A napokban élénk vita zajlik a magyar politikai intézményrendszer átalakításáról, és ezt a vitát tettek is követik, tehát éppen megtörténik a magyar alkotmányos rendszer átalakítása. Elmondom, hogy ennek kapcsán miről fogok írni és miről nem. Nem fogok aktuálpolitikai kérdésekről írni, mert a jelenlegi felfokozott hangulatban nem szeretnék egyik vagy másik oldal narratívájára rákapcsolódni és ezzel a nemzet súlyos megosztottságához hozzátenni.

Engem mindig az a szempont vezérel, hogy mind a román, mint a magyar politikát, valamint a nemzetközi történéseket az erdélyi magyarság sajátos perspektívájából szemléljem, mely paradox módon, a sajátos élethelyzet folytán egyik előbb említett politikai halmaznak sem teljes mértékben része, hanem mindegyiknek része egyidejűleg, részlegesen.  Ezért azt gondolom, hogy egyik rendszer logikája sem értelmezhető teljes mértékben ránk, de ugyanakkor elengedhetetlenül fontos számunkra mindegyik értése. Ezért ma a rendszerek logikájáról fogok írni, mert fontosnak tartom, hogy tisztázzuk, a demokratikus rendszerek egyes fajtái miért olyanok amilyenek és milyen organikus fejlődésen estek át addig amíg a jelenlegi formájukban kikristályosodtak, különösen, ami a magyar parlamentarizmust illeti. Nézzük a részleteket.

A brit minta, mint a magyar arisztokrácia védelmi mechanizmusa

Az erdélyi magyaroknak furcsa lehet, hogy azt látják, a magyar miniszterelnök és a kormány tagjai rendszerint a parlamentben ülnek és az is, hogy a miniszterelnök hétről hétre felszólal a parlamentben, mert a román rendszerben nem ez a gyakorlat, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Romániában félelnöki rendszer van és Magyarországon parlamentáris, aztán ebből egy sor dolog következik, például, hogy a román kormánytagok csak különleges esetben, a parlament meghívására vagy ünnepi eseményekkor vesznek részt az üléseken, míg Magyarországon a kormány rendszeresen részt vesz a parlament ülésein. Ennek történelmi okai vannak, nézzük melyek ezek.

A magyar parlamentarizmus fejlődéstörténetében a középkori rendi gyűlések gyakorlata után egy újabb stádium a jakobinus forradalom után következett be. Ugyanis a francia forradalom emléke sokáig nem elméleti kérdés volt a magyar nemesség számára, hanem konkrét félelem a fizikai megsemmisítéstől. Amikor a jakobinus eszmék magyar lecsapódása véres megtorlással zárult, egy egész generáció tanulta meg, hogy az alulról jövő átalakulás nemcsak a Habsburg-udvart fenyegeti, hanem az ő birtokaikat, címeiket, létüket is elsöpörheti.

Széchenyinél például ez a félelem nem elvont meggyőződés volt, hanem állandó, konkrét rettegés a forradalomtól. Egész pályáján végigvonul a meggyőződés, hogy a reformot csak felülről, az arisztokrácia kezében szabad tartani, mert ami ezt kikerüli, az szükségképpen forradalom. Kossuthtal szembeni ellenszenve lényegében innen ered, nem a cél, hanem a módszer aggasztotta, attól tartott, hogy a tömeg felkorbácsolt indulatai olyan erőt szabadítanak fel, amit utána senki nem tud visszaparancsolni a palackba, és ez a réteg is odavész, amelyhez ő maga tartozott. (Egyébként jogos félelem, amint a történelem ezt többször igazolta.)

A brit modell pontosan erre kínált kiutat a magyar politikai osztály számára. Anglia azt bizonyította, hogy a modernizáció nem szükségszerűen az arisztokrácia ellen, hanem annak vezetésével is végbemehet, hogy lehet olyan parlamentarizmust, olyan hitelrendszert, olyan gazdasági fejlődést építeni, amiben a nemesi vagyon és társadalmi pozíció nem megsemmisül, hanem átalakul, de a kézben marad. A Hitel, a Lánchíd, a Kaszinó mind ezt az egy logikát szolgálják, a modernizációt az arisztokrácia saját eszközévé tenni, mielőtt más teszi meg helyette, más érdekek szerint.

