Van egy kifejezés a meteorológiában, a „tökéletes vihar”. Azt a ritka helyzetet írja le, amikor több, önmagában még kezelhető körülmény egyszerre jelentkezik, egymást erősíti, és végül olyan vihart hoz létre, amely jóval pusztítóbb, mint külön-külön bármelyik összetevője lenne. Nehéz ennél pontosabb hasonlatot találni arra, ami most körülöttünk történik mind a világban, mind közvetlen környezetünkben. Mert önmagában egyik tapasztalt válság sem új. Láttunk már háborút, energiaválságot, migrációs hullámot, aszályt és ellátási zavarokat. A probléma most az, hogy ezek már nem egymás mellett zajlanak. Kezdenek összeérni.

Egymásba érő konfliktusok

Az ukrajnai háború negyedik éve tart, és egyelőre kevés jel utal arra, hogy gyorsan véget érne. Európa közben újabb milliárdokat fordít Ukrajna támogatására, fegyverkezik, növeli a védelmi kiadásait, miközben egyre kevésbé lehet tudni, hol van ennek a háborúnak a vége. És közben Ukrajna lassan kivérzik. A háború egy már korábban is súlyos demográfiai válságra rakódott rá: milliók menekültek külföldre, emberek százezrei haltak vagy sebesültek meg, összeomlott a születésszám, és egyre bizonytalanabb, hány menekült tér majd valaha haza. Még ha holnap véget érne is a háború, ennek következményeit generációkon keresztül viseli majd az ország. Ez talán az ukrajnai háború egyik legkevésbé látványos, mégis legsúlyosabb következménye: területeket és infrastruktúrát újjá lehet építeni, egy elveszett generációt nem.

És mintha egy háború nem lenne elég, közben lángba borult a Közel-Kelet is. A Hormuzi-szoroson békeidőben a világ olajellátásának nagyjából ötöde halad át, és jelentős az LNG-forgalom is. Ennek a háborúnak a következményei lényegében kihatnak az egész világra. Az olajár emelkedése már megjelent az európai benzinkutakon, és innen a drágulás szépen lassan beszivárgott mindenhova. Többet fizetünk az üzemanyagért, a szállításért, a szolgáltatásokért, végül szinte mindenért.

És miközben a világ nagyhatalmai háborúznak, a számlát, mint mindig, az átlagember fizeti meg, egyre drágább hétköznapokkal és egyre rosszabb életminőséggel. Ráadásul Hormuz nem az egyetlen szűk keresztmetszet. A Vörös-tengeren továbbra is ott vannak a húszik-houtik, a hajózás kockázata ismét nő, vele együtt a biztosítási díjak is, ami ismét lendít az árakon. Ha pedig egyszerre válik bizonytalanná a Hormuzi-szoros és a Vörös-tenger–Szuez útvonal, akkor a világ két legfontosabb kereskedelmi ütőere kerül nyomás alá. A hajók kerülhetnek Afrika felé, a szállítás hosszabb és drágább lesz, az ellátási láncok pedig, amelyekről a Covid idején megtanultuk, mennyire sérülékenyek, ismét recsegni kezdenek. Európa számára mindez önmagában is elég rossz hír lenne. Csakhogy közben valami más is történik. 

Apokaliptikus nyár Európában

A világgazdaság rossz helyzetére rájön az, hogy a kontinens jelentős része narancsvörösbe borult, Európát extrém kánikula és szárazság sújtja. Folyók apadnak, víztározók ürülnek, egyre több helyen jelenik meg a vízhiány. És ezen a ponton ér össze egy látszólag teljesen más természetű válság az energiaválsággal. A Duna vízállása mostanra olyan mélyre süllyedt, hogy az energiaválság már nem valami távoli fenyegetés, hanem egy nagyon is érzékelhető valóság. Magyarországon és Romániában is le kellett állítani az atomreaktorokat, mert a normális körülmények között nagy víztömeggel hömpölygő Duna vízhozama vészesen lecsökkent. Nagy szerepe van ebben a különösen forró nyárnak, de valószínűleg az is közrejátszik, hogy a német és osztrák szakaszon egyik vízierőmű a másikat éri és ugyanezen a szakaszon a Duna medre megfelelően van alakítva az erőművek számára, lépcsőkkel és duzzasztókkal. 

Bajorországban jelenleg is épül egy hatalmas erőmű, szóval a németek valóban kerestek alternatív energiaforrásokat, de ezek hatása az élő környezetre egyelőre nem világos, ugyanis a probléma még csak most került a felszínre. Mindenesetre ijesztők a képek a Duna romániai szakaszáról, ahol egyes ágak a szó szoros értelmében kiszáradtak. Romániában mindenfélével próbálkoznak a kieső atomenergia pótlására, megpróbáltak felrobbantani egy folyami sziklát, aztán most újabban azt hallom, hogy beindítottak egy szénerőművet, mert szén az legalább van az országban. Ennyit akkor a green dealről.

