Adtam magamnak időt arra, hogy az első érzelmi reakciók után lehetőségem legyen racionálisan mérlegelni, mielőtt tollat ragadok, vagyis elkezdek pötyögni a billentyűzeten. Azt ugyanis fontos kiemelni, hogy a legerősebb politikai motiváció érzelmi alapú, és bár a modern demokráciák a racionális választást állítják a rendszer központjába, az emberek társadalomszervezési irányának mobilizációs eszköze ennek ellenére az irracionalitás, részben ezzel magyarázhatók a végletekig túlfűtött érzelmek a kampányok idején. 

Azonban a kampányok végeztével legalább ilyen fontos a racionalitáshoz való visszatérés és a helyzetek hűvös mérlegelése a kiegyensúlyozott és inkluzív jövő megteremtésének szempontjából. Ezért ma a magyar történelmi tapasztalatnak azon társadalmi dichotómiáit járom körbe, melyek úgy vélem, hogy a mostani helyzetre valamelyest alkalmazhatók, valamint, hogy ezek a dichotómiák mégis hogyan függtek össze egymással. 

Megnézzük tehát azokat a reflexeket melyeket a magyar társadalom korábban a hasonló helyzetekben kialakított. Továbbá fontosnak tartom, hogy beszéljünk arról, hogy mit jelenthet az erdélyi magyar politika számára is az a társadalmi változás, mely földrengésszerű és radikális átrendeződést hozott Budapesten.

A magyar történelmi tapasztalat: a lázadók és kiegyezők egymást kiegészítő dichotómiája 

Egy korábbi írásomban foglalkoztam azzal, hogy a magyarság regionális stratégiai magánya milyen társadalmi reflexeket termelt ki a nagyhatalmakkal való ütközések során, és itt két magatartásformát különítettem el, az egyik a nagyhatalmakkal szembeni lázadás autonóm reflexe (Fidesz), a másik pedig az európai rendszerekbe való illeszkedés igénye és az európai legitimáció áhítása (Tisza). A magyar politikatörténet e tekintetben egy érdekes kettősségre épül: a magyar történelemszemlélet a nagyhatalmakkal szembeni lázadókat utólag mindig dicsőíti, a forradalmi személyiségeket mitológikus szintre emelve és szinte soha nem méltatja a kiegyezőket, azokról igazából meg sem emlékezik vagy legalábbis nem pátosszal, holott, ha őszinték vagyunk, a magyar társadalom közép-európaisága annak minden regionális előnyével, végső soron ezeknek a racionális kiegyezéseknek köszönhető.

Most egészen Rákóczi Ferencig kell visszamennünk a történelemben, hogy ezt a kettősséget tetten érjük, talán mert ez volt az első meghatározó korszak a nemzetállam kialakulása előtt, amikor egy nemzeti színezetű lázadás érett meg magyar földön a Habsburg uralom idején. Rákóczi Ferenc ellenállási mozgalma lényegében abból a politikai örökségből táplálkozott mely a Habsburgokkal szemben a Thököly féle ellenállást folytatta. A kurucok neve is a Thököly féle korszakra vezethető vissza, ez egy török eredetű név és lázadót jelent, valamelyik helyi pasa illette először őket ezen a néven egy levelében. Mivel akkoriban Magyarország szintén két hatalom ütközőzónájában volt, értelemszerűen igyekezett az egyiket a másikkal szemben felhasználni, többnyire sajnos sikertelenül.

Rövidre fogva Rákóczi idejében jött létre először egy világos törésvonal a magyar társadalomban arra nézve, hogy a jövő milyen irányt vegyen (kuruc vs labanc). Rákóczi és a kurucok az autonóm ellenállás ideológiája mentén lényegében az ottománok segítségét voltak kénytelenek igénybe venni, ami aztán egyfajta katasztrófával végződött, amikor a szultán által úgymond „segítségül” Erdélybe beküldött tatárok az osztrák sereggel való harc helyett a magyar falvakat kezdték kirabolni és a magyarokat rabláncra fűzni. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami kivégezte Rákóczi tragikus szabadságharcát, mert ettől kezdve Rákóczinak nem volt semmilyen társadalmi támogatottsága.