Az államfő ceremoniális szerepének funkciója a parlamentáris demokráciákban

Ebből a logikából származik a magyar parlamentarizmus első modern értelemben vett intézményesült formája, valamint ennek a mintának az átvételével magyarázható az is, hogy az államfő szerepe miért csak ceremoniális. Nyilván köze van mindennek ahhoz is, hogy a korai modern magyar parlamentarizmus felett állandóan ott lebegett az uralkodóhoz való viszony, akitől a magyar parlament mindenképpen szerette volna nagyobbrészt függetleníteni magát, ugyanakkor névleg legalábbis számolni kellett az uralkodóval, ezért annak végső soron ceremoniális szerepe lett. Ez ugyanígy van a brit parlamentarizmusban is, ahol az uralkodó szerepe ceremoniális és szimbolikus, ez teljes mértékben a parlamentáris demokráciák velejárója, mely lényegében a monarchiához való viszonynak egyfajta rendezése.

Én azt gondolom, hogy nem véletlen az, hogy a szocialista rendszerváltás után a magyar politikai gondolkodás az intézményépítés gyakorlatában visszatért ahhoz a politikai tradícióhoz, mely korábban történelmi helyzetek mentén organikusan alakult ki. Ugyanis ebbe a rendszerbe kódolva volt az a fajta magyar tradíció, melyet különféle magyar politikai erők a rendszerváltás után értékként határoztak meg, nevezetesen a polgári, keresztény Magyarország politikai tradíciója.

Magyarországon tehát az elnök szerepe nagyjából a monarchiákban protokolláris szerepet betöltő névleges államfői cím modern megfelelője. Magyarország a térségben eléggé egyedülálló ezzel a parlamentáris rendszerrel, a magyar politikai szférát körbevevő országok leginkább a francia típusú félelnöki rendszert vették át, ismét történelmi okok miatt. Például a román király nem csak de facto nagyon erős jogkörökkel rendelkezett a huszadik század elején, hanem bizonyos időszakokban ténylegesen létezett királyi diktatúra is, ezért a társadalom az államfő számára nem a ceremoniális, hanem az erős elnöki hatalmi ág bevezetését látta a politikai tradíció logikus folytatásának. Ne feledjük, hogy a politikai rendszerek egyrészt a történelmi tradíció, másrészt pedig a történelmi tradíció jelentette társadalmi szocializáció együttes termékei.

Különcök a magyar parlamentben?

Mivel minden politikai intézmény ritmusa és jellege tükrözi az aktuális társadalmi hangulatot és történelmi pillanatot, el kell mondanunk, hogy a magyar parlamentarizmus eredetileg sem a fegyelmezett szónoklatok színtereként született meg, hanem ellenkezőleg, nagyon heves és esetenként nagyon is fizikális módon nyilvánultak meg a képviselők. Ne feledjük, hogy a modern magyar parlamentarizmus jogelődje egy olyan korszakban ülésezett, amikor még teljesen normális volt a főrendek számára, hogy egymást például pitáner, vélt vagy valós sértések miatt párbajra kihívják. Ez egyik ilyen utolsó pisztolyos főúri párbaj Tisza és Károlyi között zajlott, mikor is Károlyi a párbaj során megsebesült.

Az ülések nemcsak hangosak voltak, de előfordult, hogy az ülésvezetőt megdobálták vagy hogy kirúgták alóla a széket, például az elhíresült zsebkendős szavazás után. Széchenyi maga például nemcsak, hogy fel alá járt zaklatottan a padsorok között, hanem egyszer annyira felizgatta magát egy beszéde közben, hogy el is ájult. (Egyébként külön érdekesség, hogy a felsőházban a magyar nyelvet a korábbi latinnal szemben úgy sikerült meghonosítani, hogy Széchenyi elhatározta, hogy magyarul olvas fel egy beszédet, olyan körülmények között, hogy akkoriban még elég pocsékul beszélte a nyelvet. A kortársak szerint nyekeregve és borzasztó kiejtéssel nagy nehezen fel is olvasta a szöveget, ami nem váltott ki tetszést egyáltalán senkiből, az idősebb, konzervatív főrendek el voltak képedve és ennek zajosan hangot is adtak. Csakhogy legtöbb ifjú főrend igazából jobban tudott magyarul, mint latinul, tehát Széchenyi kezdeti eredetieskedése hamar beértett, mert egyre többen követték a példáját.)

Persze azóta eltelt szinte két évszázad és az modern ember viselkedésmódja, a politikusoktól elvárt viselkedésmód, a társadalmi elvárások, melyeket egy politikusnak figyelembe kell vennie, változtak. Ezért az a fajta politikai hevesség, ami meghatározta a magyar parlamentarizmust száz, kétszáz évvel ezelőtt, ma kimondottan meghökkentőnek hat. Az azonban tény, hogy a rendi hagyomány politikai kultúrájának szerves része volt a színpadiasság, és a drámai önmegjelenítés, a politikai színház. Nemcsak a szónoklatokban, hanem egyébként a megjelenésben is.

