Donald Trump harmadik elnöki ciklusának elvileg nem kellene politikai kérdésnek lennie. Az amerikai alkotmány huszonkettedik kiegészítése világosan kimondja, hogy senkit nem lehet kettőnél többször az Egyesült Államok elnökévé választani, Trump pedig 2016-ban és 2024-ben is megnyerte az elnökválasztást. A történetnek tehát ezen a ponton egyszerűnek kellene lennie: 2029. január 20-án lejár a mandátuma, átadja a Fehér Házat az utódjának, és onnantól volt elnökként figyeli azt a politikai rendszert, amelynek több mint egy évtizeden át a középpontjában állt. 

Csakhogy Trump és családja láthatóan nem siet hozzászoktatni sem a republikánus pártot, sem saját választóit ehhez a gondolathoz. A „Trump 2028” nem most, egy jól sikerült vagy rosszul sikerült viccként jelent meg először. A Trump Organization webáruháza már 2025 áprilisában árulni kezdte az ötven dolláros piros „Trump 2028” sapkát, és készült mellé egy póló is „Rewrite the Rules”, vagyis „Írjuk újra a szabályokat” felirattal. Eric Trump ezt mesteri trollkodásnak nevezte, majd hozzátette, hogy soha ne mondjuk, hogy soha.

Ennél is érdekesebb, hogy apja néhány héttel korábban, amikor az NBC újságírója megkérdezte tőle, komolyan gondolja-e a harmadik ciklust, azt válaszolta: „Nem viccelek”, majd hozzátette, hogy vannak módszerek ennek megvalósítására. Később persze visszakozott, ahogy Trumpnál az ilyen kijelentések után lenni szokott, most pedig újra előkerült a sapka, újra előkerült 2028, és újra el lehet intézni az egészet azzal, hogy csak viccelt. Csakhogy egy elszólás lehet vicc, egy több mint egy éve épített üzenet már nehezebben az. Egy sapkát meg kell tervezni, le kell gyártani, el kell kezdeni árulni, majd az Egyesült Államok elnökének valamikor el kell döntenie, hogy felveszi. Ez természetesen nem bizonyítja, hogy Trump már eldöntötte, hogy 2028-ban harmadszor is indulni fog, szerintem azonban nem is ez a fontos kérdés. Sokkal érdekesebb, hogy miért áll érdekében, hogy senki ne lehessen biztos abban, hogy nem fog.

Trump nem akar „béna kacsa” lenni

Mert a lebegtetésnek önmagában is politikai haszna van. Trumpnak egyelőre nem kell megmagyaráznia, hogyan kívánja megkerülni az alkotmányt, nincs szüksége kidolgozott jogi konstrukcióra, kampánystábra vagy hivatalos bejelentésre. Elég időről időre kimondani, hogy 2028, aztán figyelni, mi történik. Ha felháborodás követi, vicc volt. Ha a közönség tapsol, újra elő lehet venni. Ha pedig elégszer előkerül, lassan nem azon vitatkozunk, hogy elképzelhetetlen-e egy harmadik ciklus, hanem azon, hogyan lehetne megvalósítani. Ami tegnap még alkotmányos abszurditásnak tűnt, abból előbb beszédtéma, majd politikai lehetőség lesz, és ehhez Trumpnak egyetlen alkotmánymódosítást sem kell elfogadtatnia.

Közben a bizonytalanság lebegtetése egy sokkal hétköznapibb problémáját is megoldja. Egy második ciklusát töltő amerikai elnök előbb-utóbb „béna kacsává” válik, mert mindenki tudja, mikor távozik. A donorok elkezdik keresni a következő jelöltet, a párt ambiciózus politikusai saját hálózatot építenek, a kongresszusi képviselők egyre kevésbé attól tartanak, mit gondol róluk az az ember, akinek hamarosan úgysem lesz hatalma, és megkezdődik az örökösödési verseny. Trump esetében ez különösen veszélyes, hiszen a Republikánus Párt az elmúlt tíz évben nem egyszerűen átvette Trump politikai programját, hanem jelentős részben az ő személye köré szerveződött. Ha mindenki biztosan tudja, hogy 2029-ben Trump távozik, JD Vance többé nem egyszerűen Trump alelnöke, hanem lehetséges következő elnök. Mások is elkezdenek helyezkedni, a donorok számolni kezdenek, a lojalitások pedig lassan átrendeződnek. Ha viszont Trump talán mégsem távozik, nincs Trump utáni korszak, amelyre készülni lehetne. A „Trump 2028” akkor is hasznos, ha végül egyetlen szavazólapon sem szerepel majd ez a név.

