Három katonai és gazdasági hatalom, egy pakisztáni atombomba, és egy egyre bizonytalanabb amerikai biztonsági ernyő a Közel-Keleten. Nemrég Mekkában olyan megállapodást írt alá Törökország, Szaúd-Arábia és Pakisztán, amelynek legfontosabb mondata feltűnően ismerős: az egyik ország elleni fegyveres támadást mindhárom ország elleni támadásnak tekintik. A megfogalmazás a NATO kollektív védelemre épülő logikáját idézi, ezért gyorsan megjelent az „iszlám NATO” vagy „szunnita NATO” elnevezés is.

A történet ennél jóval érdekesebb. Három regionális hatalom próbál saját biztonsági hálót építeni egy egyre kiszámíthatatlanabb nemzetközi rendszerben, és ennek jelentősége messze túlmutat a Közel-Keleten: egy új, multipoláris szövetségi architektúra felé mutat, amely már nem számol számottevő amerikai katonai beavatkozással a világ távoli pontjain.

Gazdasági, katonai és nukleáris hatalom egy szövetségben

A három ország együtt figyelemre méltó kombinációt alkot. Szaúd-Arábia pénzügyi és energetikai nagyhatalom, amely hatalmas összegeket képes katonai képességekre fordítani, biztonságát ugyanakkor évtizedeken keresztül nagyrészt amerikai garanciákra építette. Törökország katonai nagyhatalom, a NATO második legnagyobb hadseregével, és gyorsan fejlődő saját hadiiparral. Pakisztán pedig több mint kétszázmilliós ország jelentős hadsereggel és egy olyan képességgel, amellyel a másik kettő nem rendelkezik: atomfegyverrel. Biztonságpolitikai prioritásaik jelentősen különböznek. Pakisztán számára India jelenti az elsődleges stratégiai kihívást. Szaúd-Arábia számára Irán, a Perzsa-öböl, Jemen és a Vörös-tenger biztonsága meghatározó. Törökország stratégiai horizontja Szíriától és Iraktól a Kaukázuson és a Fekete-tengeren keresztül a Kelet-Mediterráneumig terjed. Egy új NATO-ról ezért egyelőre korai lenne beszélni, a térség biztonsági rendszerében azonban kétségtelenül változás kezdődött.

Amerika visszavonuló árnyékában

A megállapodás előzményei már korábban megjelentek. Szaúd-Arábia és Pakisztán már korábban kölcsönös védelmi megállapodást kötött, Törökország bekapcsolódásának lehetősége pedig hónapok óta napirenden volt. Az Egyesült Államok továbbra is a Közel-Kelet legerősebb külső katonai hatalma. Amerikai támaszpontok, fegyverrendszerek, hírszerzési képességek és biztonsági kapcsolatok hálózzák be a térséget. Washington szerepe azonban már kevésbé magától értetődő, mint néhány évtizeddel ezelőtt, a térség államai pedig egyre kevésbé akarják teljes biztonságukat egyetlen külső nagyhatalom döntéseitől függővé tenni.

Szaúd-Arábia Washington mellett Kínával és Oroszországgal is kapcsolatokat épít, miközben Iránnal is igyekszik kezelhető viszonyt kialakítani. A mekkai megállapodás ugyanezt a stratégiai több lábon állást mutatja a biztonságpolitikában. A változás az amerikai neokonzervatív körökben is komoly frusztrációt vált ki. Mark Levin konzervatív kommentátor nemrég lényegében az amerikai harci kedv elvesztését siratta és efelett kesergett. A „Greatest Generation” háborús áldozatvállalását állította szembe a mai társadalommal, és azt kérdezte, vajon működne-e ma egyáltalán a sorozás, vagy képes lenne-e Amerika ma megvívni a második világháborút. Felidézte azt az Amerikát, amely egy támadásra még úgy reagált: „Pusztítsuk el azt az országot. Pusztítsuk el azt a kormányt.” Levin kifakadása jól érzékelteti azt a társadalmi változást, amely az amerikai katonai szerepvállalás lehetőségeit is egyre inkább behatárolja.