Ennek ellenére az utókor erre nem így emlékezik, vagyis nem ezekkel a hangsúlyokkal, hanem Rákóczinak a magyar szabadságharcban és a magyar politikai gondolkodásban való elvitathatatlan és elévülhetetlen szerepét emelik ki. Ezzel szemben azokat akik a szabadságharc alatt az osztrákokkal kiegyeztek és elejét vették egy újabb, ottománok által dominált politikai jövőnek, azoknak lényegében a neve is alig ismert, és itt csak az érdekesség kedvéért fel is hozok két nevet: Pálffy János császári tábornagyot és Károlyi Sándort, Rákóczi tábornokát, egyébként egy belső embert, aki Rákóczi tudta és beleegyezése nélkül kötötte meg a szatmári békét, mely valóban szükséges volt ekkor már.

Ugorjunk az időben. A következő számunkra releváns pillanat a negyvennyolcas forradalom. Itt is tetten érhető a korábban kialakult kettősség, csak itt most már ténylegesen nemzeti és birodalmi szembenállás formájában, itt Kossuth Lajos vált a forradalmi és mitikus figurává a magyar emlékezetben, bár a vele szemben élesen szemben álló Széchenyi is szerepet kap, valamint Deák Ferencet is racionálisan értékeli a magyar történelem, de azért az ugye világos mindenki számára hogy március 15-én nem Deák Ferencet ünnepli a magyarság, s nem Deák Ferenc koporsója előtt borult le zokogva a nemzet, amikor Olaszországból vonaton hazahozták, hogy magyar földben leljen nyugalmat.

Kelet és nyugat határán: a magyarság mindig a nyugatot választja

Mielőtt rátérek az aktuálpolitikára, kiemelem tehát hogy a magyar történelem újra és újra ugyanazt a dilemmát termeli újra: szuverenitás vagy alkalmazkodás, konfrontáció vagy kiegyezés. Ami elgondolkodtató, hogy bár a kortársak a racionalitást szükségesnek tartják és szinte mindig végül azt támogatják, az utókor pedig kivétel nélkül mindig a lázadókat ünnepli, mégha elbuktak is, rájuk büszke és a magyar kulturális identitásnak ők a formálói. Ami a mai helyzetben egyfajta párhuzamot jelent, az az Orbán féle politikai szuverenitás ideálja, mely tulajdonképpen ugyanabba a csapdába került a geopolitikai behatároltság miatt mint a Rákóczi szabadságharc abban a tekintetben, hogy kénytelen volt kelet felé nézni a nyugat helyett és a Magyar féle kiegyezés ígérete Európában, melyben a saját szavait idézve „le kell mondani a szuverenitás egy részéről”.

Azt gondolom, hogy a párhuzam abban is megállja a helyét, hogy a magyarság, bár idealizálja az autonóm politikacsinálást, a hosszú harcokba előbb utóbb mégis belefárad, a tartós és éles konfrontáció kimeríti ma is ugyanúgy az embereket és a végén alapvetően a kiegyezés biztonságát választják. És van még egy fontos elem a történelmi mintázatban: hogy bár a magyarság általában a harchoz valamilyen keleti segítséget venne igénybe, de végül a keleti politikai gyakorlat valóságától mindig visszariad és a nyugati orientációt választja. Vagyis a magyarság a lázadásban addig hajlandó elmenni, amig nem érzi veszélyben a nyugati orientációt.

