Virálissá vált az a videófelvétel, amelyen a grönlandi és dán tárgyalócsapat tagjai csoportba verődve, idegesen cigarettáznak az amerikaiakkal folytatott tárgyalás után Grönland helyzetéről, így próbálva valamelyest lenyugtatni az idegrendszerüket. A neurotikus csoportos cigizés egybevág Kaja Kallasnak, az európai fődiplomatának a kijelentésével, miszerint annyira rossz Európa helyzete a világpolitika jelenlegi kontextusában, hogy „ideje elkezdeni inni”. 

Nem kicsit kiábrándító az európai vezetők eme kényszeres és fatalista reakciója, ugyanis kompetens államférfiaktól és vezetőktől nem ezt a pánikoló, defetista hozzáállást várja el az európai polgár. Az viszont tény, hogy Európa olyan kettős csapdába került, amelyből nagyon nehéz lesz kikeveredni, ha egyáltalán lehetséges. Ezt azonban nagyrészt saját maguknak köszönhetik: szociológiai közhely, hogy a bázistól és a tényektől elszakadt elitek valóságra ébredése fájdalmas. Nézzük a részleteket.

Melyik ujjam vágjam le?

Nagyjából ez az európai elit dilemmája: hogy melyik ujjukat vágják le, vagyis miről mondjanak le: Grönlandról vagy Ukrajnáról? A helyzet most már több mint abszurd, ugyanis az európaiaknak egy, magát a „hajlandók koalíciójának” nevező, vérmesebb csoportja eddig folyamatosan azzal próbálkozott, hogy Ukrajnának valahogy NATO-jellegű katonai garanciát csikarjon ki az Egyesült Államoktól, s ennek hiányában maguk kezdtek el gondolkodni azon, hogy valamilyen módon legalább szinten tartsák az ukrán harci erőfeszítéseket. Ezzel szemben most ugyanez a vérmes csoport verbálisan hősködik, mondván, hogy először lőnek Grönlandon, és csak utána tesznek fel kérdéseket, valamint elkezdtek kis létszámú csapatokat küldeni Grönlandra. Közben mindannyian feltesszük magunknak a kérdést: ezt mégis hogyan képzelik el, hogyan zajlik majd le a valóságban? Főleg úgy, hogy az európaiakat jelenleg is Amerika látja el leginkább fegyverrel.

Az unió rettenetesen tehetségtelen és politikailag teljesen dilettáns vezetői tehát most már kettős szorításba lavírozták magukat: keletről az oroszok szorongatják Európa proxyját és szövetségeseit, nyugaton pedig az amerikai sas köröz a dán érdekeltségű Grönland felett. Az ideológiai mámor után Európa arra ébredt, hogy az erőpolitika valóságával egyszerűen nem tud mit kezdeni, ugyanis az európai politika lényegében csak szimbolikus eszközökkel képes operálni: katonai erő nincs mögötte, és az elmúlt évek katasztrofális döntéseinek következtében lassan már gazdasági sem. És ez talán sokkal nagyobb probléma, mint a katonai erő hiánya, ugyanis Európa jelen pillanatban sajnos még arra is képtelen, hogy védelmet vásároljon magának. Láttuk ezt az orosz vagyon kisajátításával való próbálkozás kapcsán, valamint akkor is, amikor ennek hiányában alig tudtak hitelből összehozni egy kilencvenmilliárdos tételt.

Sajnos, ide vezetett az európai politika kisebbségi, fringe vélemények általi kisajátítása, amely során a skandinávok, a lengyelek és a baltiak intenzív oroszgyűlölete kezdte meghatározni – az angolok háttérből történő uszításával megspékelve – a teljes európai elit által képviselt fősodratú politikát. Holott Európában a legtöbb népnek más és más a történelmi tapasztalata, és régen rossz az, amikor a peremvidék nézőpontja felülírja a központ és a mérsékeltebb többség nézőpontját.