És itt válik érdekessé Orbán Viktor története, nem azért, mert Magyarország és az Egyesült Államok politikai rendszere azonos lenne, vagy mert Trump egyszerűen Orbán amerikai változata volna. A párhuzam sokkal egyszerűbb: mi történik egy hosszú idő alatt egyetlen ember köré szerveződött politikai és gazdasági rendszerrel, amikor az az ember elveszíti a végrehajtó hatalmat? Amíg a vezető van hatalmon, mindenki tudja, hol van a rendszer középpontja. Politikusok, hivatalnokok, üzletemberek, szövetségesek és ellenfelek ehhez igazítják a saját döntéseiket, a rendszer pedig éppen azért tűnik rendkívül stabilnak, mert minden szereplőnek érdeke úgy viselkedni, mintha örökké tartana. Aztán egyszer csak nem tart örökké. Ami tegnap politikailag elképzelhetetlen volt, az ma vizsgálható, amit tegnap az állam védett, azt holnap ugyanaz az állam bonthatja, és azok az emberek, akik tegnap még rendíthetetlenül lojálisnak látszottak, meglepően gyorsan fedezhetik fel az együttműködés előnyeit az új hatalommal.

Trumpnak azonban még Orbán példájára sincs szüksége ahhoz, hogy megértse ezt. 2021 januárjában elhagyta a Fehér Házat, a következő években pedig szövetségi és tagállami büntetőeljárások indultak ellene, Georgiában rabosították, elkészült a világot bejáró mugshot, New Yorkban pedig 34 rendbeli üzleti irat meghamisításában bűnösnek találta az esküdtszék. Lehet és kell is vitatkozni ezeknek az ügyeknek a jogi megalapozottságáról, különösen a New York-i eljárás szokatlan jogi konstrukciójáról, de Trump szempontjából valószínűleg ennél egyszerűbb tapasztalat maradt meg: amíg ő volt az Egyesült Államok elnöke, egészen más helyzetben volt, mint amikor már nem volt az. 2025 januárjában visszaszerezte ezt a hatalmat, és szerintem meglehetősen naiv feltételezés, hogy az az ember, aki egyszer már megtapasztalta, mi következhet a hatalom elvesztése után, minden további nélkül elfogadja majd, hogy 2029-ben újra ugyanabba a helyzetbe kerüljön. Különösen azért, mert közben a család pénzügyi érdekeltségei is egészen más méretűvé és jellegűvé váltak.

A Trump féle pénzcsináló gépezet és az elnökség összefonódása

Trump első elnöksége alatt az összeférhetetlenségről szóló vita elsősorban szállodákról, ingatlanokról, külföldi vendégekről és a Trump név üzleti hasznosításáról szólt. A második elnökség idején már kriptovalutákról, pénzügyi szabályozásról, technológiai és hadiipari befektetésekről, drónokról és állami szerződésekről beszélünk. A Trump család kriptoérdekeltségei önmagukban is olyan összegeket mozgatnak meg, amelyek miatt egy következő, ellenséges kormányzat aligha állná meg, hogy ne vizsgálja végig, hogyan találkozott az elnöki hatalom a családi vagyonnal. Csakhogy Donald Trump Jr. és Eric Trump közben megjelentek a védelmi technológia világában is. Trump Jr. a 1789 Capital partnere, amely több, az amerikai védelmi iparhoz kapcsolódó vállalkozásba fektetett, stratégiai tanácsadóként és részvényesként kapcsolódik az Unusual Machines dróncéghez, a két Trump fiú pedig a Powerus mögött is befektetőként jelent meg. Mindez egy olyan időszakban történik, amikor a Pentagon egyre nagyobb hangsúlyt helyez a drónokra, autonóm rendszerekre és az amerikai hadiipari kapacitás növelésére. Lehet erre azt mondani, hogy jó üzletemberek, akik időben észrevették, merre indul az amerikai állam. Csakhogy ebben az esetben az amerikai állam irányát történetesen az apjuk vezette kormányzat is meghatározza, és itt már nehéz úgy tenni, mintha az összeférhetetlenség kérdése pusztán politikai rosszindulat volna.