Ugyanakkor a történelmi mintázatból azt is látjuk, hogy a lázadók mindig kellően előkészítették a terepet a kiegyezők sikeréhez. Ugyanis a nagy politikai ütközések során a magyar szabadságharcok lényege mindig az volt, hogy ezek árán utólag a kiegyezések lényegesen jobb feltételekkel jöttek létre. És ez ma sincs másképp. Orbán Viktor erőteljes konfrontációja az Európai Unióval Magyar Péternek hosszú türelmi időt, a szokásosnál nagyobb mozgásteret, az Orbánra szabott szabályok jelentős fellazítását és a regionális uszítók hangjának lecsavarását jelenti.

Nem véletlen, hogy a román média Magyar Péterben ugyanolyan magyar nacionalistát lát mint Orbánban, csakhogy ennek ellenére azt is látják, hogy innentől kezdve nem lehet majd a magyarokra mutogatni, mint „korrupt putyinistákra”, hanem világosan látják, hogy Magyar nemzeti beállítottsága most már eurokonform, vagyis nem szabad élesen kritizálni.

Hullámverés Erdélyben

Most térjünk rá a mi sajátos helyzetünkre itt Erdélyben, mint a külhoni magyarság egyik legjelentősebb közösségére és próbáljuk vázolni, hogy mit jelent mindez számunkra, milyen tanulságokat lehet levonni mindenből és milyen társadalmi vitákat kell lefolytatni annak érdekében, hogy közösségünket ne érje ilyen sokkszerűen egy esetleges változás mely mélyebb és messzemenőbb következményekkel járhat mint a Magyarországon beállt változás.

Ami azt gondolom egyértelművé vált, hogy a külhoni magyarság kérdését a helyzetbe kódolt sebezhetőség miatt felül kell emelni a pártpolitika szintje felé, és egyfajta védettségi státusz elérésére kell törekednünk a jövőben. Ennek megvannak a nemzetközi mintái, ezeket meg kell vizsgálni és meg kell találni azt a formát, ami a leginkább alkalmazható a külhoni magyarságra. Vagyis elejét kell venni annak, hogy a külhoni közösségek egyik vagy másik politikai alakulat mentén egységesen felsorakozzanak, egyszerűen, mert amint látjuk a törvényszerűen bekövetkező radikális változások esetén ez védelem nélkül hagyhat bennünket, valamint az éles pártpolitikai részvétel a külhoniakra zúdíthatja az anyaországi magyarok haragját és lelki szakadékokat eredményezhet.

Ennek egyszerűen nem szabad megtörténnie. Írországban ezt a dilemmát úgy oldották fel, hogy az északír pártoknak helyet biztosítottak az ír köztársaság parlamentjében így aztán az északíreknek kettős képviselete van: az Egyesült Királyságban és Írországban egyaránt. Mindenesetre ez a mostani helyzet lehetőség arra a formától függetlenül, hogy a külhoni magyarok és az anyaország kapcsolatát stabilabb intézményi alapokra lehessen helyezni. Ezt az alapot és formát pedig a külhoni magyarok képviselőinek és az anyaország vezetésének kell megtalálnia és ennek az alapnak időtállónak kell lennie. Ez véleményem szerint a jelenlegi legnagyobb kihívás és feladat a politika számára.

A másik ugyancsak nagy feladat és szintén hatalmas kihívás az erdélyi társadalom önvizsgálata. Akinek van szeme és lát, az látja, hogy a Y és Z generációk nemcsak Magyarországon vannak egyre erőteljesebben jelen a politikai diskurzus tárdalmiasításában, hanem Erdélyben is. Azt gondolom, hogy a szemünk előtt zajlik a Gen X és a Gen Y közötti eszmei generációváltás, aminek nyilvánvalóan hamarosan lesznek politikai következményei.

