A szórványagyar közösségben kiemelkedő munkát végző személyiségek díjazásával ért véget az idei Fekete-Körös-völgyi Magyar Napok. A hagyományos díjátadót ezúttal is Belényesben tartották meg egy színházi díszelőadást megelőzően.

Mint ismert, a hétvégén a dél-bihari szórványmagyarság ünnepelt péntektől kezdődően, amikor néptáncfelvonulással és -előadással kezdődött a program, szombaton és vasárnap pedig szórakoztató, sport- és egyházi események váltották egymást. A néhai Zsisku János belényesi református lelkipásztorról elnevezett szórványdíjat pedig vasárnap este Gyulai Teréz népviseletkésztő és Kovács Zoltán újságíró, helytörténész, fotográfus vehette át.

A szépen felújított belényesi kultúrházban megjelenteket Csiszér Norbert várasfenesi református lelkipásztor, Bihar megyei önkormányzati képviselő köszöntötte, majd pedig Bándi Anita, a belényesi RMDSZ-szervezet elnöke emelte ki a Fekete-Körös völgyében élő magyarság háromnapos ünnepének lényegét, illetve azt, hogy a díjátadással a szervezők is igyekeznek minden alkalommal megköszönni azoknak a munkáját, akik elhivatottságukkal és áldozatos szerepvállalásukkal tevőlegesen hozzájárultak a magyar kultúra megőrzéséhez és továbbadásához. A díjazottak méltatását Grim András megyei tanácsos, a Bihar megyei RMDSZ szórványügyekért felelős ügyvezető alelnöke olvasta fel.

Elsőként Gyulai Terézia köröstárkányi népviseletkészítőt méltatták, aki már 14 évesen kezdte elsajátítani az ottani népviselet varrását. Bár 23 évig a helyi termelőszövetkezetben, majd 15 évig a református templom harangozójaként és takarítónőjeként dolgozott, a varrással sosem hagyott fel. Az idő múlásával a hétköznapi viselet kikopott, így „Trézsi néni” maradt az egyedüli népviseleti varrónő az egész Belényesi-medencében.

Ahogy a méltatásban elhangzott: „A népviseleti ruha úgy maradt meg a faluban, hogy (mivel jobbára reformátusok lakják) konfirmáláskor a lányok ezt vették magukra és a mai napig is abban konfirmálnak.” Mivel ez a különleges tudás egyedülálló, még Pápára is meghívást kapott, hogy a református kollégiumban tanítsa a varrástechnikát. Munkássága ma is jelen van a közösségben: a Köröstárkányi Ifjúsági és Oktatási Egyesület pályázatának köszönhetően ő varrta újjá a teljes helyi néptánccsoport viseletét, emellett a faluból elszármazottak részére készített, népviseletbe öltöztetett díszbabákat is ő öltözteti fel.

Ezt követően Kovács Zoltán újságíró, fotográfus és helytörténész laudációja következett. Kovács Zoltán 1968-ban született Nagyváradon, gyermek- és ifjúkorát Belényesben töltötte, a Samuil Vulcan Líceumban érettségizett, majd informatikai tanulmányait a digitális képfeldolgozás, fotográfia, kiadványszerkesztés és kommunikáció területén hasznosította. Belényes nemcsak nevelkedésének helyszíne, hanem több mint negyvenéves alkotói munkásságának legfőbb forrása és témája lett.

Fényképészeti tevékenységében „a fotográfia nem pusztán esztétikai vagy művészi eszköz, hanem dokumentum és emlékezetőrzés is.” Az évtizedek során fényképezte a Fekete-Körös völgyének eseményeit, ünnepeit, közösségeit és épített örökségét, vizuális lenyomatot hagyva az utókorra. Az 1990-es évektől kapcsolódott be a sajtó munkájába: több mint huszonöt éves újságírói pályafutása alatt meghaladja a százat a megjelentetett cikkeinek, riportjainak és publicisztikáinak száma. Írásaiban Belényes mellett rendszeresen dokumentálta Magyarremete, Köröstárkány, Jánosfalva, Sonkolyos és más települések életét, ahol a nagy események mellett a hétköznapi közösségi élet és az identitásmegőrzés állt a középpontban.

Különösen foglalkoztatja a helytörténet és Belényes múltja: „Dokumentarista szemléletében fontos szerepet kap annak megőrzése is, ami idővel eltűnik vagy átalakul: épületek, helyszínek, szokások, közösségi terek, emberi kapcsolatok és életformák.”

Számos könyv és kiadvány szerkesztése után 2025 októberében jelent meg első saját kötete Beiuș fără retuș – Belényes retus nélkül címmel, amely saját emlékeire építve idézi fel a város elmúlt évtizedeit. Zárásként kiemelték: „Pályája a fotográfiából indult, majd az írott szóval, a riporttal, a publicisztikával, a helytörténettel, a könyvszerkesztéssel és az illusztrációval bővült. Munkásságának közös nevezője a dokumentálás, az emlékezet megőrzése és a történetmesélés. Tevékenységében az írás és a fényképezés nem válik élesen külön: mindkettő annak eszköze, hogy embereket, arcokat, eseményeket, helyeket és történeteket őrizzen meg.”

A díj átvétele után Kovács Zoltán személyes hangvételű köszönőbeszédében idézte fel Zsisku János néhai lelkipásztor alakját, akit gyermekkora óta a családi barátság révén csak „János bácsiként” ismert. Mint fogalmazott, különös érzés számára a nevét viselő elismerést átvenni, hiszen évekkel ezelőtt Rekviem egy családért címmel írt a Zsisku család történetéről, most pedig a sors körbeért: „Emberek, mondatok, emlékek térnek vissza, és egyszer csak egy régi elbeszélés egészen más helyen, új jelentéssel folytatódik” – fogalmazott.

Beszédében a Fekete-Körös-völgyi szórványlét sajátos természetére is kitért, rámutatva, hogy a magyar közösségek olyanok itt, mint a borostyánba zárt értékek, de nem megkövesedett emlékek: „Élünk, változunk, kapcsolatokat építünk, miközben továbbörökítjük a múltunkat. Éppen ez a szórványlét lényege: megmaradni úgy, hogy közben ne zárkózzunk be, hanem fejlődjünk.”

Háláját fejezte ki mindazoknak, akik végigkísérték és formálták pályáján – köztük néhai Miklós János belényesi képzőművésznek, Dérer Ferencnek, a Bihari Napló korábbi főszerkesztő-helyettesének, alulírottnak, az egykori nagyváradi Reggeli Újság és a Maszol hírportál korábbi főszerkesztőjének, valamint néhai édesapjának, Kovács Sándornak, akinek meg nem valósult álmait is továbbvihette. Alkotói hitvallásáról szólva elmondta, hogy a figyelem és a valóság dokumentálása az ő talentuma, a munkájához pedig egy emlékezetes, kétszavas biztatás adja az iránytűt: „Írjál szépen!” „Számomra ez nem díszes mondatokat jelent, hanem azt, hogy emberségesen, tisztességesen és hitelesen kell szólni arról, amit látunk, megélünk, és amit érdemes megőriznünk” – mondta a díjazott.

A gondolatait egy sokatmondó üzenettel zárta, hangsúlyozva a közösségi emlékezet fontosságát: „A szórvány addig él igazán, ameddig elmesélik a történeteit. Számomra mindez egy régi, egyszerű hitvallásban ér össze: »Hagyjatok meg annak, ami vagyok: magyarnak – a bihari havasok alatt.«”