Az ukrán szál a történetben: a Trump fiúk hadiipari befektetései

Különösen akkor, amikor Ukrajna is hirtelen egészen másképp kezd kinézni. Trump és a MAGA éveken keresztül arról beszélt, hogy Ukrajna feneketlen kút, amelybe Washington újabb és újabb milliárdokat önt, Zelenszkij pedig szinte kizárólag azért érkezik Amerikába, hogy újabb pénzt és fegyvert kérjen. Trump második ciklusában azonban lassan megváltozott ennek a történetnek a gazdasági logikája. Az ukrajnai háború közben a modern drónhadviselés olyan laboratóriumává vált, amelynek technológiai eredményei az amerikai hadsereg és hadiipar számára rendkívül értékesek. Washington és Kijev az ukrán dróntechnológia amerikai gyártásáról és közös hasznosításáról kezdett tárgyalni, Zelenszkij amerikai–ukrán dróngyártási együttműködésről beszél, az Egyesült Államok ukrán eszközöket tesztel, miközben Trump egyre inkább úgy fogalmazza át az Ukrajnának szánt fegyverek történetét, hogy Amerika nem pénzt ajándékoz Kijevnek, hanem amerikai fegyvereket gyárt, Európa fizet értük, Ukrajna pedig használja őket.

Ez politikailag Trump számára sokkal könnyebben eladható, de van egy másik következménye is: ami tegnap még költségként jelent meg, az ma már piac. Méghozzá hatalmas piac az amerikai hadiiparnak, amelynek bizonyos szegmenseibe közben Trump saját fiai is jelentős mértékben befektettek. Szerintem Trump Ukrajna-politikájának fordulatában ennek is szerepe van. Nem gondolom, hogy kizárólag ezért változott meg az álláspontja, hiszen ott van a háború alakulása, Putyin döntései, Európa, a NATO és az amerikai stratégiai érdek is, de azt nehéz elhinnem, hogy a család gazdasági érdekei és az elnök politikája pusztán véletlenül indultak ugyanabba az irányba.

Ebben a környezetben Laura Loomer ukrajnai útja is több egyszerű politikai érdekességnél. Loomer a MAGA egyik leghangosabb Ukrajna- és Zelenszkij-ellenes szereplője volt, majd elutazott Kijevbe, találkozott Zelenszkijjel, és utána lényegesen más hangon kezdett beszélni Ukrajnáról. Lehet természetesen azt mondani, hogy elment, megnézte saját szemével a háború következményeit, beszélt az ukrán elnökkel, és megváltozott a véleménye. Ilyen is történik. Csakhogy az időzítés ettől még érdekes: ugyanabban az időszakban, amikor Trump Ukrajnával kapcsolatos politikája változik, amikor az ukrán dróntechnológia amerikai hadiipari lehetőséggé válik, amikor Trump fiai ebben az iparágban építenek érdekeltségeket, a MAGA egyik legkeményebb Ukrajna-ellenes hangja is eljut Kijevbe, és egészen más történettel tér haza. Egyenként mindegyik esemény megmagyarázható. Együtt azonban már nehéz nem észrevenni, hogy a politikai narratíva és a gazdasági érdek ugyanabba az irányba kezdett mozogni. A tegnapi Ukrajna pénznyelő volt, amelytől Amerikának meg kell szabadulnia; a mai Ukrajna fegyvert vásárol, technológiát ad, piacot teremt, Európa pedig fizet. Ugyanaz a háború egészen másképp fest, ha az amerikai részvétel nem kiadásként, hanem üzletként jelenik meg.