Ezért nagyon fontos, hogy a Gen X úgy adjon teret a Gen Y és Gen Z-nek, hogy ne kényszerítse őket lázadásra, mert ennek Erdélyben sokkal drámaibb következménye lehet mint Magyarországon. A mostani választási sokk megadta ennek is a lehetőségét, hogy a Gen X ne csak nyisson a két új generáció felé, hanem internalizálja annak politikai diskurzusát. Ez egy olyan feladat ami nélkül nem tudom, egy következő választási tesztnek az erdélyi magyarság hogy tud nekifutni. Mindenesetre, mivel magam is Gen X vagyok, számomra is több a nyitott kérdés mint a válasz, ugyanakkor azt világosan látom, hogy a két új generáció nem kéri, hanem követeli a helyét a közéletben és megvannak a modern eszközei arra, hogy ezt meg is szerezze.

Fontos tehát hogy a politika ezt komolyan vegye, s megfelelően reagáljon a társadalomból érkező összes nagyon éles jelzésre. Ez a nagyon összetett és sokváltozós romániai politikai életben nagyon nehéz feladat, és magam is inkább a problémákat látom, mint a lehetséges megoldásokat. De, amit biztatónak gondolok, s ami optimizmussal tölt el, hogy ezekben a sorsfordító pillanatokban mindig kódolva van a lehetőség az újrakezdésre, a közös nagy feladatok kijelölésére s az ehhez szükséges társadalmi konszenzusok kialakítására.

Semmi sem fogja jobban össze az embereket, mint a nagy közös célok, tehát az elsődleges lépés talán az új, kibővített társadalmi vízió meghatározása kellene legyen. Az utóbbi időben egyre több ilyen jelzés érkezett a politika felé az erdélyi társadalomból, úgy a különböző társadalmi osztályokból, mint a különböző korcsoportokból, ezt tetőzte a mostani választási sokk. Nyilvánvalóan nincs lehetőség rá, és nem is kell egy teljes politikai „reset” Erdélyben, egyszerűen mert nem elég népes a társadalom ehhez, ennélfogva nem adottak ehhez a feltételek, viszont a politika jelentős optimalizációja és az új csoportok kooptációja hosszú távon elkerülhetetlen. Ehhez kívánok magunknak erőt, bölcsességet, kitartást, türelmet, nagyfokú szeretetet és megértést egymás iránt.

Orbán Viktor, a korszakalkotó államférfi

Nem akarom ezt az írást úgy befejezni, hogy ne méltassam és ne adózzak tisztelettel korunk legnagyobb magyar lázadójának, Orbán Viktornak, akiről bárhogy vélekedjen a kortárs politika, a magyar utókor mindenképpen úgy fogja emlegetni, mint a magyar identitás meghatározó alakítóját és mint azt a személyiséget, aki a magyar identitáspolitikába a kommunista nemzeti sivárság után újra életet lehelt. Ezt soha senki nem tudja elvitatni tőle.

A határokon felülemelkedő nemzet sajátos modern válasz Trianon traumájára és mindenképpen meghatározó pillanatot jelent a nemzet életében és ennek az innovációnak a létrehozása olyan elévülhetetlen érdem, ami Orbán Viktort egyértelműen a nemzeti panteonba emeli. Mi erdélyi magyarok köszönettel tartozunk neki, mert magyarságunkat hivatalosan elismerte és normalizálta részvételünket a magyar politikai életben. Ez olyasvalami, amit a Gen Y és Gen Z egyszerűen nem érthet, ehhez át kellett élni egy olyan korszakot, amit ez a két generáció szerencsére nem élt át.

Az is tény, hogy Orbán Viktor lázadása nélkül Magyar Pétert ma nem fogadnák ilyen pompával és megbecsüléssel Brüsszelben, ezt az utat ezúttal is a lázadók taposták ki. És ami nagyon fontos és ami a magyar történelmet meghatározta: a kiegyezők mindig magukkal viszik a lázadók eszméit, ezek a nemzeti innovációk nemhogy nem vesznek el, hanem nagyon is továbbélnek, immár egy eurokonformabb formában. És ez ezúttal is így lesz.