Ugyanakkor Széchenyinél a performatív gesztusok mögött állt egy évtizedeken átívelő intézményépítő program. Hogy Magyar Péter miniszterelnök esetében mi áll majd a gesztusok mögött, azt csak utólag, évek távlatából lehet majd megítélni, ahogy Széchenyi esetében is csak sokkal később vált világossá, hogy mi volt a színház és mi volt az, ami időtállónak bizonyult, mert a politikai cselekvés egyetlen igazi és elfogulatlan mércéje az, ami nem hullik ki az idő vasfogának rostáján.

A tét komolysága: érzelem és önkontroll a politikában

Amit a történelmi magyar parlamentarizmus performatív vonásaiban látunk, az végső soron egy korszak érzelmi intenzitása. A reformkor és 1848 embere nem cinikusan viszonyult a politikához, ahogy a modern ember, hanem sokkal nyersebb, sokkal kevésbé szűrt érzelmi regiszterben élte meg azt, mert a tét valóban sokkal komolyabb volt. A háború, a felkelés, a birodalmi megtorlás lehetősége nem elméleti fenyegetés volt, hanem mindennapi valóság, ez adja meg Széchenyi naplóbejegyzéseinek azt a nyers, szinte elviselhetetlen intenzitását, amit ma túlzónak, patologikusnak olvasunk, de a maga korában a helyzet súlyához mérten arányos reakció volt.

Steven Pinker Az erőszak alkonya című könyvében mutatja be, hogy a középkor embere például érzelmileg jóval kevésbé volt kontrollált, mint a modern kor embere, a hangulati hullámzás sokszor hirtelen következett be, és nem ritkán súlyos jelenetekbe, erőszakba torkollott. Ezt az érzelmi hullámzást, különösen a közéletben, azóta a modernitás felülírta. A politikai önkontroll ma elvárt és dicsért magatartásforma, méghozzá pontosan azért, mert a modern kor embere tanult a történelemből, és tudatosan igyekszik távol maradni azoktól az extrém reakcióktól, amelyek háborúhoz és forradalomhoz vezethetnek.

Ebben a fényben Széchenyi performatív és színpadias politikai megnyilvánulásai egy olyan kor lenyomataként értelmezhetők, amelyben a politika még nem választotta külön magát a fizikai túlélés érzelmi tétjétől. A magyar parlamentben a napokban tapasztalt performatív túlfűtöttség ezzel szemben egy olyan korban jelenik meg, amely elvileg már túl van ezen a fejlődési szakaszon, ahol az önkontroll normává vált, és ahol a politikai színtér indulatai többnyire szimbolikusak lettek.

A zárt tér megnyílása: a parlament, mint szelep, ami már nem tart

A parlamentarizmus intézményének egyik eredeti funkciója pontosan az volt, hogy a politikai küzdelmet zárt falak közé szorítsa. A vita, bármilyen heves is volt, egy körülhatárolt térben zajlott, a fal, ami a termet az utcától elválasztotta, nem csak fizikai, hanem szimbolikus határ is volt, azt jelezte, hogy az elitek csatározása bent marad, nem szivárog ki a társadalom egészébe kontrollálatlan formában. Ez a bezártság volt a rendszer biztonsági szelepe, a hevesség elfogadott volt, mert a tér maga korlátozta a következményeit.

Ez a szerkezet a modern technológia korában alapjaiban bomlik fel. Amíg a reformkori vagy akár a dualizmus kori összecsapások a főrendek és a küldöttek szűk körében maradtak, amiről a szélesebb társadalom csak áttételesen, lassan, megszűrve értesült, addig ma minden felszólalás, minden közbekiabálás, minden testi gesztus azonnal, szűretlenül eljut mindenkihez az online térben. A fal, ami korábban a politikai indulatot bezárta, gyakorlatilag megszűnt létezni, a parlament fizikailag még mindig zárt terem, de funkcionálisan nyitott színpad, ahol a nézőtér az egész társadalom.

A zárt térben zajló vitának megvolt az az előnye, hogy a sebek be tudtak forrni, mire a következmények eljutottak a társadalom egészéhez, volt idő a feldolgozásra, a távolságtartásra, a felejtésre is. A felnagyított, felhangosított, azonnal mindenkihez eljutó politikai csatározás ezt az időt veszi el. Az elitek harca, ami korábban az elitek szűk körében maradt tétje szerint is, most közvetlenül kivetül az egész társadalomra, mindenki állandó résztvevője lesz egy olyan konfliktusnak, amit korábban csak közvetve, megszűrve élt volna át. Az, hogy mindez meddig és hogyan fenntartható nagyon mélyreható társadalmi következmények nélkül, azt senki se tudja megmondani, de az már most borítékolható, hogy hosszú távon nem a társadalmi béke, hanem a tartós megosztottság lesz az eredménye.