Kaja Kallas ennek a kisebbségi nézetnek a fősodorra erőltetésének elrettentő példája: személyes érintettsége folytán egyszerűen soha nem volt képes arra, hogy az észt állásponttól legalább minimálisan elvonatkoztasson, holott az Európai Bizottság még a biztosoktól is bevallottan elvárja, hogy kinevezésük után az őket delegáló nemzettel szemben legalább bizonyos mértékig semleges álláspontot képviseljenek, és elsősorban az összeurópai érdeket tekintsék mérvadónak munkájuk során.

Kallas európai fődiplomatává való kinevezése ezért a lehető legrosszabb választás volt egy olyan helyzetben, amikor egy legalább minimálisan rugalmas, és mind az oroszokkal, mind az amerikaiakkal tárgyalóképes, pragmatikus személyre lett volna szükség. Ugyanis Kallasszal sem az oroszok, sem az amerikaiak nem állnak szóba, tehát sajnos neki valóban az ivás maradt mint opció – egy olyan helyzetben, amikor égetően fontos lenne mindkét szorongató hatalommal tárgyalni, hogy legalább a jövő irányát látni lehessen. Így nagyjából úgy nézünk ki, mint az őrült, aki bekötött szemmel száguld az autópályán.

Európa és a birodalmi hanyatlás előjelei

Előző jegyzetemben a köztársaságból a birodalomba való átmenet jeleiről írtam, ma sajnos kénytelen vagyok az Európai Unió kapcsán a birodalmi hanyatlás politológiai előjeleiről írni. Bakk Miklós tollából olvastam nemrég egy érdekfeszítő eszmefuttatást arról, hogy az Európai Uniónak milyen rejtett, de hatásosan operáló birodalmi eszközei és struktúrái vannak. Vagyis az Európai Unió a legjobb úton haladt afelé, hogy a Bakk Miklós által leírt struktúrák révén ellenőrzött, birodalmi jellegű döntéshozatalt alakítson ki. Ez persze ellentétes azzal a politikai ars poeticával, amely mentén az unió létrehozta önmagát, de minden jel arra mutatott, hogy ezen a kezdeti, szuverén országok önkéntes társulásán alapuló rendszeren az unió kész volt átlépni. A Politico például azon örömködött Ursula von der Leyen új mandátumának átvételekor, hogy Ursula már nem „királynő, hanem császárnő”, vagyis nemcsak megszilárdította, hanem ki is terjesztette hatalmát a Bizottságban.

Azonban mielőtt a struktúrákat hivatalosan is ki tudták volna építeni, olyan horderejű geopolitikai változások álltak be, amelyek egyrészt felszínre hozták az unión belüli eltéréseket, másrészt olyan új, éles helyzeteket teremtettek, amelyek kezeléséhez a meglévő struktúrák nem bizonyultak elegendőnek – arról nem is beszélve, hogy az európai elitek nem értették az éppen zajló változások mélyreható és meghatározó voltát. Az elitek szociológiájának alapvetése, hogy egészen másfajta vezetők és vezetési stílus szükségesek alapvetően békés, nyugodt, gazdasági fejlődés által meghatározott időszakokban, mint krízishelyzetekben és háborúk idején.

Ezt a rómaiak például tudták, kár, hogy az európaiak nem. A gyenge vezetők, a politikai instabilitás, a koherens és reális politikai vízió hiánya, a gazdasági döntések körüli káosz és megszorítások, a társadalmi feszültségek, valamint a civilizációs ütközés előszele egyszerre sújtja az unió polgárait. (Pontosabban Huntington „clash of civilizations” elméletére utalok, amely sajnos Fukuyama tételével szemben kiállta az idő próbáját, és a folyamat éppen most érik be a szemünk előtt.)

És mégis: egyszerűen nincs más út és nincs más lehetőség, mint valahogy egyben tartani az uniót. Nagyon fontos megérteni, hogy az uniós döntéseket kritizálók nem magának az Európai Uniónak a léte ellen vannak, hanem kritikájuk arra irányul, ahogyan az unió vezetői zátonyra futtatják ezt az amúgy jó, hasznos, szükséges és innovatív európai politikai projektet, amely nélkül a kontinens teljesen irrelevánssá és kiszolgáltatottá válna.

Csakhogy most nem Ursulákra és Kajákra van szükség, hanem államférfiakra, mert Európa bajban van.