Elszámoltatás?

És itt érdemes visszatérni 2029-hez. Képzeljük el, hogy Trump mandátuma lejár, és a Fehér Házba egy demokrata elnök költözik, még akkor is, ha a demokraták jelenleg nincsenek a topon. Az új kormányzat előtt ott lesz a Trump család kriptoüzleteinek teljes története, a külföldi üzleti kapcsolatok, a hadiipari befektetések, a Pentagon szerződései, a dróncégek, az amerikai–ukrán fegyveripari együttműködés, és mindennek a pontos idővonala: ki mikor fektetett be, melyik vállalat mikor kapott szerződést vagy állami támogatást, melyik politikai döntés mikor született, kivel találkoztak a döntéshozók, és közben hogyan változott a család vagyona. Nem állítom, hogy ezeknek a vizsgálatoknak szükségszerűen bűncselekményt kellene feltárniuk. Azt állítom, hogy vizsgálatok szinte biztosan lennének, és Trump pontosan tudja, milyen az, amikor az amerikai állam vizsgálati apparátusa többé nincs az ő politikai ellenőrzése alatt. Egyszer már elveszítette a hatalmat, és néhány évvel később vádlottként, rabosítási fényképpel és büntetőítélettel a háta mögött tért vissza a Fehér Házba. Most ehhez képest egy olyan családi üzleti birodalommal érkezne el 2029-hez, amelynek érdekei egyre több ponton találkoznak az általa vezetett állam döntéseivel.

Ezért gondolom, hogy a „Trump 2028” történetet hiba egyszerű trollkodásként vagy egy hatalomhoz ragaszkodó politikus nárcizmusaként kezelni, bár ezeknek is szerepe van mindebben, a nárcisztikus személyiség egyszerűen nem ismer határokat. Trumpnak több, egymást erősítő oka van arra, hogy ne engedje lezárni a saját elnökségének történetét. Ha lebegteti a harmadik ciklust, továbbra is ő marad a Republikánus Párt középpontja, késlelteti az utódlási harcot, teszteli, meddig hajlandó követni őt a párt, és közben lassan hozzászoktatja a saját táborát egy olyan gondolathoz, amelyet az alkotmány jelenleg kizár.

Mindezt úgy teheti, hogy egyelőre semmit nem kell vállalnia: ha 2028 végül lehetetlennek bizonyul, akkor az egész csak egy vicc volt, egy sapka és néhány mondat. Ha viszont egyszer úgy látja, hogy van politikai tér a próbálkozásra, addigra nem egy új gondolatot kell elfogadtatnia, hanem egy olyat, amelyről évek óta beszélnek. Talán ezért rossz kérdés az, hogy Trump komolyan gondolja-e a harmadik ciklust. Erre jelenleg valószínűleg rajta kívül senki nem tud biztos választ, és lehet, hogy még neki sem kell eldöntenie. Sokkal fontosabb, hogy mi történne vele, ha 2029. január 20-án valóban átadná a hatalmat. Egyszer már megtapasztalta, milyen gyorsan változik meg a helyzete, amikor volt elnökké válik; most pedig jóval több pénzügyi és családi érdek kapcsolódik ahhoz a politikai rendszerhez, amelyet ő maga irányít. Orbán története azt mutatja, mennyire gyorsan válhat sérülékennyé egy korábban érinthetetlennek tűnő, személyre épített rendszer, Trump saját története pedig azt, hogy számára ez nem elméleti lehetőség. Ebben a fényben az ötven dolláros piros sapka is valamivel kevésbé vicces. Nem azért, mert bizonyítja, hogy Trump harmadszor is elnök lesz, hanem mert újra és újra ugyanazt a lehetőséget tartja életben: hogy 2029-ben talán nem kellene távoznia. Egyébként kissé riasztó, hogy olyat is mondott már, hogy nem csak 28-ban, de 32-ben is jelen lesz.

Meglátjuk.

(Nyitókép forrása: stuff.co.nz)