy az új Szíria ne legyen elég erős ahhoz, hogykorlátozza izraeli mozgásterét.

Háborús retorika, működő olajüzlettel

Mindez mégsem jelenti azt, hogy a két ország feltétlenül háború felé tart. A konfliktus mögött továbbra is olyan gazdasági és stratégiai kapcsolatok működnek, amelyek fékezik az eszkalációt. Izrael egyik legfontosabb olajforrása Azerbajdzsán, az azeri kőolaj pedig a Baku–Tbiliszi–Ceyhan vezetéken keresztül, Törökország területén jut ki a Földközi-tengerhez, majd tankerrel kerül tovább Izraelbe. Azerbajdzsán egyszerre Törökország egyik legszorosabb stratégiai szövetségese és Izrael fontos energia- és katonai partnere. A kapcsolatot még érdekesebbé teszi az Erdogan család korábbi jelenléte az azeri olaj tengeri logisztikájának üzleti környezetében, és most nagyon finoman fogalmaztam.

Mindent összevetve,Törökország fontos stratégiai célokat ért el: megszabadult Asszadtól, megerősítette pozícióit Damaszkuszban, és jelentősen javította helyzetét a kurd kérdésben. Izrael azonban ennél is kedvezőbb helyzetbe került: Irán kiszorult, a Hezbollah meggyengült, a szíriai hadsereg súlyosan leépült, Izrael pedig olyan katonai mozgásszabadságot szerzett Szíriában, amelyet jelenleg nem korlátoz semmi. A török közvélemény egy részének kérdése ezért nem teljesen alaptalan: Ankara valóban a saját céljai miatt segítette elő Asszad bukását, de a kialakult helyzetből végül nem Izrael profitált-e többet? A kérdés még nem dőlt el.