A világ egy jelentős része elképedve és kissé ijedten nézi a Perzsa-öböl történéseit és a körülötte kialakult geopolitikai patthelyzetet, melyet akár egy abszurd politikai bohózatnak is lehetne nevezni, ha nem lenne véresen komoly és nem lennének nagyon jelentős, hosszú távú következményei nemcsak a globális gazdaságra nézve, hanem a globális hatalmi viszonyokra is. Jelenleg szinte lehetetlen bármi biztosat mondani az események lehetséges végkimeneteléről, azonban ami jelen pillanatban látható ebből a konfliktusból, az optimizmusra semmiképp nem ad okot. 

Ami számomra ijesztő ebben a konfliktusban, hogy egyszerre hozta a felszínre a Nyugat gazdasági sérülékenységét, az Egyesült Államok katonai erejének korlátait és a nyugati szövetségi rendszer belső ellentéteit. Minden okunk megvan az aggodalomra. 

Kiruccanásnak indult, stratégiai csapda lett belőle

Fontos lenne, hogy az amerikai kommunikáció komolyabban álljon a háború kérdéséhez, és ne videójátékokat posztoljanak a hivatalos csatornákon, mert a háború nem játék. Továbbá fontos lenne a nyugati világ teljes lakossága szempontjából, hogy az amerikai elnök ne változtassa félóránként az álláspontját, mert ez nem tükrözi azt a komolyságot és felkészültséget, amit az emberek joggal várnak el a szabad világ vezetőitől.

Az egyik legújabb, nehezen értelmezhető nyilatkozat, hogy Trump elnök az európaiakra hagyná a Hormuzi-szoros sorsát, magabiztosan kijelentve, hogy az Egyesült Államoknak nincs szüksége az öböl olajára. Ez enyhén szólva is furcsa kijelentés, ugyanis, ha van állam a földön, amely profitál a Perzsa-öböl olajából, az az Egyesült Államok. A petrodollár teszi lehetővé az Egyesült Államok számára, hogy konkrétan a semmiből teremtett pénzből valódi árukat importáljon, és ezáltal olyan növekedési modellt tartson fenn, amelyet egyetlen más gazdaság sem képes fenntartani a bolygón. Mivel a világgazdaság a dollárra épül, pont az Öböl-menti olaj miatt, ez kivételes privilégiumot biztosít a dollárnak, és ez a privilegizált helyzet teszi lehetővé, hogy az USA olcsón vegyen fel kölcsönt, és ez az alapja a globális katonai jelenlétnek is. Amikor csodáljuk az úszó armadát az óceánon, ne feledjük, hogy a petrodollár nélkül ez nem lenne lehetséges. Az Egyesült Államok katonai ereje tehát részben a petrodollár biztosította gazdasági stabilitásnak köszönhető.

Nos, mindezek ismeretében akkor nézzük meg újra ezt a nyilatkozatot: ha Trump az Öböl biztonsági architektúráját Európára bízza, akkor mégis hogyan fogják az arab országok az olajat az Öbölből kijuttatni? Hiszen maga a biztonsági architektúra a globális pénzügyi rendszer egyik alappillére. És az is nyilvánvaló, hogy ha ez a biztonsági architektúra megszűnik, akkor a vákuumba azonnal benyomul Kína, amely épp Iránnal, Oroszországgal és más partnerekkel hozott létre pénzügyi hálózatot a SWIFT-rendszerrel szemben. Szóval, ha én most olajsejk lennék, akkor kimondottan elkezdenék azon gondolkozni, hogy mégis mit jelent mindez a jövőre nézve. A stratégiai csapda tehát strukturális, hiszen a háborút nem lehet most már egyszerű kivonulással vagy kijelentéssel megoldani, ugyanis maga a struktúra került veszélybe.

