Egyre folyik a harc az európai föderalisták és a szuverenisták között. Az előbbiek Európa-ellenes, EU-ellenes bomlasztást vetnek az utóbbiak szemére, míg ezek a maguk során birodalmi ambíciókkal vádolják az előbbieket. Van aki egyenesen a Szovjetunióhoz hasonlítja az Európai Uniót, és Brüsszelt időnként a hajdani Moszkvával „téveszti” össze. Költői túlzás ez természetesen, egyben költői kérdés is, hogy miért teszi? A szuverenisták – a soha nem nyugvó nacionalisták csak új gúnyába bújva – arra törekszenek, hogy cselekvési szabadságukat az EU keretein belül maximálisan megőrizzék, ha nem megy másként, akár Brüsszel „elfoglalása” árán is.

A leghangosabbak a kelet-közép-európai szuverenisták, akik az EU-s gazdasági integráció ellen persze nem ágálnak. Jellemzően az EU-ból hasznot húzó kis államok ezek, melyek sokkal kevesebbet fizetnek be a közösbe annál, mint amit onnan kapnak, és elsősorban az EU-s szabadkereskedelemből, a vámmentes szabadpiacból élnek, ugyanakkor az EU polgárainak szabad mozgása és munkavállalása révén is jelentős összegek folynak be büdzséjükbe a külföldön tartózkodó nagyszámú polgáruk által hazaküldött pénzekből. Bőven tovább sorolhatnánk az EU-hoz való tartozás gazdasági előnyeit. Érdekes jelenség, mert komoly ellentmondásnak tűnik, hogy még a legszuverenistább hozzáállású kormányok vezette országok polgárai is elsöprő mértékben EU-pártiak. Az emberek szívesen meghallgatják, akár osztják is a politikai vágyálmokat, de helyén az eszük, pontosan tudják, hogy a való világban mi a jó nekik.

A szuverenisták fő óhaja hatalmuknak minden EU-s ellenőrzés nélküli korlátlan gyakorlása országhatáraikon belül. Magyarán: az EU ne szóljon bele, hogy hogyan élünk – az EU pénzéből. A szuverenisták fő módszere az EU-n belüli kulturális különbségek divergens kiaknázása, a jellemzően nagy arányban konzervatív beállítottságú lakosságuk EU ellen való hangolásával. Európa regionálisan, „zonálisan” változó kulturális beállítottsága valóságos politikai aranybánya a szuverenistáknak, akik a helyi hagyományok nevében utasítják vissza az EU-s „parancsuralmat”. A mindenkori – egyébként helyes mértékben figyelembe véve tagadhatatlanul fontos – hagyományok felemlegetése mellett, a történelem a másik kedvenc terepük a szuverenistáknak, hiszen a múlt kimazsolázott eseményei alapján bizonygatják nemzeti szuverenitásuk szükségszerűségét és erejét. A szuverenisták a lehető legkisebb mértékű EU-s integrációra hajlandóak, és legrettenetesebb rémálmuk a föderális Európa. Annak ellenére, hogy bújják a történelmet, nem veszik észre saját történelmükben a számos integrációs precedenst. Ne menjünk a szomszédba, lássunk két jellegzetes magyar példát.

A törzsi magyarok magyar néppé, majd nemzetté való integrálása. Habár a szuverenisták előszeretettel hivatkoznak az országalapító Szent Istvánra, mintha nem tisztelnék kellőképpen munkáját. Képzeljük el, hol lennénk ma mi, magyarok, ha az ezer év előtti makacs „törzsi szuverenizmus” győzött volna, és nem lettünk volna képesek szintet lépni, így a népi-nemzeti integráció elmarad?! A múzeumok archeológiai kiállításaiban lennénk csak, sehol máshol.

Az eredményes multinacionális integrációra nagyon elokvens példa a Kiegyezés és az Osztrák–Magyar Monarchia megalapítása. Mi az 1848-49-es forradalmunk és szabadságharcunk bukása után sem adtuk fel jó ideig spirituális-intellektuális szuverenitásunk – más nem maradt akkor nekünk, de ez a legfontosabb! – és a haza bölcsét, Deák Ferencet sem minden kortárs hívta bölcs embernek. Pedig igencsak bölcs államférfi volt, és nagy szerencsénkre a Habsburgok a poroszokkal szemben elvesztett königgrätzi csata (1866) után éppen hasznos időben „hozzágyengültek” a magyarok integrálásának életképesnek minősülő projektjéhez. Az Osztrák–Magyar Monarchia létrejötte az EU-nál sokkal nagyobb fokú integrálódást követelt meg a részünkről, viszont a történelminek bizonyuló előnyök elfogadása és hasznosítása érdekében akkor képesek voltunk politikailag helyesen kezelni a rendszer tökéletlenségeit. Az EU-ellenes szuverenisták minden tiltakozása sem fogható ahhoz, amit sokan Ferenc József magyar királlyá való koronázásakor éreztek, azonban a történelem bebizonyította, hogy bölcsen döntött a haza, mert az adott körülményekből a legtöbbet tudtuk kihozni.

A fenti két példát látva, csodálkozom, hogy nincs valamiféle történelmi déjà vu – mintha már megéltük volna ezt már egyszer –érzetünk. Azért nincs, mert a hosszú ideje tartó domináns narratíva nem EU-s integrációnk számtalan előnyének, de a tagadhatatlanul létező számos hátrányának kiemelésére helyezi a hangsúlyt és torzít. Nagyon elkelne ma is egy „haza bölcse”, aki ne egyéni és pártpolitikai, de össznemzeti érdekek alapján viszonyulna az Európai Unió valós lehetőségeihez. 

(Nyitókép forrása: abebook.com)