Mindez azonban felvet egy másik problémát. Az olcsó orosz gáz kiesése után az atomenergia ismét az energiabiztonság egyik legfontosabb alternatívájaként került előtérbe Európában, a nukleáris energia tűnt az egyik legkézenfekvőbb energiaforrásnak. Csakhogy most beütött a krach, és látjuk, hogy mi történik, ha éppen akkor nincs elegendő víz az atomerőművek hűtésére, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. És nagyon is ijesztő belegondolni, hogy ekkora vízhiánnyal már úgy küzdünk, hogy az AI-forradalom kiszolgálására tervezett, hatalmas energia- és vízigényű új adatközpontok jelentős része még meg sem épült, pedig ezek építését tervezik szinte mindenhol, ahol víz van. Európa tehát egyszerre próbálja átalakítani az energiaellátását és felépíteni a digitális jövő infrastruktúráját, miközben egyre bizonytalanabbá válik az az erőforrás, amely mindkettő működéséhez nélkülözhetetlen: a víz.

Ceuta: amikor az ember is fegyverré válik

És ez még mindig nem a sor vége. Ott van például Ceuta és az ott lezajlott invázió, amit döbbenten figyelt mindenki. S bár az eset messze túlmutat a „normál” migrációs hullámokon és a háttérben olyan komplex geopolitikai kérdések húzódnak meg, mint a Nyugat-Szahara kérdése, ugyanakkor az egyértelmű, hogy a tömeget instrumentizálta valaki, a marokkói kormány vagy a marokkói kormány valamilyen szövetséges felbujtására. Mindenesetre bárkinek az eszköze is volt ez az „emberhad”, bebizonyosodott, hogy tömegek instrumentalizálhatók, mozgásba hozhatók és politikai nyomásgyakorlás eszközévé tehetők. 

Ehhez pedig még fegyver sem kell, mert maga a tömeg a fegyver ebben az esetben. És ez Európa számára, melynek déli államai máris elviselhetetlen migrációs nyomásnak vannak kitéve, ez nagyon riasztó fordulat. Európától délre egy hatalmas térség húzódik, ahol háborúk, politikai instabilitás, gazdasági problémák, gyors népességnövekedés, szélsőséges hőség és vízhiány rakódik egymásra. Ha ezek a folyamatok tovább erősödnek, a migrációs nyomás is erősödni fog, márpedig nem úgy nézi ki, hogy a konfliktusok megoldódnának, sőt minden jel szerint intenzívebbé válnak, és ez hatással van az afrikai élelmiszer ellátó láncokra. Ceuta pedig most azt is megmutatta, milyen könnyen válhat ez a migrációs nyomás geopolitikai eszközzé. A tökéletes viharban tehát már nemcsak az a kérdés, hány ember indul el Európa felé, hanem az is, hogy ki és mire használja fel őket.

Alakulóban a tökéletes vihar

Amint látjuk mindebből, lassan minden adott lesz a tökéletes vihar kialakulásához, amikor is társadalmi problémák halmaza, különféle konfliktusok és természeti csapások rakódnak oly módon egymásra, hogy egyre jobban leterhelik a fennálló rendszereket. Az ukrajnai háború pénzt, katonai és emberi erőforrásokat köt le. Az iráni háború megüti az energiaellátást és a globális kereskedelmet. A Vörös-tenger bizonytalansága tovább terheli az ellátási láncokat. A kánikula és a szárazság Európa saját energiatermelését veszélyezteti, a déli határon pedig növekszik a migrációs nyomás. Külön-külön is nehéz lenne mindegyikkel megbirkózni. A kérdés az, mi történik, ha egyszerre kell?

A történelem ismer hasonló pillanatokat. A bronzkori civilizációk összeomlását Kr. e. 1200 körül ma már egyre kevésbé próbáljuk egyetlen okkal magyarázni: háborúk, népmozgások, szárazság, gazdasági és kereskedelmi zavarok, valamint az akkori világ bonyolult rendszereinek egymásra utaltsága együtt idézhetett elő olyan láncreakciót, amelyet az akkori társadalmak már nem tudtak kezelni. Nem azt állítom, hogy Európa egy összeomlás előtt áll. A párhuzam máshol van: egy rendszer számára nem feltétlenül az egyetlen hatalmas válság a legveszélyesebb, hanem az a pillanat, amikor túl sok, egymást erősítő válsággal kell egyszerre megbirkóznia.

Készül tehát a tökéletes vihar.