A katonai patthelyzet

A katonai szakértők szerint, akiket hallgatok, és akiknek az értékítéletében megbízom, Irán legyőzhető, de nagyon nagy ennek a győzelemnek az ára, és a Nyugat nem szereti megfizetni emberéletekben ezt az árat. Tudjuk, hogy az USA szárazföldi műveleteket fontolgat, és ennek érdekében útnak indítottak Japánból egy 2500 főt számláló haditengerészeti kontingenst, akiket állítólag azért vezényelnek oda, hogy vagy elfoglalják Irán olajexport terminálját Hark-szigetén, vagy pedig hogy megnyissák a szorost. Addig tehát, amíg ez a hadihajó (USS Tripoli) nem érkezik meg a helyszínre, marad a bombázás és persze a találgatás. Azért küldték Japánból ezt a hajót, mert ez rövidebb időn belül ér a helyszínre, de így is egy-két hétig tart az út. Tehát akkor fogunk biztosabbat tudni majd, ha ez a kontingens megérkezik, addig tényleg mindenki csak találgat, hogy mi várható.

Mindenesetre a katonai szakértők szerint mindkét fenti cél elég nehezen kivitelezhető, bár nem lehetetlen. A sziget elfoglalása azért lenne fontos, mert ez a sziget tartja életben az iráni rezsimet, hiszen ha nem tudnak olajat eladni Kínának, akkor a rendszer bedől. Ugyanakkor ez a sziget az Öböl északi részén van, és először meg kellene nyitni a szorost. A haditengerészeket tehát csak légi úton tudják eljuttatni a helyszínre, viszont maga a partraszállás nagyon kockázatos a drónok miatt, amiből van Iránnak bőven. Továbbá ahhoz, hogy hosszú távon a szigetet és a szorost biztosítani lehessen, biztosítani kellene az iráni partszakaszt, az viszont szintén nehéz vállalkozás, mind a terep szempontjából, mind a katonai ellenállás miatt. A katonai helyzet tehát egyelőre nyitott, de meglehetősen nehéz vállalkozás. Továbbá Irán csapásokkal fenyegette annak az arab országnak az olajinfrastruktúráját, amelynek a területéről elindulnak majd a haditengerészek, a szakértők szerint Kuvait lenne ez a helyszín. Szóval a helyzet nem ideális.

A nyugati szövetségi rendszer belső ellentétei

Mind az ukrán háború, mind a Grönland okozta feszültségek nagy nyomást helyeztek a nyugati katonai szövetségre, de az iráni háború során jöttek igazán a felszínre azok a gyökeres ellentétek, melyek most már ténylegesen veszélyt jelentenek a NATO-ra. Ugyanis azok a nyilatkozatok, melyeket az amerikai elnök tett az utóbbi időben, túlmutatnak az intézményes együttműködés keretein, és a nyugati katonai szövetséget egy meglehetősen ingatag formációként mutatják, mely jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az elnök pillanatnyi szeszélyétől függ. Azt pedig, hogy az Egyesült Államoknak semmilyen szövetségesre nem lenne szüksége, tényleg nem tudom értelmezni, hiszen a nyugati világ ereje pontosan azokban a szövetségekben rejlik, melyekkel a Nyugat globálisan bebiztosította magát.

Szóval mindezek miatt néznek riadtan a racionálisan gondolkodó emberek, mert nem értik sem azt, hogy az Egyesült Államoknak mi volt a célja mindezzel, de az sem világos, hogy hogyan akarják megoldani a helyzetet, ugyanis egyre inkább azt látjuk, hogy nem egy világos stratégia mentén cselekszenek, hanem improvizálnak. Az improvizáció talán maga is egyfajta válságkezelés már, mely során Trump katonai tehermegosztást, NATO- és kínai segítséget szeretne, holott ezeknek a valószínűsége vészesen alacsony a jelenlegi helyzetben, egyrészt mert Európa nincs is olyan helyzetben, hogy segítsen, Kína meg miért segítene, hiszen valójában ellenfél. A helyzet súlyosságát az szemlélteti a legjobban, hogy Trump elhalasztotta a kínai útját. 

Tehát ami maradt, az egy szoros, ami továbbra is le van zárva, egy háború, amelynek céljai tisztázatlanok, és egy elnök, aki hetente más célokról számol be és más megoldásokban gondolkodik, valamint egy egyre súlyosbodó világgazdasági válság. De mindezeken túl a legnagyobb probléma, hogy napvilágra kerültek a nyugati világ gyenge pontjai és a sebezhetősége, ráadásul mindez egy kritikus pillanatban, amikor erőt kellett volna gyűjteni és erőt kellett volna mutatni. Nem Iránnak, hanem az igazi nagy ellenfélnek, Kínának.