Törökország, a minden lében kanál

Törökország helyzete különösen érdekes. Ankara egyszerre tagja a NATO-nak, miközben egy új, kollektív védelemre épülő konstrukcióban vesz részt két NATO-n kívüli hatalommal, amelyek közül Pakisztán ráadásul atomfegyverrel rendelkezik. A pakisztáni nukleáris arzenál új dimenziót ad a megállapodásnak. Szaúd-Arábia és Pakisztán katonai kapcsolata több évtizedes, és régóta léteznek találgatások arról, milyen szerepet játszana Pakisztán egy Szaúd-Arábiát fenyegető egzisztenciális válságban. A mekkai megállapodás nem tartalmaz kifejezett nukleáris garanciát, a stratégiai elrettentésben azonban már a bizonytalanságnak is jelentősége van.

Törökország eközben a legkülönbözőbb geopolitikai konstrukciókban jelenik meg. NATO-tag, az Európai Unió vámuniójának része és továbbra is uniós tagjelölt, meghatározó szereplője a Türk Államok Szervezetének, kapcsolatokat épít a Perzsa-öböl államaival, együttműködik Oroszországgal, és saját befolyását erősíti a Kaukázustól Közép-Ázsián át Afrikáig. Ankara külpolitikáját egyre nehezebb egyetlen szövetségi rendszer keretei között értelmezni.

De ki ellen?

Adódik a kérdés: de ki ellen? Első pillantásra Irán tűnik a legkézenfekvőbb válasznak. Ankara azonban kifejezetten cáfolta, hogy a szövetség Irán ellen irányulna. Ezt Pakisztán helyzete is valószínűtlenné teszi: Iszlámábád mögött ott áll legfontosabb stratégiai partnere, Kína, amely Iránnal is szoros kapcsolatokat ápol. Törökországnak szintén fontos a működőképes viszony Teheránnal, Szaúd-Arábia pedig az elmúlt években enyhítette korábbi konfliktusát Iránnal.

India elsősorban Pakisztán ellenfele, miközben Szaúd-Arábia fontos gazdasági kapcsolatokat épített Újdelhivel. India tehát szintén nehezen tekinthető a három ország közös ellenfelének. Marad Izrael. Naftali Bennett volt izraeli miniszterelnök nemrég Törökországot már Izrael következő nagy stratégiai fenyegetéseként írta le: szerinte az iráni veszély gyengülésével Ankara léphet Teherán helyére, Erdogan pedig Izrael bekerítésére törekszik. Az izraeli–török viszony látványosan romlott, Pakisztán hagyományosan Izrael-ellenes álláspontot képvisel, az izraeliek számára annyira fontos szaúdi–izraeli kapcsolat normalizáció pedig megtorpant, sőt megszakadt. A lehetséges ellenfelek közül így jelenleg Izraellel szemben mutatnak leginkább egy irányba a három ország stratégiai érdekei, vagyis a jelenlegi erőviszonyok alapján Izrael tűnik a legkézenfekvőbb közös ellenfélnek.

Egy alakuló multipoláris világ biztonsági hálói

A mekkai megállapodás jelentősége leginkább abban rejlik, amit a világrend átalakulásáról elárul. A második világháború után kialakult közel-keleti biztonsági rendszer középpontjában évtizedeken át az Egyesült Államok állt. Ez a rendszer továbbra is létezik, de fokozatosan veszít kizárólagosságából, miközben új regionális kapcsolatok és biztonsági hálók épülnek köré. Talán így néz ki valójában a multipoláris világ kialakulása. Az államok megtartják régi szövetségeiket, miközben újakat építenek melléjük. Hogy a mekkai megállapodásból valódi katonai szövetség lesz-e, azt még nem tudjuk, létrejötte azonban már önmagában jelzi, hogy a Közel-Kelet államai egyre nagyobb stratégiai önállóságra törekednek. Ez pedig elég sokat elmond arról, merre tart a világ.