Mindannyian nagy kíváncsisággal követtük a napokban, hogy az Európai Unió vezetői odaadják-e Ukrajnának a befagyasztott orosz vagyont, vagy sem, hogy aztán meglepődjünk az eredményen, ugyanis jelentős az elszántság arra nézve, hogy ezt a vagyont Európa előbb vagy utóbb felhasználja. Míg a háború kezdetekor, az amerikai árnyékban operáló európai elitek motivációja egyáltalán nem volt nyilvánvaló, az események felgyorsulásával, ahogy közeledünk a lényeghez – ami minden háború végén az osztozkodás –, egyre inkább látható, hogy az európai elitek egyfajta befektetőként viselkednek az ukrán háborúban. Ma ennek okait és körülményeit járjuk körbe.

A posztkolonialista terjeszkedés új módszertana

A gyarmati kor végén – amely azért ért véget, mert az európai hatalmak, amelyek létrehozták, azt már nem tudták fenntartani – a kontinens országai olyan politikai innovációval kísérleteztek, amely egy időre megoldotta volna a gyarmatokról kieső erőforrások problémáját: elkezdték csoportosítani az erejüket, valamint lassú és non-invazív terjeszkedésbe kezdtek. A koloniális idők nem azért áldoztak le, mert a gyarmattartók rádöbbentek a gyakorlat végtelenül erkölcstelen voltára, hanem mert nem tudtak megfelelő mértékben erőszakot alkalmazni a rendszer fenntartására. Ugyanis a koloniális rendszer ellátta Európát mindazzal, ami neki nincs: nagy mennyiségű és olcsó nyersanyaggal, valamint a gyarmatokon olcsó vagy ingyenes munkaerővel.

Európa ezt a nagy kiesést azzal pótolta, hogy egy nagy mobilitású és átjárható szerkezetű, önkéntes szerveződésen alapuló politikai entitást hozott létre, amely létrejötte óta fokozatosan terjeszkedik a kontinens minden szegletében. Az időnként új csatlakozók az Uniót feltöltik a számára szükségesekkel: új munkaerőt, új piacokat, valamint új természeti erőforrásokat jelentenek. Ha kezdetben a csatlakozáshoz mindenféle kritériumot kellett teljesíteni, ez mostanra megváltozott, mivel az Uniónak egyre több olcsó munkaerőre, egyre több természeti erőforrásra és egyre nagyobb új piacokra van szüksége, ezért a csatlakozási folyamat felhígítása is tükrözi a megváltozott helyzetet.

Sokan sokszor felteszik a kérdést, hogy miért annyira elszánt Európa az ukrán háború folytatása kérdésében. A válasz mostanra már eléggé leegyszerűsödött: az ukrán háború végén jelölik ki majd azokat a határokat, ameddig az unió kelet felé terjeszkedni tud, ugyanis ott most már útját állja egy gyengének hitt, de a kényszerű körülmények által megerősített, eléggé felbátorodott és nagyon bizalmatlanná vált regionális hatalom. Másrészt a háború kedvezőtlen kimenetele nemcsak azt jelentené, hogy az Unió nem tud tovább terjeszkedni kelet felé, hanem Ukrajna esetleges összeomlása egyfajta modern Manzikert lehet Európa számára. (Manzikert egy csata volt a bizánci történelemben, amely során a szeldzsukok Alparslan vezetésével megverték a bizánci császár seregét, és e csata után, mivel Bizáncnak egyrészt nem volt ereje újabb hadsereget toborozni, másrészt Konstantinápolyban az elitek hatalmi harcokkal, vagyis egymással voltak elfoglalva, a türkök számára végérvényesen megnyílt az út Anatóliába.)

A védelem kiszervezésének problematikája

Miért mondom ezt? Elsősorban azért, mert az Európai Unió folyamatosan a kontinens védelmének kiszervezésével foglalkozik, és talán jogosan, ugyanis a woke nyugati társadalmak pontosan azokat az értékeket rombolták le saját népességük körében, amelyek képessé tették a társadalmakat arra, hogy az idők során megvédjék hazájukat, otthonukat, ha kell, harc árán is. Most már hiába verik a harci dobokat Nyugat-Európában, nincs már, aki harcoljon. Közép-Európában sincs meg ez az akarat, de más okok miatt: az itt élők úgy érzik, a nyugat időnként odadobta őket az érdekei mentén, aztán most befeszülnek, hogy még azért sem akarják újra elvinni a balhét Nyugat-Európa helyett.

Ki marad tehát? Kelet-Európa, s ezek között is a keleti szlávok, akikben megvan mind az akarat, mind a hajlandóság mint társadalmi erő egy-egy véres háború lefolytatására. És bár nagyon cinikusnak hat az európai szlogen, miszerint az ukránok Európát védik, mostanra valóban az Unió harci elővédjeivé váltak. Mi több, egyre inkább azt látjuk, hogy az ukrán elnök kezét nemhogy fogja Európa, de inkább visszafogja az aláírástól. Itt is differenciálni kell, hogy kik fogják az ukrán elnök kezét: a régi koloniális hatalmak – Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország és Dánia. Finnország, Lengyelország és a baltiak történelmi sérelmeik mentén sodródtak a volt gyarmatosítók mellé, e sérelmek rendezésének reményében, Közép-Európa pedig inkább kimaradna az egészből.

Kérdés azonban, hogy a védelem kiszervezése oldotta-e meg valaha egy-egy hatalom biztonsági problémáit. Őszintén szólva: nem. Róma vége is felsejlett akkor, amikor a hadsereg zömét már illírek alkották (ezért az utolsó római császárok zömmel mind illírek voltak), de a romanizált illír korszak is leáldozott, amikor gótokat kellett szabadcsapatokként felfogadni más gótokkal és a hunokkal szemben. De a Britanniába behívott szászok is másképp viselkedtek, mint azt a kelta elitek elképzelték, nem szólva a mamelukokról, akik harci rabszolgákból uralkodókká váltak. Magunkról se feledkezzünk meg, hiszen először a Kárpát-medencében a magyar harcosok bizánci zsoldosként jártak, aztán láttuk, hogy ez milyen jó vidék, pont megfelelő számunkra. Szóval a védelem kiszervezése abban az esetben, ha a hierarchikus viszony felbomlik, eddig a történelem során mindig azt favorizálta, akinél a fegyver volt, és aki azt használni tudta. Hiába, hogy hosszú folyamatok ezek, minden út egy kis lépéssel kezdődik.

Visszatérve a szédítő történelmi távlatokból a jelenbe: az Unió ma már egy megváltozott prioritási listával és jelentősen módosult kritériumrendszerrel tekint a további bővítésre, amely során már nem azt várja el a csatlakozóktól, hogy egyenrangú partneri viszonyban legyenek az alapítókkal vagy a többi klubtaggal, hanem az új csatlakozóknak másfajta szerepet szán, azok geopolitikai értékének és hasznosságának függvényében. És azzal, hogy Európa lényegében a háború nyílt és kendőzetlen finanszírozójává vált, tulajdonképpen részt vállalt a háborúban. Részben azért, hogy megakadályozza Ukrajna összeomlását, részben pedig azért, mert továbbra is igényt tart majd a továbbiakban az ország erőforrásaira. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy addig nem lesz béke, amíg a pénz kitart, pontosabban amíg az Unió finanszírozni tudja a háborút, ugyanis ez most már befektetés: nem morális segítség, nem ideológiai hozzáállás, hanem komoly pénzügyi elkötelezettség áll mögötte. Aggasztó jele annak, hogy egyhamar nem lesz béke.

(Nyitókép: euronews.com)